Nyolcadik fejezet

1.

  A tökéletes pillanatot egy hangosan becsapódó ajtó hangja szakította félbe. William elengedett s ismét, mint angol nemes úr ült mellettem. Kicsit bántott, mert úgy éreztem, hogy ez a csók nem jelentett neki semmit. Kisvártatva berontott a szobába Anthony. Sál azonban egyikünknél sem volt, így a kanapén lévő bársonypárnát szorítottam a nyakamhoz. Mikor meglátta elbűvölő mutatványom kicsit elmosolyodott, majd kivette a kezemből a párnákat.

- Erre már nincs szükség! - mondta enyhe mosollyal az arcán, majd Williamhez fordult. - Barátom, a segítségére volna szükségem. Nem messze innen látni véltem azt a lovat, melyet Thomas kötött el. Egy kereskedő házal az állattal. Nem átallott ilyen gaztettet elkövetni!

William látszólag nem tudott mit kezdeni az információval, mert bambán nézett maga elé. Kicsit meglöktem, mire megrázta a fejét, pislogott párat, majd nagy nehezen megszólalt.

- Indulhatunk! - Arckifejezéséből azonban rájöttem, fogalma sincs hova is akar indulni!

Felpattantam a kanapéról és felvettem a könyvet az asztalról. Az volt a tervem, még ezek ketten lovakat hajkurásznak, addig én elolvasom a könyvemet. Nagyon érdekelt milyen asszony lehetett, s hogyan is élt William édesanyja. Ezt az illúziómat azonban Anthony törte össze.

- Hova igyekszik a Kisasszony? - kérdezte felvont szemöldökkel

- A szobámba, olvasni! Miért, probléma talán?

- Úgy határoztam, hogy a Kisasszony is velünk fog tartani! Bármikor a segítségünkre lehet!

Éppen azon voltam, hogy frappánsan megkérem, hogy távozzon az édesanyjába, de aztán mégsem tettem. Ha velük megyek, talán jobban megismerhetem őket. Így csak elejtettem egy fintorgással vegyült fejrázást, majd felmentem a szobámba a táskámért. 

  Fél óra elteltével vonultam csak le az udvarra, ami heves nemtetszést váltott ki az urakból, de nem nagyon érdekelt. Úgy voltam vele, ha már nincs választásom, tudnak várni egy keveset. 

Gyalog indultunk útnak, de egyikőjük sem volt valami beszédes. William és Anthony egymás mellett mentek, én pedig mögöttük jócskán lemaradva virágokat szedegettem. Nem értettem a saját viselkedésemet, hiszen William közelében szerettem volna lenni, meg nem is. Fél óra gyaloglás után törtem meg a csendet.

- Messze van még? - kérdeztem, miközben összeaszott csokromat szorongattam.

- Még ugyanennyi! - vetette oda Anthony, az a mosolygós énje viszont eltévedt útközben.

Mivel nem szerettem volna veszekedést generálni, ismét csak figyelmen kívül hagytam a bunkóságát. Helyette inkább Williamnek szegeztem a kérdést.

- Mióta vagytok barátok?

- Hosszú ideje! - mondta mosolyogva Will, majd barátságosan megpaskolta Anthony vállát - Már az idejét sem tudom, mikor kezdődött a barátságunk!

Hirtelen megálltunk, és Anthony csendre intett minket. Megállt egy vastag törzsű fa mögött és óvatosan kidugta a fejét a tisztásra. Egy kövér, bajszos ember ült egy rongyos pokrócon és vagy tizenöt ló legelészett körülötte. Anthony gyorsan kapta vissza a fejét, majd csípőre tett kézzel fordult felém.

- A Kisasszony fog odamenni hozzá, majd rákérdez a lovak árára. Ha int, majd odasietünk, és a segítségére leszünk!

- És ha azt mondom, hogy nem megyek oda egyedül egy vadidegen férfihez, akkor mi van?

- Nem lesz baj, ne aggódjon! - szólt bátorítóan William.

A kezemben lévő hervadozó virágokat Anthony kezébe nyomtam, majd nagyot sóhajtottam és megadóan léptem ki a tisztásra. A férfi már messziről bűzlött az alkoholtól és az izzadtságtól. Kezemet az arcom elé kaptam, mivel félő volt, hogy elájulok tőle. Mikor közelebb értem hozzá, elvettem a kezem az arcom elől és megszólítottam.

- Jó napot... izé... Uram! Hogy adja a lovakat? - kérdeztem, drága dédi mamám stílusában.

- Ejnye, milyen takaros menyecskét pattintott a Jóisten a szemem elé! Csak nem paripát akar venni?

- Nem, egy új biciklit, de látom az nincs magának!

- Hogy tetszik mondani? - kérdezte a fejét vakarva, majd kivillantotta sárga fogait.

- Lovat hát! Mutassa meg nekem, melyik jószág a legnemesebb! - próbálkoztam.

- No, ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe! Jöjjön má' közelebb! - vigyorgott, miközben erőteljesen csapkodta a jobb lábát. Gondolom azt akarta, hogy üljek az ölébe.

Összeborzadtam, majd tettem egy határozott lépést hátra.

- Most inkább kihagyom, ezt a remek lehetőséget! Én csak egy lovat akarok!

- Oh, de sietős a dolog! Azt mondom, nem kell a nagyságának más, mint egy rendes férfi! Szerencséjére én éppen egy asszonyt keresek!

- Igazán csábító az ajánlat, de vissza kell utasítanom! Csupán egy lovat akarok!

Az igényesség díszpéldánya feltápászkodott a pokrócáról, megvakargatta ülepét, majd két karját kitárva indult el felém. Intettem hát a "fiúknak", és csak reménykedtem, hogy látta valamelyik. Az azonnal beígért segítség azonban nem jött, viszont ló kofa barátom annál jobban.

- Ne kéresse magát, no! Jó élete lenne mellettem! Lovak, szabadság és én!

- Hű, de jó is lenne! - mondtam és vadul integettem az uraknak, de még mindig nem láttam őket.

A hájas bűzbogár nem nagyon szeretett volna érteni a szóból. Egyre közelebb jött, én pedig kezdtem kétségbe esni. Hiába integettem, egyikkőjüket sem láttam közeledni. Ekkor tettem egy elkeseredett lépést. Találomra az egyik lóra mutattam és fennhangon közöltem kellemetlenkedő zaklatómmal.

- Ez az állat Sir William Roden tulajdona! Mit keres magánál?

Meghökkent, majd megállt egy pillanatra. Aztán teljesen más arckifejezés költözött mocsokkal bevont arcára. Gyilkos tekintete szinte megfagyasztotta ereimben a vért, és tudtam, most messzire mentem.

- Tolvajnak néz nagysága? - ordította felém.

- Dehogy is! - emeltem fel védekezően a kezemet. - Csak félek, becsapták kegyelmedet!

- Senki fia nem nevezheti tolvajnak a nagy Bill Forkot! - mondta meg sem hallva a védekezésemet.

Zsebéből hosszú pengéjű kést rántott elő és egyre nagyobb léptekkel közeledett felém. Szívem a torkomban dobogott és vadul kapálóztam a fák felé!

- Most megdöglesz, te könnyűvérű lotyó! - üvöltötte habzó szájjal.

- William, az Isten szerelmére segíts már! - kiáltottam hisztérikusan, de semmi nem történt. Lassan elkönyveltem magamban, hogy ami Mabelnek nem sikerült, az sikerülni fog egy falusi suttyónak, akinek döglött állat és ürülékszaga van.

Támadóm magasra emelte a kezét, aztán egyetlen suhintással lesújtott vele. Reflexből magam elé kaptam a kezem és vártam.

2.

  Mire feleszméltem, már a földön feküdtem, Anthony pedig kabátját tuszkolta be a fejem alá. Ordítások és nyögések foszlányait hallottam, de nem tudtam mi történt. Feltápászkodtam a földről és körbenéztem. William és a "Nagy Bill Fork" kézitusát vívtak a tisztás másik végén. Hol az egyik, hol a másik került fölénybe, de ilyen messziről is jól láttam a kés pengéjének csillogását. Valami azt súgta a szívem mélyén, hogy oda kell mennem, segítenem kell Williamnek. El is indultam, mikor Anthony megragadott a vállamnál fogva, visszarántott és erősen magához szorított.

- Engedj el! - kapálóztam, de olyan erővel tartott, hogy nem tudtam szabadulni tőle.

- Mégis mihez kezdene? Csak egy gonddal többet okozna Williamnek, mint ahogy eddig is tette.

Szavai visszarántottak a valóságba, és hihetetlenül rosszul esett. Csak gondot okoznék Williamnek? Egy levakarhatatlan kolonc lennék, aki csak a terhére van? Szemeimbe könnyek szöktek és legszívesebben elfutottam volna, mindegy hova. Így tehetetlenül néztem a férfiak viadalát.

- Engedj el, kérlek! - mondtam könnyekkel küzdve - Nem akarok ártani neki!

Anthony mormogott valamit, aztán elengedett. Tettem pár bizonytalan lépést William felé, aztán megtorpantam. Bill Fork fájdalmasan felsikoltott furcsa, hörgő, visító hangon. Nyakához kapott, majd másodpercek múlva összerogyott a földön. William rátaposott a mellkasára, majd a kezében lévő kést messzire hajította. Botorkálva indult el felénk, haja csapzott, arca vérmocskos volt. El akartam indulni felé, de eszembe jutottak Anthony szavai. Így remegve vártam, amíg oda nem ér hozzánk.

- Barátom, volna kedves eltüntetni azt a mocskot? - biccentett Will a feltételezhetően halott kofa felé.

Anthony elindult, William pedig megfogta a kezem és elhúzott a tett helyszínéről. Félelmetes érzés volt egy olyan ember kezét fogni, aki percekkel korábban megölt valakit. Egy olyan ember kezét akivel, órákkal azelőtt forró csókot váltottam. Teljesen összezavarodtam és nem tudtam mihez kezdjek ezután. Ha Williamnak csak a terhére vagyok, ki az, aki segíteni fog rajtam.

  Öt perc elteltével álltunk csak meg. Visszanéztem, de nem láttam semmit. Sem Anthonyt, sem a hullát. Szótlanul guggoltam egy bokor mellett és rá sem néztem arra az emberre, akinek az életemet köszönhetem.

- Bocsásson meg Kisasszony! - mondta William, miközben odatelepedett mellém. - Sajnálom, hogy látnia kellett eme rémtettet!

- Miért érzed, hogy csak megnehezítem az életed? -  kérdeztem félrefordított fejjel, elterelve a témát a gyilkosságról.

- Nem értem a Kisasszonyt! - mondta mosolyogva majd elengedett egy apró kacagást. - Hogy gondolhat ilyet! Hiszen, ami nemrég történt...

- Anthony barátod mondta, mielőtt...tudod...

Maga felé fordította a fejem és a szemembe nézett. Nem tudtam mit kéne éreznem, vagy tennem, ezért csak néztem őt szótlanul. Annyi minden kavargott az elmémben, hogy képtelen lettem volna azt mind rázúdítani.

- Miért a fülének hisz? Higgyen a szívének és az eszének. Egy szó foganhat gyűlöletből, ármányból, de szeretetből is. Ha minduntalan mások szavának él, könnyen eltűnik a valóság. Abban bízzon, amit megismert, s ha tudja, mi lakozik a másik lelkében könnyebb lesz eldönteni mi a valóság.

Megfogtam a kezét, mire fájdalmasan felszisszent. Mikor elengedtem, akkor vettem csak észre, hogy egy mély seb húzódik a csuklóján, amiből folyamatosan szivárgott a vér.

- Úristen! Te vérzel! - kaptam a számhoz a kezemet, majd valami kötszerféle után kezdtem kutatni.

- Nem tesz semmit! Egy kis sebesülés!

- Az lehet! - mondtam nyugtalanul. - De a vérmérgezés akár meg is ölhet!

- Ugyan, amint hazaérünk menten az orvosért küldetek valakit!

- És ha Anthony visszaér?

Megcsikordult a távolban a fű és bokrok ágai recsegtek. Anthony valóban elindult felénk. Nem tudtam milyen hatást vált ki barátja sebesülése, vagy hogy jóllakott e a büdös bogárral, ha egyáltalán volt gusztusa hozzá. Felpattantam a földről és elindultam.

- Nem jössz?

- Véleményem szerint, nem okozhat gondot! Hiszen ez csak egy karcolás!

- Amiből patakokban folyik a vér! Induljunk!

Izgatott arckifejezéssel állt fel ő is, és sietős léptekkel elindultunk a birtok felé. Jobb félni, mint megijedni!

3.

  Sietősre kellett vennünk a lépteinket, hiszen nem tudhattam mi fog történni. A múltban töltött hetek paranoiássá tettek. Akárhányszor megmozdult egy ág, vagy megzörrent valami, szinte megállt a szívverésem. William hihetetlen nyugalommal lépkedett mellettem, mint aki nem is tudja, hogy egy vámpír közeledik felénk. Úgy éreztem magam, mintha valami háborús parancsnok lennék, aki a győztes csata felé vezényli hű katonáit. Néha hátrapillantottam, bár úgy sem tudtam volna mit csinálni, ha ideér. Egy deka karó nem volt nálam, se szenteltvíz, hogy a fokhagymát már ne is említsem. Kilátástalannak tűnt a helyzet, erre William megállt és egy fának dőlve lihegett.

- Immáron rémesen ég! - tapogatta meg a csuklóját

- Várj, kitalálok valamit!

Lecsatoltam táskám szíját és jobb híján elszorítottam vele az alkarját. Majd Anthony kabátjáról letéptem valami díszt és a sebre kötöztem. William jajgatott még egy sort, aztán végül elindult. 

Csak reméltem, hogy Anthony hazamegy és befekszik a pihe-puha koporsójába és békén hagy minket, ám csalódnom kellett. 

  Nem tudom hogyan sikerült neki, de Anthony velünk szembe jött, hosszú haját lágyan nyaldosták a tavaszi fuvallatok. Angyali mosollyal az arcán Willimhez lépett.

- Férfimunka volt! Gratulálok barátom!

William mosolyt erőltetett az arcára, majd a sebére tévedt a tekintete. Én pedig elkönyveltem magamban, hogy most mindketten fel leszünk zabálva.

- Rendkívüli módon éget! - mutatta a sebet William Anthonynak

- Te hülye vagy? - förmedtem rá szerencsétlenre és elé álltam - Ha fel akarod zabálni, akkor előbb engem is meg kell!

Anthony úgy nézett rám, mint ahogy én szoktam nézni, mikor mentálisan sérült ápoltam az ágytálból óhajt halat fogni.

- Miért nem gondolkozik, mielőtt szóra emelné a száját? Miért "zabálnám fel" a barátomat, vagy akár a Kisasszonyt?

- De...hát te egy vámpír vagy, nem?

- Az még csöppet sem jelenti azt, hogy felzabálok mindenkit! 

Williamet meg sosem láttam úgy nevetni, mint akkor. Én pedig teljesen elvörösödve tipegtem ismét mögöttük. 

A nap felkelőben volt már, mikor elbúcsúztunk Anthonytól. Nagyon reméltem, hogy nem találkozom vele túl hamar, hiszen a hideg is kiráz tőle.

Nemsokára mi is hazaértünk. 
- William? - kezdtem félénkem - Akkor most ki mondott igazat? Te vagy Anthony?
Nem válaszolt, hangtalanul próbálta meg kinyitni a bejárati ajtót. Majd mikor végzett a művelettel, rám nézett és búgó hangon ennyit mondott.
- Mit érez a Kisasszony? Mire a nap felkel, gondolja át! Nyugodalmas álmokat! 
Mikor befejezte a mondanivalóját, megsimogatta a karom, majd elindult az étkező felé.
Felmentem a szobámba, elfordítottam a kulcsot a zárban, megmosakodtam, majd elkezdtem olvasni a könyvemet.
A betűk gyönyörűen formáltak voltak. Nagyon ritkán látni ilyen szép kézírást, melynek betűit egytől egyig tustintával írtak.
A legelső lapon, a már felolvasott üzenet volt. Ahogy egyre jobban belemerültem az olvasásba, annál jobban éreztem, hogy ismét egy másik világba cseppenek. Méghozzá Emilia Rossi gyönyörű világába.