Kilencedik fejezet

  1.

 Hűvös fuvallat simogatja az arcomat. Lassan kinyitom a szemem és nem tudom, hol vagyok. Tegnap még William házában voltam, most meg itt vagyok a semmi közepén. Lassan felülök, körülnézek, és felfogom, hogy egy hatalmas bálterem közepén heverek. Falain szakadt tapéta terpeszkedik, mely egykor gyönyörű látványt nyújtott. Néhol aranykeretes olajfestményekről néznek le rám talán rég elhunyt emberek. Koszos, keményfa padlóján megannyi bogár szaladgál s fehér lepellel letakart bútorok várnak a csodára. Feltápászkodom a földről és egy közeli szófához lépkedek. Jobb kezemmel megmarkolom a poros leplet, és egy határozott mozdulattal lehúzom róla. 

"Viktoriánus bútordarab!" - állapítom meg, miközben gyöngyökkel kirakott kárpitját simogatom. Soha nem láttam még ehhez fogható darabot, melynek minden egyes öltését kézzel készítették. Megpróbálom körbejárni a termet, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Ahogy megteszem az első lépést, a terem tágulni kezd, s már magam sem látom a végét. De el kell indulnom, meg kell tudnom hol, vagyok. Teszek egy bizonytalan lépést előre s csupasz vállam hozzáér a terem falához. Vakolatdarabok hullnak a földre és ekkor megcsapja fülemet egy hegedű hangja.

Testemet átjárja a borzongás, mivel már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Azonban hiába meregetem a szemem, nem látok senkit. Lábam alatt minden lépésnél megreccsen a padló és az egészet egy távolról jövő farkasüvöltés teszi még félelmetesebbé.

Számolom a lépteimet. Nem azért mert kíváncsi vagyok a távolságokra, sokkal inkább azért, mert nem lenne jó eltévednem ebben a sötétben. Harmincharmadik lépésemnél pillantok meg egy árnyat, aki háttal nekem áll. Megszólítom, hátha a segítségemre lesz. Szólnék, mikor meglátok még egy árnyat, de neki már a hangját is hallom.

- Miért fejezted be a játékot? - kérdezi szigorral a hangjában

- Édesapám! A társaimmal óhajtok játszani! Nekik miért megengedett, ha nekem csak hegedülnöm szabad? 

- Nem tűröm az ellentmondást gyermekem! Elkövetkezik az az idő, mikor rendelkezni fogsz az időddel, most azonban engedelmeskedned kell apádnak! Játssz!

A kisebb alak sírni kezd s tovább hegedül. Apja szigorú tekintete még engem is megrémiszt. Egészen közel megyek a kisfiúhoz és megfogom a vállát, aki köddé vált az érintésemtől. Mi a fene történik velem?

Tovább sétálok az ismeretlenbe. Meg kell találnom Őket! Nem illanhatnak el csak így az emberek. A terem szűkülni kezd, már olyan szűk, hogy oldalazva sem férek el. Ismét megpillantom a kisfiút, éppen megszólítanám, mikor futásnak ered. Nagyon gyorsan fut, félek, hogy szem elöl, tévesztem. Megtorpanok. Már nem is a teremben vagyok, hanem a szabadban. Égbe nyúló törzsű szomorú fűzfák hajladoznak a lágy szellőben. Akármerre nézek, mindenhol nehéz kőhalmok sorakoznak, s szomorú angyalkák fújják harsonáikat az épületek tetején. Egy temetőben vagyok? Hiszen alig egy perce még egy dohos teremben voltam. Megzörren, az avar a közelben s mikor odapillantok, észreveszem a kisfiút. Szomorúan áll az egyik kripta bejáratánál.

- Szia! El tudod mondani merre vagyok? - kérdezem zavartan, de a gyermek valószínűleg nem hall engem. Halkan motyog valamit az orra alá.

- Édesanyám, olyan szomorú az életem! Milyen jó volna, ha itt lehetne velem! Apám egy zsarnok! Soha nem enged a társaimmal játszani. Mindig csak az ő szavát kell lesnem, s ha nem ugrom azonnal óhaját teljesíteni...ordít! Folyton azt ordítja, hogy Will gyere azonnal. Olykor bánt is. Pedig én igazán próbálok jó gyermeke lenni...- elcsuklik a hangja, szemeibe könnyek gyűlnek.- Édesanyám megesküszöm, hogy soha többé nem szólíthat engem Willnek senki. 

Amint kimondja az utolsó szót, ismét semmivé válik. Elindulok a kripta felé, de ekkor borzasztó szélvihar támad. Felkap és már több méterrel a föld felett lebegek. Faágak csapkodják az arcomat, kövek koppannak a koponyámnak mikor...

   Mikor kinyitottam a szemeim, melyekből patakokban hullott a könny. Csak egy álom volt! De hogyan álmodhattam ilyet, mikor sem Williamet, sem pedig az édesapját nem ismertem ezelőtt. A könyvemre néztem, amit az éjjeliszekrényre tettem elalvás előtt. Biztos a miatt álmodhattam ezt, mert túlságosan is beleéltem magam a történetekbe. Megráztam a fejem és megpróbáltam visszaaludni. A fejemben viszont folyamatosan kavarogtak a gondolatok, melyek nem hagytak elaludni. Felültem az ágyon, és kezembe vettem az ajándékomat és olvasni kezdtem. A következő sorok álltak a sárgás papíron:

"... az Úr ezerhétszáznyolcvan-hatodik esztendejében járunk. Nemrégiben virradt ránk az újesztendő. Hatalmas reményeim vannak ebben az esztendőben, s izgatottan várom, hogy világra hozhassam első gyermekemet. Fiúgyermek lesz, érzem. Álmodtam vele többször is, és egy vándor cigányasszony is megjövendölte, hogy bizonyosan fiam születik. Richard nem hisz az ilyenekben. Ő folyton azt bizonygatja, hogy az ilyen dolgokat sohasem lehet előre látni. Még nevet sem enged választani. De én titkon már kigondoltam egy ráillő nevet. Williamnek fogom nevezni, mely védelmezőt, féltőt jelent. Bizonyosan illeni fog reá ez a név."

A sorokat mosolyogva olvastam végig. Richard viselkedése azonban megegyezett az álombéli apukáéval. Tehát valóban róluk álmodtam? De miért?

2.

  Léptek zaja szűrődött be a nyitott ablakon, így hát kikászálódtam az ágyból, és kilestem rajta. Legnagyobb megdöbbenésemre Anthony állt az ablakom alatt és az ablakomat bámulta. Félelem töltött el, pedig tudtam, hogy nem fog bántani. Gondolkoztam, hogy mit is csinálhatnék, majd úgy döntöttem lemegyek hozzá. Nem tudnám megmagyarázni miért tettem, de akkor ez nagyon jó ötletnek tűnt. Halkan nyitottam ki az ajtót és megpróbáltam a lehető legnagyobb csendben végiglopódzni a folyosókon. A múltkori osonós akciómhoz képest nagyságrendekkel jobban sikerült, s most a bejárati ajtó is nyitva maradt valamiért. Elindultam oda, ahol Anthonyt sejtettem s kisvártatva meg is találtam. Még mindig az ablakom alatt állt, tekintetét az ablakomnak szegezve s közben folyamatosan skandált valamit. Óvatosan a háta mögé lopakodtam, és megérintettem a vállát. Nagyot ugrott, majd szívéhez kapott.

- Lucy kisasszony, megijesztett! Megtudhatnám, mit keres ilyen későn a szabadban?

- Ezt, azt hiszem én is kérdezhetném tőled! Mit keresel az ablakom alatt éjnek évadján?

- Segíteni szeretnék! - mondta határozottan majd felém nyújtotta a karját. Bizonytalanul karoltam bele, s tudtam ez akár az életem végét is jelentheti. Nekem viszont válaszokra volt szükségem, lehetőleg azonnal.

   Semmi esetre sem szerettem volna elhagyni a birtokot, így jobb híján a kis tóhoz mentünk. Leültem a partara, levettem a cipőmet majd beledugtam az egyik lábamat a vízbe. Hideg volt, minden porcikám beleremegett, mégis jól esett. Antony állva maradt, karjait összefonta a mellkasán és nekem szegezte villogó tekintetét. Rengeteg kérdésem volt, mégsem mertem egyet sem feltenni, így csak néztük egymást hangtalanul hosszú percekig. Végül ő törte meg a kínos csendet.

- Kérem, mondja el mire kíváncsi! Megpróbálok minden kérdésére választ találni!

Agyamban egymást kergették a kérdések, de megszólalni nem tudtam. Nem bíztam meg benne, ahogy már senkiben sem bízom meg ebben a világban. Azonban a szívem legyőzte elmém kételyeit s remegő hangon feltettem az első és legfontosabb kérdésem.

- Hogy kerültem ide?

- Arra sajnálatos módon még nem találtam választ! - mondta rövid hezitálás után

- Miért akarod, hogy összevesszünk Williammel?

- Erről nincs szó, csupán meg akarom óvni a barátomat egy esetleges csalódástól!

- Miért csalódna bennem?

- William a végtelenségig úriember, és reménytelenül romantikus lélek! Félő, hogy heves érzelmeket vált ki a kisasszony jelenléte!

- Csak William miatt nem bántasz? - tettem fel az óvatlan kérdést, csak azért, hogy eltereljem a szót. Remélem, Roden őméltósága nem kotyogta ki a csókunkat!

- Nem! Attól, hogy valaki vámpír nem lesz vérengző vadállat!

- És Charles Lockwood?

- Charles is jó barátom, még tettei ellenére is! Belül igazán nemes lélek, s csak bizonyos hónapok bizonyos napjain kegyetlenkedik! Vérre van szükségünk, mert nekünk már nincs! Ha életben akarunk maradni, ölnünk kell! Bár nem mentség, de én egy esztendőben tizenkét ember vérét iszom meg!

- Attól még ugyanolyan gyilkos vagy! És William is az!

- William egy régi szívességet törlesztett eme cselekedetével! Megállapodásunk szerint hat életet kell adnia!

- A ló kofa volt az egyik? - kérdeztem meghökkenve

- Szám szerint az ötödik! Nem leli örömét a gyilkosságokban, ezért mindig egy hozzá közelálló személyt bajba sodrok, hogy legyen oka megtenni!

- Ez szörnyen gonosz! Belegondoltál, mit tettél velem? Az, az ember meg is ölhetett volna...nem is emlékszem...de talán jobb is így!

A tó közepén egy ragadozó hal éppen lakomára lelt. Vadászata felkavarta a tó vizét s élettelen virágszirmok sodródtak a partra. Nagyot sóhajtottam és megtöltöttem tüdőmet a még érintetlen természet kristálytiszta levegőjével. Anthony idegesen toporgott mellettem, láttam rajta, hogy nagyon menni akar.

- Az álmot te küldted? - kérdeztem tekintetemet a víztükörre meresztve. Behunytam a szemem és vártam a válaszát.

- Ne szólítsa őt Willnek kérem! Nagyon rosszul érinti! Remélem, megbocsájt nekem!

Felálltam a földről, leporoltam magamról a rám ragadt fűszálakat s a megmaradt kérdéseimmel a fejemben elindultam vissza a házba. Nem akartam tovább húzni azt a bizonyos cérnát, mert rettenetesen féltem a következményeitől. Egyedül vagyok egy idegen helyen, egy teljesen más időben, olyan lények között, akikről eddig azt hittem, csak a képzeletünkben léteznek.

  Néhány megtett lépes után Anthony szapora léptekkel elindult utánam, majd mikor utolért, ismét felém nyújtotta a karját.

- Együtt érkeztünk, kötelességem visszakísérni a kisasszonyt.

Kelletlenül felé nyújtottam a kezem. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de minduntalan széthullottak. Azt hittem most végre megtudok mindent, ehelyett még jobban összezavarodtam. Nem értettem, hogy miért mondja el nekem ezeket a dolgokat, és egyáltalán miért foglalkozik velem. Semmi sem tűnt logikusnak, és tényleg nem is volt az. Némán vonultam kart karba vetve egy vámpírral. Úgy éreztem magam, mint valami romantikus tini film főhősnője, aki vámpírok között mászkál, de egyik sem akarja bántani. Én ettől függetlenül nagyon féltem, egy belső hang folyton azt kiabálta lelkem mélyéről, hogy: "Fuss te buta liba! Hogy lehetsz ennyire naiv? Szedd össze magad, és hagyd ott a fenébe!" Talán jobban jártam volna, ha hallgatok rá.

3.

 - Miért mondod el ezeket nekem? - kérdeztem halkan, remegő hangon - Azt hittem ki nem állsz engem!

- Valóban nem táplálok a kisasszony iránt mély szimpátiát. Tény azonban, hogy William a legjobb barátom. Kérdéseire a választ csupán jó szándékomból válaszoltam meg, mivel nem szeretném, ha több bosszúságot okozna Williamnek! - jelentőségteljesen rám nézett, amiből rájöttem, nem kíván tovább beszélgetni velem.

Vettem egy mély lélegzetet és kihúztam a karomat Anthonyéból.

- Köszönöm, hogy szóra méltattál! Jó éjszakát! - mondtam enyhe gőggel a hangomban, nekem azonban nem ment olyan jól, mint Anthonynak.

- Remélem, az elkövetkezendőkben jól viseli magát William közelében. Aludjon jól! - hátradobta hosszú haját, elegáns mozdulattal hátat fordított nekem, majd pár pillanat múlva elnyelte a sötétség.

Hosszasan bámultam bele a semmibe. Megfogtam a kilincset és lenyomtam, azonban az ajtó meg sem moccant. William kizárt volna? Megfogtam hát azt a hatalmas, rézből készült kopogtatót, amit eddig nem is vettem észre. Ez is, mint minden, gyönyörűen kidolgozott alkotás volt, melyen két sast és egy farkast láttam. Mintha valami címer lett volna. Az éjszaka fényében szinte életre keltek. Megkopogtattam az ajtót és vártam, de nem történt semmi. Vártam és vártam, de úgy látszott William megfeledkezett rólam, vagy olyan mélyen alszik, hogy nem hallja meg a kopogásom. Jobb híján letelepedtem az ajtó elé és néztem a csillagokat, vagy a szorgos hangyák szaladgálását. Ahogy teltek a percek, egyre hidegebb lett, s csak remélni mertem, hogy William hamarosan előkerül és beenged. Magamban azonban megfogadtam, hogy soha többé nem hagyom el úgy a házat, ha nem szólok Williamnek. Nem tudnám megmondani mikor, de elnyomott az álom. Hihetetlenül fáztam és a bogarak sem hagytak aludni.

 Arra ébredtem, hogy valaki megfogja a karom és gyengéd, de határozott mozdulattal rázogatni kezd. Mikor eljutottam arra a szintre, hogy kinyissam a szemem, Roden urat láttam magam előtt.

- Mi végett alszik itt a földön kisasszony?

- Kopogtam az éjjel, de olyan mélyen aludtál, hogy nem hallottad meg. Így kénytelen voltam itt tölteni az éjszakát! - ásítottam egy nagyot, majd felé nyújtottam a kezem azzal a szándékkal, hogy segítsen felállni.

- Az lehetetlen! Mikor elindultam, a kisasszony az ágyában feküdt, s ha az emlékezetem nem csal, mélyen aludt!

- Mikor kijöttem, még nyitva volt az ajtó! - erősködtem. - Szerintem valamit eléggé félrenézhettél! Az éjjel még beszélgettem Antonyval is! Ha nem hiszel nekem, akár tőle is megkérdezheted!

- Ez újfent lehetetlen! - vágta rá William idegesen - Az egész éjjelt átbeszélgettük! Nem tűnt fel, hogy távozott volna.

- Akkor két kérdésem lenne hozzád kedves William! Egy. Ki alszik akkor az én ágyamban? Mert, ahogy én nem tudtam bemenni, úgy ő sem tudott kijönni!

- Van igazság a szavaiban annyi szent! És a második kérdése?

- Ki a jó fenével beszélgettem én az éjszaka?

Egymásra néztünk, de William arckifejezése cseppet sem nyugtatott meg. Amúgy is, mi okom lett volna a nyugodtságra.

William kinyitotta az ajtót, s egyenesen a szobám felé vettük az irányt. A szívem a torkomban dobogott, mivel nem tudtam ki lehet az ajtó másik felén. Attól tartottam, hogy vagy mi, vagy az idegen, de valamelyikünk komolyan megsebesül. William erősen rámarkolt a kilincsre, és egy határozott mozdulattal belökte az ajtót, de ami odabent várt, az mindkettőnket kizökkentett. A szobában ugyanis egy teremtett lelket sem találtunk, sőt, az ágy gyönyörűen megvetve állt. Mintha még soha nem aludt volna benne senki.

- Biztos a személyzeted egyik tagja csinálta meg. - fújtam egyet, de William megcsóválta a fejét.

- Nem rendelkeznek kulccsal a cselédség tagjai. Csak az én ittlétem alatt jöhetnek-mehetnek a házban.

Nagyot nyeltem, mivel az a cseppnyi megnyugvásomat is elfújta a szél. Bementem a szobába, hogy megnézzem, meg vannak e még a dolgaim. Örömmel konstatáltam, hogy érintetlenül ott volt minden, ahol hagytam. Williamre néztem, aki nekitámasztotta a fejét az ajtófélfának s közben látszott rajta az idegesség.

- Mire gondolsz? Mi történhetett itt az éjjel?

Eltorzult az arca, fújtatott, mint egy megbőszült bika majd haraggal teli hangon ennyit mondott.

- Charles Lockwood műve!

- Ugyan, hogy lehetne minden az ő műve? Azt láttam, hogy szörnyen kegyetlen, de ha valamire nincs magyarázat...

- Mégis mire másra gondolhatnék Kisasszony?

Megcsóválta a fejét, bágyadtan elmosolyodott, majd elindult.

- Várj William! Azt hiszem, el kell mondanom valamit. Tegnap, miközben az "álcázott" Anthonyval beszélgettem, elmesélt pár dolgot rólad. Ha meghallgatsz, talán rájöhetünk, mi is áll a dolgok hátterében.

Visszajött a szobába, és leült az ágyam szélére, egészen közel hozzám. Megfogta a kezem, majd bátorítóan meg is szorította.

- Mire is lennék a Kisasszony fifikája nélkül.