2015. július 25., szombat

Tizedik Fejezet

   1.
   
     William az éjjeliszekrényre támaszkodva hallgatta végig a mondandómat. Szemében az aggodalom fénye csillant meg, s csak remélni mertem, hogy hinni fog nekem. Nem voltam biztos abban, hogy jól teszem amit teszek, de nem volt más választásom. Nem veszíthetem el, hiszen akkor vége lenne mindennek.
Morfondíroztam magamban, hogy az álmomról is beszélek, de valami azt súgta, jobb ha nem teszem. Így csak a tóparton történteket mondtam el neki. Mikor befejeztem a mondókámat, William elgondolkodva meredt a semmibe, s csak hosszú percek elmúltával préselt ki magából egy mondatot.
- Felettébb érdekes história! Mindazonáltal még most is azt hiszem, hogy az a személy, akivel a Kisasszony beszélt, nem Anthony volt.
- Úgy gondolod? - húztam fel a szemöldököm.
- Meggyőződésem! - mondta egy sejtelmes mosoly kíséretében. - Szerény véleményem szerint, magától Anthonytól kellene megtudni az igazságot! Rögvest küldetek egy galambot!
- Ugye nem akarod idehívni? -szaladt ki a számon a meggondolatlan mondat. Nem szeretem azt az embert. Sőt, kifejezetten félek tőle...
William lemerevedve nézett a szemembe, majd enyhén megrázta a fejét s mosolyogva távozott a szobámból. Abban a percben győződtem meg róla, hogy akár akarok, akár nem, találkozni fogok Anthony Sullivannel!

  Mikor becsukódott az ajtó, elfeküdtem a hatalmas, baldachinos ágyon s  magam elé meredtem. Agyamban gondolatok cikáztak gyors összevisszaságban. Megpróbáltam, immáron sokadszor, összefüggést találni az események között. Visszaidéztem az utolsó otthon töltött napom, az első ébredésem a tizenkilencedik században, a gyilkosságokat, de magyarázatot most sem találtam. Mit követhettem el, hogy így büntet az élet? Meddig kell még szenvednem, hogy végre hazajussak? Gondolataimat egy goromba kopogás szakította félbe.
- Gyere be William!- kiabáltam, de megmozdulni nem állt szándékomban. A kilincs azonban nem mozdult meg, s a kopogás újra és újra megismétlődött.
Ekkor két gondolat ötlött fel bennem. Az egyik szerint Mabel "barátnőm" áll az ajtóm előtt egy hatalmas karddal a kezében, s csak arra vár, hogy kidugjam az ajtón a fejecskémet. A másik szerint viszont Charles Lockwood állt odakint, kieresztett vámpírfogaival. Egyik sem kecsegtetett semmi jóval. De mivel nem tehettem mást, odaballagtam az ajtóhoz, s egy hirtelen mozdulattal feltéptem azt. Legnagyobb meglepetésemre, nem egy elvetemült boszorkány, vagy egy megalomániás vámpír ácsorgott odakint, hanem egy vadidegen nő. Kopottas, szürke ruhát viselt, haját kontyba fogta, arca és kezei pirosak voltak. Testtartása görnyedt volt, mintha nagy súly nehezedne a gerincére, s enyhe petróleum szagot árasztott. Mikor meglátott, kicsit hátratántorodott majd határozatlanul meghajolt előttem.
- Isten áldását a Kisasszonyra! - mondta erőltetett mosollyal - Az uraság küldött a Kisasszonyhoz, miszerint segítségre lenne szüksége.
- Nekem? - kérdeztem megrökönyödve - Tudtommal egyedül is boldogulok, legalább is eddig jól elvoltam segítség nélkül is!
A lány végigmért a tekintetével, s valami furcsa fény csillant meg sötét, fénytelen szemeiben. Pár pillanat tétlen hallgatás után megszólalt, s szavai kongottak, mintha hordóból jöttek volna.
- Az Úr vacsoraestet kíván adni, s szeretné, ha a Kisasszony is megjelenne.
- Ezt értem, de nincs szükségem segítségre! - mondtam ingerülten, pedig semmi okom nem volt rá, hogy az legyek.
- Azt az utasítást kaptam, hogy segítsek előkészülni a kisasszonynak. Ha óhajtja, ha nem, akkor is itt kell maradnom segíteni!
Megadóan léptem hátra egyet, s utat engedtem a szobám belseje felé. Megállt az éjjeliszekrény előtt, s kopott köténykéje zsebéből csatokat, tűket, fésűket és szalagokat pakolt elő. Odalépett a karosszékhez és olyan könnyen kapta fel a nehéz tárgyat, mintha csak egy gyufásdobozt rakott volna félre. Rámutatott a székre, majd türelmetlen tekintettel meredt rám.
Hevesen rázni kezdtem a fejem. Az én hajamhoz, édesanyámon kívül senki más nem nyúlhatott. Ha Will azt akarja, hogy jelen legyek a vacsorán, megelégszik azzal a frizurával, amit magamnak csinálok! A lány hűvösen nézett rám, s valamit morgott is az orra alatt, amit nem értettem.
Mivel nem voltam abban a helyzetben, hogy hisztériázzak, duzzogva bár, de beleültem a székbe. Ahogy a fésű belesiklott a hajamba, megborzongtam. Hosszú percekig húzkodta, cibálta, csipeszelte a hajamat, s mikor már azt hittem végez, valami olaj szerű anyagot locsolt a kész frizurára.
- Kész lennék! Azt hiszem ez a viselet megfelelő lesz az alkalomra.
Belenéztem abba a kis kézitükörbe, amit elém tartott, s nagyon is meg voltam elégedve a látvánnyal. Egy igazi királynő nézett vissza rám a tükörből. Hosszú idő óta, most először éreztem szépnek magam.
- Ez nagyon tetszik! - mondtam a lánykának csillogó szemmel, aki valamiért kerülte a tekintetem, s egy könnycsepp is útnak indult vöröslő arcán.
- Ne haragudjon meg érte, én nem tudom mi történhetett! - hebegte - A haja megbarnult az érintésemtől! Már nem teljesen piros, mint amikor idejött!
Hangosan felnevettem, majd megveregettem a vállát. Szegény pára biztos bolondnak tartott, ezért gyorsan felvilágosítottam arról, hogy néhány hét múlva az egész hajam barna lesz, mivel kikopik belőle a festék.
Értetlenül nézett rám, és szótlanul kivonult a szobámból. Nem sokkal később egy gyönyörű tűzpiros ruhával tért vissza, amit hosszú szenvedés árán tudott csak felráncigálni rám. Gyönyörűnek éreztem magam. A pontot az i-re a meseszép fekete csipke stóla tette fel, megkoronázva vele az összképet. A neve nincs lány még kicsit szöszmötölt rajtam, majd látható dühvel a szemében eltűnt a kanyargó folyosó egyik ajtaja mögött. Lesétáltam a nappaliba, és vártam William megérkezését. Olyan izgatott még sohasem voltam, mint abban a pillanatban.

2.

   Bár a ruha csodálatos volt, ám kényelmesnek nem mondhatnám. Minden egyes ponton szorított, ahol csak szoríthatott. Levegőt is csak nehezen kaptam, de nem érdekelt. Egész gyerekkoromban arról álmodtam, hogy egy ilyen csodát viselhessek, mint most. És az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy rettenetesen kíváncsi voltam William reakciójára. Tetszeni akartam neki. Nem tudom, hogy honnan bújnak felszínre ezek az érzéseim, de egyfolytában ő jár az eszemben.
Öt perc várakozás után, mikor már azt hittem elájulok a levegőtlen nappaliban, megláttam a lépcső tetején ácsorgó Williamat. Szűk, fekete lovaglónadrágot viselt, fehér inggel. Ezt egy kék zakóval egészítette ki, melyen fekete motívumok voltak. Mikor meglátott, lágyan elmosolyodott és megszaporázta lépteit. Szinte kettesével szedte a lépcsőfokokat, majd lágy csókot lehelt a kézfejemre.
- Szépsége felér a teliholdéval Kisasszony! - bókolt nekem, miközben felém nyújtotta a karját. - Örömömre szolgál, hogy egy ilyen bájos hölgyet kísérhetek asztalhoz!
- Ugyan már Will! Akarom mondani William! Látod, zavarba hozol! - mondtam fülig elpirulva.
Karjára csúsztattam az enyémet, s elindultunk a kijárat felé.
- A vacsorát a tóparton fogyasztjuk el, Anthony barátom társaságában. Így lesz alkalmunk megvitatni a felmerült kérdéseket.
Kényszeredetten mosolyodtam el, hiszen jobban örültem volna, ha kettesben töltjük el az estét. Erre most még egy vámpírral is egy légtérbe kell lennem, akinek teljesen unszimpatikus vagyok. Ennél jobb estét nem is kívánhattam volna magamnak.
- Igazán szótlan a Kisasszony! Mi ennek az oka, ha nem veszi tolakodásnak?
- Azt hittem, hogy kettesben leszünk! - mondtam csalódottan - Nem szeretem Anthonyt, félek tőle! - Felnevetett, és átfogta a derekam.
- Anthony egy nagyon jó ember! Ha nem volna az, nem bíznék meg benne! Nincs semmi oka Kisasszony, hogy féljen!
Lassan andalogtunk a tavacskáig, ahol sálfétises barátom már az asztalnál várt minket. Sötét ruhában volt, s hozzá egy hosszú, aranyszegélyes palástot viselt, melyet a nyakánál kötött meg. Mikor megpillantott bennünket, felállt az asztaltól és kezet fogott Williammel. Rám még csak egy kósza pillantást sem vetett, szinte levegőnek nézett. Eléggé felidegesített a dolog, de próbáltam hölgyhöz méltó módon viselkedni. Néhány perc múlva megjelent a személyzet, melynek tagjai finomabbnál finomabb ételeket szolgáltak fel. Nekem azonban nem volt étvágyam, pedig napok óta alig ettem valamit. Rossz előérzetem volt, s csak remélni mertem, hogy Anthony jelenléte miatt van az egész.
A férfiak azonban nem zavartatták magukat, neki láttak az evéshez. Sokat ettek, még Anthony is. Pedig eddig azt hittem, a vámpírok csak vérrel táplálkoznak. Mikor kezdtek jóllakni, William megtörte a csendet.
- Azért kértem, hogy csatlakozzon hozzánk drága barátom, mert az elmúlt napok történései igazán sok kérdést ébresztett bennünk. - mondta, miközben jelentőségteljesen végigmért a tekintetével. - A Kisasszony tudni véli, hogy Önnel beszélt az elmúlt éjszaka, ezen a helyen.
Anthony komótosan megrágta az utolsó magához vett falatot, s mikor meggyőződött róla, hogy az utolsó morzsa is leért a torkán, beszélni kezdett.
- Kisasszony! Jómagam és William barátom a birtokomon található villában időztünk az elmúlt éjszaka, a hadi helyzetet vettük alaposan szemügyre. Teljességgel lehetetlen azon állítása, hogy itt jártam éjszaka!
- Akkor mégis ki lehetett az? Charles Lockwood? Honnan tudna ő azokról a dolgokról, amiket elmondott nekem? A ló kereskedő meggyilkolásáról, az adósságról és alapjába véve mindenről? Vagy ez mind kitaláció?- fakadtam ki - Lehet, hogy hülyének néztek, de nem vagyok az! Léteznek vámpírok? Elhittem. Van olyan, aki nem zabálja fel az embert, hiába folyik belőle a vér? Elhittem. De azt már nem tudjátok bemagyarázni, hogy Charles felvette Anthony alakját és megetetett ezzel a mesével.
A két férfi szótlanul hallgatta végig a monológom, majd kínos csend telepedett körénk. Még a tóban úszkáló halak zaját is hallani lehetett. Anthony felállt az asztaltól, majd néhány másodperc alatt eltűnt a szemünk elől. Williamre néztem, aki csak sandán vigyorgott az orr alatt, s jóízűen beleharapott egy szelet sült húsba.
- Most meg min mosolyogsz? - kérdeztem a szemeimet forgatva.
Válaszolni nem válaszolt, csak kinyújtotta a kezét, és a közeli fa felé mutatott. A halvány petróleumfény odáig már nem ért el, s a vak sötétben csak egy nő körvonalát sikerült felfedeznem. Ahogy az alak közeledett felénk, megpillantottam saját magam! Ugyanaz az arc, ugyanazok az anyajegyek és szeplők. Tátott szájjal figyeltem "saját" közeledésem, s tudtam mire megy ki a játék. Bebizonyították, hogy tegnap éjszaka valóban Charles Lockwooddal beszélgettem.
- Megbizonyosodott Kisasszony? - kérdezte az áll Lucy, a saját hangomon. Félelmetes érzés volt.
- Me...meg! - nyögtem, mire Anthony visszavette a saját alakját. - Nem kell hozzá más, csak egy csepp, a kiválasztott személy véréből. Legyen az alvadt, vagy friss!
William nagyon jól szórakozott mellettem, szinte már túl jól is, mikor a távolból fájdalmas kiáltást sodort felénk a szellő.

3.

   Mindhárman a hang irányába kaptuk a fejünket. Emberi hang volt, s csupán egy pillanatig volt hallható. Idegességemben megragadtam William kezét s erősen megszorítottam azt. Anthony otthagyott minket és a hang irányába kezdett futni. William felhúzott a székről s a bejárat felé kezdett húzni.Már majdnem elértünk odáig, mikor ismét felhangzott egy üvöltés, melyet üvegcserepek csörömpölése kísért. A félelem kezdett eluralkodni rajtam, hiszen éreztem én, hogy valami nincs rendben. Olyan rossz előérzetem talán még sohasem volt, mint amikor elindultunk Williammel a tavacska felé.
  Üvöltések, sikolyok sora hangzott fel, s minden egyes porcikám remegett. Tenyerem izzadt, lábaim erőtlenné váltak, s a fűző szorítása sem segített a helyzeten. William maga mögé állított, egyik kezében a kezem pihent, másikban egy borosüveg. Sejtettem, hogy az ellen, aki közeledik felénk, vajmi keveset fog érni az üveg! Minimum egy gépfegyverre lett volna szükség.
Kisvártatva megláttam Antonyt felénk futni. Arckifejezése rémületet sugárzott, s csak remélni mertem, hogy nincs nagyobb baj.   
- Vigye a Kisasszonyt biztonságos helyre barátom! Alighanem Charles garázdálkodik a birtokon!
Összeborzadtam, s konstatáltam magamban, hogy amit a múltkor elkezdett, azt most be fogja fejezni. Szinte már láttam magam előtt a saját halálomat. William megragadta a derekam, lágy csókot lehelt az ajkamra, majd belökött az ajtón. Már csak a kulcs kattanását hallottam, s nem tudtam lenyomni a kilincset sem.
- William, azonnal nyisd ki az ajtót! - üvöltöttem artikulátlanul - Engedj ki, vagy gyere be kérlek! 
Könnyek szöktek a szemembe, a gyomrom görcsbe rándult, s legszívesebben addig üvöltöttem volna, míg ki nem fogy tüdőmből a levegő. Felszaladtam a szobámba, lehámoztam magamról a ruhát, s átvettem fehérnek már jóindulattal sem mondható, fabrikált felsőmet és a farmeromat. Az ablakhoz léptem, de túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is lássak. Hangok szűrődtek át a csukott ablakon. Valahol a közelben egy nő felsikoltott, majd Anthonyt láttam egy pillanatra.
Egyszerűen nem tudtam tétlenül ülni a szobámban, mikor William kint van azzal a szörnyeteggel. Ekkor jutott csak el a tudatomig, hogy percekkel ezelőtt ismét megcsókolt. Lelkem mélyéről ismét előtörtek azok a furcsa érzések, amiket újra és újra megpróbáltam eltüntetni. Úgy éreztem, miattam történnek ezek a szörnyűségek, s tenni akartam valamit. Eszembe jutott, hogy az étkező ablaka sosincs bezárva, s mivel az a földszinten van, könnyűszerrel kijuthatok rajta. Minden elvemnek, sőt még a józan észnek is ellentmondott az, amit csinálni akartam, de nem tehettem mást. Levágtattam a lépcsőn, bementem az étkezőbe, kifeszítettem a vaskos fa ablakot, és kimásztam rajta. Egyből William keresésére indultam, nem számolva a következményekkel.
Kint, azonban teljes sötétség uralkodott, s az orrom hegyéig sem láttam.  Alig tehettem meg néhány lépést, mikor valamibe elbotlottam. Lehajoltam, hogy megnézzem mi az, s ekkor nagy önuralom kellett hozzá, hogy el ne ordítsam magam. A földön ugyanis a szürke ruhás segítőm feküdt, tetőtől talpig vérben úszva. Szinte a felismerhetetlenségig összekaszabolt testéből csupán piros kezecskéi maradtak meg. Egy percig még álltam szerencsétlen felett, majd a falhoz simulva lopakodtam végig a bejáratig. Láttam még pár holtestet szanaszét, de a két hős barátot nem láttam sehol. Az adrenalin szintem az egekbe szökött, s hirtelen teljes magabiztosságot éreztem. A józan ítélőképességem kézen fogva sétált el az eszemmel együtt.
Mivel egyik hős lovagot sem pillantottam meg, elindultam a tó felé. Útközben felkaptam egy rozsdás szekercét, s két kezemet átkulcsoltam a nyelén, majd védekezőn magam elé tartottam. Ha meg kell halnom, legalább neki is fájjon. Már ha, egy vámpír érez fájdalmat.        Alig telhetett el néhány kósza perc, mikor ismét egy sikoltás hasította végig a gyanús csendet. A közeli nádasból jött a hang, s én nem tudtam mit csináljak! Visszamenjek vagy maradjak? Nekem már így is, úgy is végem. Így a szekercét szorongatva a nádas felé ordítottam.
- Charles Lockwood! Azt hiszem engem keresel! - a mondat végére azonban már elfogyott a bátorságom, s inkább csak nyöszörögtem. Sátáni kacaj szállt a nádasból, s néhány pillanat múlva előbukkant a félhomályból a szörnyeteg.
Szája szegletéből patakzott a friss vér, szemei szinte áttetszőek voltak. Szőke haját vérmocsok borította, s félelmetesen, hörögve nevetett.
- Ugyan már! Miből gondolja, hogy az időmet fecsérlem egy halandó fehérnépre? Nem kedvesem, én nemesebb céllal érkeztem barátom birtokára!
- Nemes cél ártatlan embereket gyilkolni? - kérdeztem remegő hangon. Hol volt már a bátorságom akkor?
- Mi számít ártatlannak a mai, elvetemült világban? Egytől egyig hamiskártyások, iszákosok, köpönyegforgatók! - mondta, miközben egyre közeledett felém.
- Miért jöttél ide? Mit akarsz? - nyögtem, s közben próbáltam minél távolabb maradni tőle.
- Hogy miért jöttem? Elégtételt követelni! - belemártotta ujjait a földön lévő vértócsába, majd lenyalta róluk azt.
- Elégtételt?
Charles megkerülte azt az asztalt, aminél az imént ettünk, s közben a kezemben remegő szekercére irányította a figyelmét. Hátradobta szőke fürtjeit, majd gonosz vigyor kíséretében elindult felém.
Nem mertem hátat fordítani neki, ezért csak gyors ütemben kezdtem hátrálni. Ez azonban kevésnek bizonyult, s Charles egy hatalmas ugrással letepert. Fejem nagyot koppant az asztal sarkán, s iszonyatos fájdalom hasított belém. A szekercét magam elé tartva próbáltam meg talpra állni...





7 megjegyzés:

  1. Édes szerelmem Charles!!!! <3.<3 Hogyan merted, itt így hagyni? :(

    VálaszTörlés
  2. Mert gonosz vagyok! A következő néhány fejezet igazán kedvedre való lesz, mármint Charles szempontból! :)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó lett ez a rész, imádom a történeted! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen. igyekeztem izgalmas részt hozni a hosszú kihagyás után. iszonyatosan jòl esik, hogy imádod a történetem, remélem a jövőben sem okozok csalódást! puszi

      Törlés
  4. Ahhhh...a sálfétis! Ez mindíg megnevettet. :) folytatááást! :) <3 nagyon király volt ez a rész is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy sikerült megnevettetnem! Igyekszem a folytatással! Köszönöm, nagyon jól esik! :) ♡ puszi

      Törlés