2015. október 19., hétfő

Tizenkettedik fejezet

1.

     Borongós, késő tavaszi reggelre ébredtem, ismét William birtokán. Iszonyatos rémálmok gyötörnek a történtek óta, s hiába is szeretném elfelejteni a történteket, nem tudom. Már el sem húzom a selyem függönyt az ablak elől, és a házból sem megyek ki. Minden arra az elátkozott éjszakára emlékeztetett.
  Nagyot nyújtózva ültem fel, majd a Williamtől kapott könyv után nyúltam. Egy darabig néztem a gyönyörű borítást, majd belelapoztam. De most, még ez a kincs sem tudott jobb kedvre deríteni. Visszatettem a könyvet a szekrénykére, majd nagy sóhaj kíséretében kimásztam az ágyból.
Mit meg nem adtam volna, egy jó erős kávéért és egy szál cigiért. De ez ugyanolyan álmom maradt, mint a hazajutásom. Már lemondtam arról is. Ugyan ki lenne, aki elhinné a történetem? Ki lenne az a varázsló, kuruzsló, vajákos, aki visszarepít a jövőbe, s végre magamhoz ölelhetném a barátaimat. Még azt a kis majom Eriket is.
   Úgy döntöttem, erőt veszek magamon és végre szembe nézek a félelmeimmel. Halkan az ajtóhoz léptem és kinyitottam azt. Végigsétáltam a folyosón, ahol az olajlámpák még világítottak. Lementem a lépcsőn és a nappali kanapéján ücsörgő Williamre esett a tekintetem. Nem is tudom, mikor beszéltem vele utoljára, -  talán még Anthony birtokán. Kicsit rossz érzés volt, hogy nem beszéltem vele, holott mindent neki köszönhetek. Mindent.
Megköszörültem a torkom, amire William egyből felém fordult. Tekintete vidám volt, ajkai mosolyra húzódtak.
- Á Kisasszony! Felettébb nagy öröm önt látni! - Mondta, miközben felállt a kanapéról és felém indult.
- William, én nem is tudom mit mondjak...- szabadkoztam
- Semmit nem kell, amit nem óhajt! Megértem a Kisasszonyt, elvégre szörnyű dolgokon ment keresztül, mi részben az én hibám volt.
- Dehogy is! Ami történt nem a te hibád volt, hiszen nem te ölted meg azt a sok ember, és nem te akartad, hogy idejöjjek!
William arcáról lehervadt a mosoly, majd sandán elfordult a kandalló felé. Pár pillanattal később azonban már vissza is fordult, arcán ismét mosollyal.
- Szeretném, ha a Kisasszony jól érezné magát ismét e ház falai között. Ha bármiben a segítségére lehetnék...
Ekkor különös dolog futott át az agyamon. Nem is tudtam elképzelni, honnan jött az ölet, de ki kellett mondanom! Hiszen nem lehetett véletlen.
- Lovagolni szeretnék Lumiére hátán, s szeretném ha te is velem jönnél!
- Semmi akadályát nem látom ennek a remek ötletnek Kisasszony! Felnyergeltetem a lovakat, fertály óra múlva indulhatunk.
Meghajolt előttem és kiment a vaskos bejárati ajtón. Én pedig hatalmas vigyor kíséretében huppantam le a kanapéra. Nem tudom mitől lett vigyoroghatnékom, de azt sejtettem, hogy nem egy ló az oka...


2.

    Kisétáltam én is az udvarra, ám amint kiléptem az ajtón, hirtelen felrémlettek bennem annak az elátkozott éjszakának a borzalmai. Levegő után kapkodtam, és a falnak támaszkodtam. Tudtam, hogy ezt a pánikrohamot csak az agyam generálja, és ha legyőzöm a félelmeim, eltűnnek a rémképe is a fejemből. Egyre csak azt mondogattam magamban, hogy mindenről Charles tehet, s megesküdtem magamnak, még mielőtt hazajutok, bosszút állok a kegyetlen vámpíron. Ha máshogy nem, fokhagymát fogok dugni a hátsó felébe.
  Ahogy egyre mélyebb lélegzeteket vettem, a pánikrohamom is kezdett alábbhagyni, Aztán pár perc után már el is múlt. A Charles érzett félelmem félig-meddig gyűlöletbe csapott át, de még így sem éreztem magam biztonságban. 
  Elindultam hát az istállók felé, ahol William már két felnyergelt paripával várt rám. Kicsit megrémültem, hiszen nem lettem volna képes egyedül lovagolni, még Lumiére hátán sem.
- Remek időnk van a lovagláshoz! - mondta, miközben az ég felé emelte a tekintetét. - Még felhő sincs az égen.
-  William! Szerintem elég lett volna Lumiéret felnyergeltetni! Egyedül... de hát... úgy is tudod! Félek a lovaktól!
- Épp itt az ideje, hogy megbarátkozzon velük Kisasszony! Nem bölcs dolog félelemben élni. A félelem bizonytalanság, méghozzá önmagunkban. Ha magunkban is bizonytalanok vagyunk, mi értelme az életnek?
- Te semmitől nem félsz? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Talán csak egy valamitől...
- Akkor én egy nagyon gyáva ember vagyok! - mondtam fejemet félre fordítva.
- A gyávaság csak egy szó! A bizonytalan ember mondja magára! Higgye el, Kisasszony. Ha bízik önmagában eltűnik a félelme.
- És ha Charlestól félek! Akkor is higgyek magamban? Akkor nem fogok félni tőle?
Megfogta a kezem, és megsimogatta az arcomat. Mikor tekintetünk összetalálkozott, szívem vad táncba kezdett, s nem volt szándékában megnyugodni.
- Higgyen abban, hogy nem eshet bántódása. Higgyen benne, hogy én megvédem. Míg itt vagyok, megvédem a Kisasszonyt!
Szívem majd' kiugrott a helyéről. William szemei úgy csillogtak, mint a gyémántok. S eljött az a pillanat, mikor be kellett ismernem magamnak, hogy beleszerettem Williambe. Eddig is sejtettem, de be kellett ismernem, William az a férfi, akit egész életemben kerestem. A honvágyam egyszerre eltűnt, mintha nem is lett volna. Itt vagyok egy angol nemessel a múltból, aki talán nem is létezik. Egy olyan korban, mikor még a nagyszüleim sem éltek. Lehet, hogy csak álmodom ezt az egészet.
  Átöleltem Williamet és hosszú percekig voltunk így. Az idilli pillanatnak azonban lópatkók dobogása vetett véget.
A hang irányába néztünk mindketten. A ló hátán Thomas ült. Az a Thomas, aki hetekkel ezelőtt rábeszélt, hogy mentsük meg a falut, aminek nem lett jó vége. 
William arckifejezése egy pillanat alatt komorrá vált. Nem szívesen látott vendég, amit meg is értek.
- Mit keres itt már megint? - kérdezte William mérgesen
- Hát bocsánatot akarok kérni az uraságtól! Nem volt valami szép dolog amit tettem!
- Szép? Rászedett, meglopott, most meg van még képe idejönni?
- Híreket hoztam!
- Tartsa meg a híreit! A Kisasszonnyal távozunk! S ajánlom, hogy maga is ezt tegye!
William felültetett Lumiére hátára, felült ő is a lovára és elindultunk a birtok határa felé. Hátra pillantottam, de Thomas nem jött utánunk. Ott állt ahol hagytuk. Nekem mindenesetre gyanús volt a megjelenése. Attól tartottam, mint múltkor, most is Charles küldte. Aggódva William felé fordultam, akin nem látszott sem idegesség, sem izgalom. Ugyanaz az önfeledt mosoly ült az arcán, mint a találkozás előtt. Úgy gondoltam, ha őt nem izgatta fel, akkor engem se fog. Maradjon meg ez a nap olyan csodásnak, amilyennek ígérkezett.
   Szótlanul baktattunk egymás mellett, végül ismételten én törtem meg a csendet.
- Téged nem érdekel, hogy mit akart tőled Thomas?
- Nem. - mondta nemes egyszerűséggel. - Nem, mert ismét csak pénzért jött hozzám. Valaki fizet neki, hogy eljöjjön hozzám. 
- Minek? Nem volna egyszerűbb, ha idejönne az illető és személyesen mondaná el neked?
- Rendre Charles, vagy Lady Mabel küldi hozzám. Most már érti Kisasszony? Bármibe lefogadom, hogy Lady Mabel küldte, azzal a szándékkal, hogy megtudja, a Kisasszony nálam tartózkodik e még. Elmosolyodtam, de nem mondtam semmit. Pedig tudtam volna mit mondani.
 Órákon át bandukoltunk az ösvényeken, mikor William lova hirtelen megállt. Megállítottam Lumiéret én is, majd leszálltam róla. William ekkor már egy fához közözte a lovát, levett róla egy zsákot és egy kockás pokrócot terített a zsenge fűre.
- Emlékszik még kisasszony?
Hangtalanul bólintottam.
- Mennyi minden történt már azóta! De elárulok önnek egy kis titkot! Már mikor kikászálódott a bokrok közül, abban a nevetséges viseletben, már akkor tudtam, hogy ön különleges Kisasszony.
Még mindig nem szóltam egy szót sem, de éreztem, hogy elpirulok.
- Tudja kisasszony - kezdte William, miközben megfogta a kezem és lesegített a pokrócra - talán korai lenne elmondanom, de...
- Tudom William! - mondtam mosolyogva
- Tudja? De mikor, és hogyan?
- Ne kérdezd William. A lényeg, hogy tudom!
Az arcán mély döbbenet ült, s kezdtem azt hinni, hogy ő nem is arra gondolt, amire én. Megfogtam a kezét, közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. William átölelt és viszonozta a csókomat. Már meggyőződhettem róla, hogy arra gondolt, amire én.
Csak később tudtam meg, hogy tévedtem. Sokkal később.


3.


    Az egész napot a mezőn töltöttük Williammel. Beszélgettünk a múltról, ami most a jelen és egészen más színben láttam már a világot. Hihetetlen érzés volt azon a pokrócon ülve beszélgetni azzal a férfival, aki iránt először életemben szerelmet érzek. Már nem akartam haza menni. Már itthon vagyok.
- Kisasszony, ideje volna elindulni haza! - mondta William és feltápászkodott a pokrócról, kezét pedig felém nyújtotta. - Egyre hűvösebb a szél, talán még esőt is kapunk.
Felé nyújtottam a kezem és felálltam én is, majd megsimogattam William hófehér arcát.
- Köszönök neked mindent!
Lágyan átfogta a derekamat és csókot lehelt az ajkaimra. Éreztem, ahogy teste remegni kezd, és egyre erősebben szorít magához. Hirtelen feltámadt a szél, s a hideg fuvallat elreptetett néhány gyenge falevelet. Mintha csak egy mesében lettem volna. Az egész tökéletes volt,  mint egy előre megírt forgatókönyvben.
William egyre jobban remegett, ami aggodalommal töltött el.
- Mi a baj William? Úgy remegsz, mint a nyárfalevél...
Válasz helyett azonban a lovak felé húzott, majd segített felszállni Lumiére hátára, majd ő is felpattant a gyönyörű fehér hátas nyergébe. A másik ló szófogadóan kullogott mögöttünk, s mintha néha féltékenyen rám sandított volna, olyan -e lvetted a gazdámat -  jelleggel. Indítottam felé egy mosolyt, de nem hiszem, hogy nagyra értékelte. Csak ment előre, engedelmeskedve gazdája szavának. Én pedig szorosan átöleltem William terekát, fejemet a hátára döntöttem, s nem tudtam betelni az illatával.
Ám, ha valami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, valószínűleg nem is lesz az. Ha mást nem, ezt megtanultam ittlétem alatt.
Az ösvény, amin mentünk hol kiszélesedett, hol pedig összeszűkűlt, s mind két oldalon sűrű levélerdő húzódott. A két ló még simán elfért egymás mellett, de sok hely nem maradt az úton.
Az út felénél járhattunk, mikor szemből patkók dobogását hallottuk közeledni.
- Kedvesem, segítek leszállni. - Mondta William, s egyetlen ugrással a paripa mellé került. Rám mosolygott, két karját bátorítóan felém emelte, s intett, hogy ugorhatok. Csak később fogtam fel, hogy a kisasszonyból kedvesem lettem.
- Azt akarod, hogy ebben a csodaszép ruhában ugorjak le a lóról?
- Csodaszép? Közel s távol nincs más csodaszép, mint a Kisasszony! Nosza, ugorjon!
Mit tehettem volna, ugrottam!
Éppen csak félreáltunk az útból, mikor megláttunk egy hintót velünk szembe. A hintó korom fekete volt, csavaros oszlopokkal, kagyló formájú faragásokkal és sötétzöld, kacskaringós vonalakkal.
 Amint mellénk ért a hintó, a kis ablakon egy gonosz szempár kukucskált kifelé, majd a jármű lassan megállt. Az ablakot takaró zöld selyemfüggöny elhúzódott, s én farkasszemet nézhettem drága barátnémmal, magával a sátánnal.
William belémkarolt,  kicsit hátrébb is tolt, nehogy bánthasson ez a kegyetlen dög. A hintóban ugyanis Lady Mabel, az elveteműlt boszorkány ült, teljes életnagyságban.
- No lám, mégis csak lehet hinni a szóbeszédnek! Még mindig itt van ez a némber! - mondta úgy, hogy szívem szerint kirántottam volna a hintójából, és kitapostam volna a beleit. Ám mivel anyukám arra nevelt, hogy nem illik idegesítő, tizenkilencedik századi félbolond nőknek kitaposni a belét, így most eltekintettem tőle. De nagy lelkierő kellett hozzá, annyit elárulok.
- Lady Mabel, kérem tűrtőztesse magát! A Kisasszony a kedvesem, vegye tudomásul! Kérem ne fecsérelje az idejét, ön is jól tudja, hogy úgyis hiába!
- Vagy úgy! Egy rang nélküli lotyót fogad hitveséül, még én epekedhetek önért, s hiába várom, szerelmem viszonzatlan marad?
- Úgy tűnik! - mondam kaján vigyorral az arcomon
- Hogy jön ahhoz, hogy megszólítson! Ha nem tudná, már pedig egy ilyen tudatlan cafka honnan is tudná, egy nemes hölgy vagyok. Már pedig a pór nép nem szólíthat meg egy magamfajtát...
Annyira affektált a mondanivalójához, hogy pont a fordítottját érte el annak, amit szeretett volna. A sértődött dámából így lett egy, hisztériás gyerek.
- Lady Mabel, kérem fogadja el, hogy Lucy Kisasszony és én...
- Nem fogadom el! Hiszen én egy nemes hölgy vagyok, vagyonnal, birtokkal, miegymással. Nem dobhatja el szívemet, ezért! - monta felém bökve, miközben fintorogva elfordította a fejét.
- Kérem, azonnal fejezze be a kedvesem szidalmazását! Nem tűröm el, hogy így beszéljen vele, akárki is legyen, akármilyen ranggal! Kérem, folytassa útját, s törölje ki emlékezetéből még a nevemet is!
- Uff! Ezt még nagyon megkeserüli William, és a kis ágyasa is! Azt a napot is megbánják majd, mikor a világra jöttek! Mégis mit gondolnak... Hogy jönnek ahhoz...- ordította síkítva Mabel. Ennél a nőnél rosszabb színészt még életemben nem láttam.
- Kedvesem, folytassuk utunkat haza! Ne is fecséreljünk több időt.
Belémkarolt, s a lovakat vezetve gyalog indultunk hazafelé.
 Már besötétedett, mire hazaértünk. A lovakat bevittük az istállóba, majd kart, karba öltve sétáltunk a bejárathoz.
William felkísért a szobámba, kinyitotta az ajtót és csókot nyomott a homlokomra.
- Jó éjt Kedvesem! Bizonyára ugyanúgy izgatott, mint én, de próbáljon aludni! Reggel újfent találkozunk!
- Nem akarsz itt aludni? - kérdeztem az ajkamba harapva.
Megsimogatta az arcom, s beletúrt kicsit a hajamba.
- Az még igencsak korai volna!  








Sziasztok!

Bizonyára vártátok már a részt, s bocsánat kéréssel tartozom, amiért ennyit kellett várnotok a fejezetre. Nehéz időszakon vagyok túl, sikeresen megszereztem a töltőállomás- kezelő szakmámat, s bizony a kegyetlen munkabeosztásom sem segített a haladásban.

Örömmel jelentem, hogy mivel a tabletem is megjavult (amit köszönhetek a páromnak) végre ismét folyamatosak lesznek a részek, mindkét blogomon!

Remélem elnyerte a rész a tetszéseteket, örülnék pár véleménynek! Köszönöm a türelmeteket, s a 26 feliratkozót, amiért nagyon hálás vagyok!

Köszönök mindent és milliószor ölel titeket: Lucy


























6 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Örülök neki! :* igyekszik az ember :)

      Törlés
  2. Szia!
    Remélem, nem hagytad abba a történetet. Csak most, nem rég bukkantam a blogodra, és azonnal elvarázsoltál. Egyedi, nem sablonos 'a szürke kisegér belezúgott a menő srácba, és a végén boldogan éltek, amíg meg nem haltak' túldramatizált sztori. Úgyhogy nagyon remélem, hogy ez csak egy kis szünet, hogy minél jobban izgass minket, olvasókat. Személy szerint nagyon várom Lucy és Wiliam további történetét, úgyhogy remélem, hogy hamarosan jönnek a fejlemények <3

    VálaszTörlés
  3. Drága KathLeen! Nem hagytam abba, csak mostanában eléggé összejöttek a dolgaim. Örülök, hogy tetszik a történet, ígérem nemsokára folytatódni fog! Ölel: Heather/Lucy

    VálaszTörlés
  4. sziaaa..tavaly márciusban írtad, hogy lesz folytatás....ez még mindig tervben van vagy most már egyáltalán nem tervezed folytatni? :)

    VálaszTörlés