2015. június 22., hétfő

Kilencedik fejezet

  1.


 Hűvös fuvallat simogatja az arcomat. Lassan kinyitom a szemem és nem tudom, hol vagyok. Tegnap még William házában voltam, most meg itt vagyok a semmi közepén. Lassan felülök, körülnézek, és felfogom, hogy egy hatalmas bálterem közepén heverek. Falain szakadt tapéta terpeszkedik, mely egykor gyönyörű látványt nyújtott. Néhol aranykeretes olajfestményekről néznek le rám talán rég elhunyt emberek. Koszos, keményfa padlóján megannyi bogár szaladgál s fehér lepellel letakart bútorok várnak a csodára. Feltápászkodom a földről és egy közeli szófához lépkedek. Jobb kezemmel megmarkolom a poros leplet, és egy határozott mozdulattal lehúzom róla. 
"Viktoriánus bútordarab!" - állapítom meg, miközben gyöngyökkel kirakott kárpitját simogatom. Soha nem láttam még ehhez fogható darabot, melynek minden egyes öltését kézzel készítették. Megpróbálom körbejárni a termet, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Ahogy megteszem az első lépést, a terem tágulni kezd, s már magam sem látom a végét. De el kell indulnom, meg kell tudnom hol, vagyok. Teszek egy bizonytalan lépést előre s csupasz vállam hozzáér a terem falához. Vakolatdarabok hullnak a földre és ekkor megcsapja fülemet egy hegedű hangja.
Testemet átjárja a borzongás, mivel már tudom, hogy nem vagyok egyedül. Azonban hiába meregetem a szemem, nem látok senkit. Lábam alatt minden lépésnél megreccsen a padló és az egészet egy távolról jövő farkasüvöltés teszi még félelmetesebbé.
Számolom a lépteimet. Nem azért mert kíváncsi vagyok a távolságokra, sokkal inkább azért, mert nem lenne jó eltévednem ebben a sötétben. Harmincharmadik lépésemnél pillantok meg egy árnyat, aki háttal nekem áll. Megszólítom, hátha a segítségemre lesz. Szólnék, mikor meglátok még egy árnyat, de neki már a hangját is hallom.
- Miért fejezted be a játékot? - kérdezi szigorral a hangjában
- Édesapám! A társaimmal óhajtok játszani! Nekik miért megengedett, ha nekem csak hegedülnöm szabad? 
- Nem tűröm az ellentmondást gyermekem! Elkövetkezik az az idő, mikor rendelkezni fogsz az időddel, most azonban engedelmeskedned kell apádnak! Játssz!
A kisebb alak sírni kezd s tovább hegedül. Apja szigorú tekintete még engem is megrémiszt. Egészen közel megyek a kisfiúhoz és megfogom a vállát, aki köddé vált az érintésemtől. Mi a fene történik velem?
Tovább sétálok az ismeretlenbe. Meg kell találnom Őket! Nem illanhatnak el csak így az emberek. A terem szűkülni kezd, már olyan szűk, hogy oldalazva sem férek el. Ismét megpillantom a kisfiút, éppen megszólítanám, mikor futásnak ered. Nagyon gyorsan fut, félek, hogy szem elöl, tévesztem. Megtorpanok. Már nem is a teremben vagyok, hanem a szabadban. Égbe nyúló törzsű szomorú fűzfák hajladoznak a lágy szellőben. Akármerre nézek, mindenhol nehéz kőhalmok sorakoznak, s szomorú angyalkák fújják harsonáikat az épületek tetején. Egy temetőben vagyok? Hiszen alig egy perce még egy dohos teremben voltam. Megzörren, az avar a közelben s mikor odapillantok, észreveszem a kisfiút. Szomorúan áll az egyik kripta bejáratánál.
- Szia! El tudod mondani merre vagyok? - kérdezem zavartan, de a gyermek valószínűleg nem hall engem. Halkan motyog valamit az orra alá.
- Édesanyám, olyan szomorú az életem! Milyen jó volna, ha itt lehetne velem! Apám egy zsarnok! Soha nem enged a társaimmal játszani. Mindig csak az ő szavát kell lesnem, s ha nem ugrom azonnal óhaját teljesíteni...ordít! Folyton azt ordítja, hogy Will gyere azonnal. Olykor bánt is. Pedig én igazán próbálok jó gyermeke lenni...- elcsuklik a hangja, szemeibe könnyek gyűlnek.- Édesanyám megesküszöm, hogy soha többé nem szólíthat engem Willnek senki. 
Amint kimondja az utolsó szót, ismét semmivé válik. Elindulok a kripta felé, de ekkor borzasztó szélvihar támad. Felkap és már több méterrel a föld felett lebegek. Faágak csapkodják az arcomat, kövek koppannak a koponyámnak mikor...
   Mikor kinyitottam a szemeim, melyekből patakokban hullott a könny. Csak egy álom volt! De hogyan álmodhattam ilyet, mikor sem Williamet, sem pedig az édesapját nem ismertem ezelőtt. A könyvemre néztem, amit az éjjeliszekrényre tettem elalvás előtt. Biztos a miatt álmodhattam ezt, mert túlságosan is beleéltem magam a történetekbe. Megráztam a fejem és megpróbáltam visszaaludni. A fejemben viszont folyamatosan kavarogtak a gondolatok, melyek nem hagytak elaludni. Felültem az ágyon, és kezembe vettem az ajándékomat és olvasni kezdtem. A következő sorok álltak a sárgás papíron:

"... az Úr ezerhétszáznyolcvan-hatodik esztendejében járunk. Nemrégiben virradt ránk az újesztendő. Hatalmas reményeim vannak ebben az esztendőben, s izgatottan várom, hogy világra hozhassam első gyermekemet. Fiúgyermek lesz, érzem. Álmodtam vele többször is, és egy vándor cigányasszony is megjövendölte, hogy bizonyosan fiam születik. Richard nem hisz az ilyenekben. Ő folyton azt bizonygatja, hogy az ilyen dolgokat sohasem lehet előre látni. Még nevet sem enged választani. De én titkon már kigondoltam egy ráillő nevet. Williamnek fogom nevezni, mely védelmezőt, féltőt jelent. Bizonyosan illeni fog reá ez a név."

A sorokat mosolyogva olvastam végig. Richard viselkedése azonban megegyezett az álombéli apukáéval. Tehát valóban róluk álmodtam? De miért?


2.

  Léptek zaja szűrődött be a nyitott ablakon, így hát kikászálódtam az ágyból, és kilestem rajta. Legnagyobb megdöbbenésemre Anthony állt az ablakom alatt és az ablakomat bámulta. Félelem töltött el, pedig tudtam, hogy nem fog bántani. Gondolkoztam, hogy mit is csinálhatnék, majd úgy döntöttem lemegyek hozzá. Nem tudnám megmagyarázni miért tettem, de akkor ez nagyon jó ötletnek tűnt. Halkan nyitottam ki az ajtót és megpróbáltam a lehető legnagyobb csendben végiglopódzni a folyosókon. A múltkori osonós akciómhoz képest nagyságrendekkel jobban sikerült, s most a bejárati ajtó is nyitva maradt valamiért. Elindultam oda, ahol Anthonyt sejtettem s kisvártatva meg is találtam. Még mindig az ablakom alatt állt, tekintetét az ablakomnak szegezve s közben folyamatosan skandált valamit. Óvatosan a háta mögé lopakodtam, és megérintettem a vállát. Nagyot ugrott, majd szívéhez kapott.
- Lucy kisasszony, megijesztett! Megtudhatnám, mit keres ilyen későn a szabadban?
- Ezt, azt hiszem én is kérdezhetném tőled! Mit keresel az ablakom alatt éjnek évadján?
- Segíteni szeretnék! - mondta határozottan majd felém nyújtotta a karját. Bizonytalanul karoltam bele, s tudtam ez akár az életem végét is jelentheti. Nekem viszont válaszokra volt szükségem, lehetőleg azonnal.
   Semmi esetre sem szerettem volna elhagyni a birtokot, így jobb híján a kis tóhoz mentünk. Leültem a partara, levettem a cipőmet majd beledugtam az egyik lábamat a vízbe. Hideg volt, minden porcikám beleremegett, mégis jól esett. Antony állva maradt, karjait összefonta a mellkasán és nekem szegezte villogó tekintetét. Rengeteg kérdésem volt, mégsem mertem egyet sem feltenni, így csak néztük egymást hangtalanul hosszú percekig. Végül ő törte meg a kínos csendet.
- Kérem, mondja el mire kíváncsi! Megpróbálok minden kérdésére választ találni!
Agyamban egymást kergették a kérdések, de megszólalni nem tudtam. Nem bíztam meg benne, ahogy már senkiben sem bízom meg ebben a világban. Azonban a szívem legyőzte elmém kételyeit s remegő hangon feltettem az első és legfontosabb kérdésem.
- Hogy kerültem ide?
- Arra sajnálatos módon még nem találtam választ! - mondta rövid hezitálás után
- Miért akarod, hogy összevesszünk Williammel?
- Erről nincs szó, csupán meg akarom óvni a barátomat egy esetleges csalódástól!
- Miért csalódna bennem?
- William a végtelenségig úriember, és reménytelenül romantikus lélek! Félő, hogy heves érzelmeket vált ki a kisasszony jelenléte!
- Csak William miatt nem bántasz? - tettem fel az óvatlan kérdést, csak azért, hogy eltereljem a szót. Remélem, Roden őméltósága nem kotyogta ki a csókunkat!
- Nem! Attól, hogy valaki vámpír nem lesz vérengző vadállat!
- És Charles Lockwood?
- Charles is jó barátom, még tettei ellenére is! Belül igazán nemes lélek, s csak bizonyos hónapok bizonyos napjain kegyetlenkedik! Vérre van szükségünk, mert nekünk már nincs! Ha életben akarunk maradni, ölnünk kell! Bár nem mentség, de én egy esztendőben tizenkét ember vérét iszom meg!
- Attól még ugyanolyan gyilkos vagy! És William is az!
- William egy régi szívességet törlesztett eme cselekedetével! Megállapodásunk szerint hat életet kell adnia!
- A ló kofa volt az egyik? - kérdeztem meghökkenve
- Szám szerint az ötödik! Nem leli örömét a gyilkosságokban, ezért mindig egy hozzá közelálló személyt bajba sodrok, hogy legyen oka megtenni!
- Ez szörnyen gonosz! Belegondoltál, mit tettél velem? Az, az ember meg is ölhetett volna...nem is emlékszem...de talán jobb is így!
A tó közepén egy ragadozó hal éppen lakomára lelt. Vadászata felkavarta a tó vizét s élettelen virágszirmok sodródtak a partra. Nagyot sóhajtottam és megtöltöttem tüdőmet a még érintetlen természet kristálytiszta levegőjével. Anthony idegesen toporgott mellettem, láttam rajta, hogy nagyon menni akar.
- Az álmot te küldted? - kérdeztem tekintetemet a víztükörre meresztve. Behunytam a szemem és vártam a válaszát.
- Ne szólítsa őt Willnek kérem! Nagyon rosszul érinti! Remélem, megbocsájt nekem!
Felálltam a földről, leporoltam magamról a rám ragadt fűszálakat s a megmaradt kérdéseimmel a fejemben elindultam vissza a házba. Nem akartam tovább húzni azt a bizonyos cérnát, mert rettenetesen féltem a következményeitől. Egyedül vagyok egy idegen helyen, egy teljesen más időben, olyan lények között, akikről eddig azt hittem, csak a képzeletünkben léteznek.
  Néhány megtett lépes után Anthony szapora léptekkel elindult utánam, majd mikor utolért, ismét felém nyújtotta a karját.
- Együtt érkeztünk, kötelességem visszakísérni a kisasszonyt.
Kelletlenül felé nyújtottam a kezem. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de minduntalan széthullottak. Azt hittem most végre megtudok mindent, ehelyett még jobban összezavarodtam. Nem értettem, hogy miért mondja el nekem ezeket a dolgokat, és egyáltalán miért foglalkozik velem. Semmi sem tűnt logikusnak, és tényleg nem is volt az. Némán vonultam kart karba vetve egy vámpírral. Úgy éreztem magam, mint valami romantikus tini film főhősnője, aki vámpírok között mászkál, de egyik sem akarja bántani. Én ettől függetlenül nagyon féltem, egy belső hang folyton azt kiabálta lelkem mélyéről, hogy: "Fuss te buta liba! Hogy lehetsz ennyire naiv? Szedd össze magad, és hagyd ott a fenébe!" Talán jobban jártam volna, ha hallgatok rá.

3.

 - Miért mondod el ezeket nekem? - kérdeztem halkan, remegő hangon - Azt hittem ki nem állsz engem!
- Valóban nem táplálok a kisasszony iránt mély szimpátiát. Tény azonban, hogy William a legjobb barátom. Kérdéseire a választ csupán jó szándékomból válaszoltam meg, mivel nem szeretném, ha több bosszúságot okozna Williamnek! - jelentőségteljesen rám nézett, amiből rájöttem, nem kíván tovább beszélgetni velem.
Vettem egy mély lélegzetet és kihúztam a karomat Anthonyéból.
- Köszönöm, hogy szóra méltattál! Jó éjszakát! - mondtam enyhe gőggel a hangomban, nekem azonban nem ment olyan jól, mint Anthonynak.
- Remélem, az elkövetkezendőkben jól viseli magát William közelében. Aludjon jól! - hátradobta hosszú haját, elegáns mozdulattal hátat fordított nekem, majd pár pillanat múlva elnyelte a sötétség.
Hosszasan bámultam bele a semmibe. Megfogtam a kilincset és lenyomtam, azonban az ajtó meg sem moccant. William kizárt volna? Megfogtam hát azt a hatalmas, rézből készült kopogtatót, amit eddig nem is vettem észre. Ez is, mint minden, gyönyörűen kidolgozott alkotás volt, melyen két sast és egy farkast láttam. Mintha valami címer lett volna. Az éjszaka fényében szinte életre keltek. Megkopogtattam az ajtót és vártam, de nem történt semmi. Vártam és vártam, de úgy látszott William megfeledkezett rólam, vagy olyan mélyen alszik, hogy nem hallja meg a kopogásom. Jobb híján letelepedtem az ajtó elé és néztem a csillagokat, vagy a szorgos hangyák szaladgálását. Ahogy teltek a percek, egyre hidegebb lett, s csak remélni mertem, hogy William hamarosan előkerül és beenged. Magamban azonban megfogadtam, hogy soha többé nem hagyom el úgy a házat, ha nem szólok Williamnek. Nem tudnám megmondani mikor, de elnyomott az álom. Hihetetlenül fáztam és a bogarak sem hagytak aludni.
 Arra ébredtem, hogy valaki megfogja a karom és gyengéd, de határozott mozdulattal rázogatni kezd. Mikor eljutottam arra a szintre, hogy kinyissam a szemem, Roden urat láttam magam előtt.
- Mi végett alszik itt a földön kisasszony?
- Kopogtam az éjjel, de olyan mélyen aludtál, hogy nem hallottad meg. Így kénytelen voltam itt tölteni az éjszakát! - ásítottam egy nagyot, majd felé nyújtottam a kezem azzal a szándékkal, hogy segítsen felállni.
- Az lehetetlen! Mikor elindultam, a kisasszony az ágyában feküdt, s ha az emlékezetem nem csal, mélyen aludt!
- Mikor kijöttem, még nyitva volt az ajtó! - erősködtem. - Szerintem valamit eléggé félrenézhettél! Az éjjel még beszélgettem Antonyval is! Ha nem hiszel nekem, akár tőle is megkérdezheted!
- Ez újfent lehetetlen! - vágta rá William idegesen - Az egész éjjelt átbeszélgettük! Nem tűnt fel, hogy távozott volna.
- Akkor két kérdésem lenne hozzád kedves William! Egy. Ki alszik akkor az én ágyamban? Mert, ahogy én nem tudtam bemenni, úgy ő sem tudott kijönni!
- Van igazság a szavaiban annyi szent! És a második kérdése?
- Ki a jó fenével beszélgettem én az éjszaka?
Egymásra néztünk, de William arckifejezése cseppet sem nyugtatott meg. Amúgy is, mi okom lett volna a nyugodtságra.
William kinyitotta az ajtót, s egyenesen a szobám felé vettük az irányt. A szívem a torkomban dobogott, mivel nem tudtam ki lehet az ajtó másik felén. Attól tartottam, hogy vagy mi, vagy az idegen, de valamelyikünk komolyan megsebesül. William erősen rámarkolt a kilincsre, és egy határozott mozdulattal belökte az ajtót, de ami odabent várt, az mindkettőnket kizökkentett. A szobában ugyanis egy teremtett lelket sem találtunk, sőt, az ágy gyönyörűen megvetve állt. Mintha még soha nem aludt volna benne senki.
- Biztos a személyzeted egyik tagja csinálta meg. - fújtam egyet, de William megcsóválta a fejét.
- Nem rendelkeznek kulccsal a cselédség tagjai. Csak az én ittlétem alatt jöhetnek-mehetnek a házban.
Nagyot nyeltem, mivel az a cseppnyi megnyugvásomat is elfújta a szél. Bementem a szobába, hogy megnézzem, meg vannak e még a dolgaim. Örömmel konstatáltam, hogy érintetlenül ott volt minden, ahol hagytam. Williamre néztem, aki nekitámasztotta a fejét az ajtófélfának s közben látszott rajta az idegesség.
- Mire gondolsz? Mi történhetett itt az éjjel?
Eltorzult az arca, fújtatott, mint egy megbőszült bika majd haraggal teli hangon ennyit mondott.
- Charles Lockwood műve!
- Ugyan, hogy lehetne minden az ő műve? Azt láttam, hogy szörnyen kegyetlen, de ha valamire nincs magyarázat...
- Mégis mire másra gondolhatnék Kisasszony?
Megcsóválta a fejét, bágyadtan elmosolyodott, majd elindult.
- Várj William! Azt hiszem, el kell mondanom valamit. Tegnap, miközben az "álcázott" Anthonyval beszélgettem, elmesélt pár dolgot rólad. Ha meghallgatsz, talán rájöhetünk, mi is áll a dolgok hátterében.
Visszajött a szobába, és leült az ágyam szélére, egészen közel hozzám. Megfogta a kezem, majd bátorítóan meg is szorította.
- Mire is lennék a Kisasszony fifikája nélkül.









2015. június 14., vasárnap

Nyolcadik fejezet

1.

  A tökéletes pillanatot egy hangosan becsapódó ajtó hangja szakította félbe. William elengedett s ismét, mint angol nemes úr ült mellettem. Kicsit bántott, mert úgy éreztem, hogy ez a csók nem jelentett neki semmit. Kisvártatva berontott a szobába Anthony. Sál azonban egyikünknél sem volt, így a kanapén lévő bársonypárnát szorítottam a nyakamhoz. Mikor meglátta elbűvölő mutatványom kicsit elmosolyodott, majd kivette a kezemből a párnákat.
- Erre már nincs szükség! - mondta enyhe mosollyal az arcán, majd Williamhez fordult. - Barátom, a segítségére volna szükségem. Nem messze innen látni véltem azt a lovat, melyet Thomas kötött el. Egy kereskedő házal az állattal. Nem átallott ilyen gaztettet elkövetni!
William látszólag nem tudott mit kezdeni az információval, mert bambán nézett maga elé. Kicsit meglöktem, mire megrázta a fejét, pislogott párat, majd nagy nehezen megszólalt.
- Indulhatunk! - Arckifejezéséből azonban rájöttem, fogalma sincs hova is akar indulni!
Felpattantam a kanapéról és felvettem a könyvet az asztalról. Az volt a tervem, még ezek ketten lovakat hajkurásznak, addig én elolvasom a könyvemet. Nagyon érdekelt milyen asszony lehetett, s hogyan is élt William édesanyja. Ezt az illúziómat azonban Anthony törte össze.
- Hova igyekszik a Kisasszony? - kérdezte felvont szemöldökkel
- A szobámba, olvasni! Miért, probléma talán?
- Úgy határoztam, hogy a Kisasszony is velünk fog tartani! Bármikor a segítségünkre lehet!
Éppen azon voltam, hogy frappánsan megkérem, hogy távozzon az édesanyjába, de aztán mégsem tettem. Ha velük megyek, talán jobban megismerhetem őket. Így csak elejtettem egy fintorgással vegyült fejrázást, majd felmentem a szobámba a táskámért. 
  Fél óra elteltével vonultam csak le az udvarra, ami heves nemtetszést váltott ki az urakból, de nem nagyon érdekelt. Úgy voltam vele, ha már nincs választásom, tudnak várni egy keveset. 
Gyalog indultunk útnak, de egyikőjük sem volt valami beszédes. William és Anthony egymás mellett mentek, én pedig mögöttük jócskán lemaradva virágokat szedegettem. Nem értettem a saját viselkedésemet, hiszen William közelében szerettem volna lenni, meg nem is. Fél óra gyaloglás után törtem meg a csendet.
- Messze van még? - kérdeztem, miközben összeaszott csokromat szorongattam.
- Még ugyanennyi! - vetette oda Anthony, az a mosolygós énje viszont eltévedt útközben.
Mivel nem szerettem volna veszekedést generálni, ismét csak figyelmen kívül hagytam a bunkóságát. Helyette inkább Williamnek szegeztem a kérdést.
- Mióta vagytok barátok?
- Hosszú ideje! - mondta mosolyogva Will, majd barátságosan megpaskolta Anthony vállát - Már az idejét sem tudom, mikor kezdődött a barátságunk!
Hirtelen megálltunk, és Anthony csendre intett minket. Megállt egy vastag törzsű fa mögött és óvatosan kidugta a fejét a tisztásra. Egy kövér, bajszos ember ült egy rongyos pokrócon és vagy tizenöt ló legelészett körülötte. Anthony gyorsan kapta vissza a fejét, majd csípőre tett kézzel fordult felém.
- A Kisasszony fog odamenni hozzá, majd rákérdez a lovak árára. Ha int, majd odasietünk, és a segítségére leszünk!
- És ha azt mondom, hogy nem megyek oda egyedül egy vadidegen férfihez, akkor mi van?
- Nem lesz baj, ne aggódjon! - szólt bátorítóan William.
A kezemben lévő hervadozó virágokat Anthony kezébe nyomtam, majd nagyot sóhajtottam és megadóan léptem ki a tisztásra. A férfi már messziről bűzlött az alkoholtól és az izzadtságtól. Kezemet az arcom elé kaptam, mivel félő volt, hogy elájulok tőle. Mikor közelebb értem hozzá, elvettem a kezem az arcom elől és megszólítottam.
- Jó napot... izé... Uram! Hogy adja a lovakat? - kérdeztem, drága dédi mamám stílusában.
- Ejnye, milyen takaros menyecskét pattintott a Jóisten a szemem elé! Csak nem paripát akar venni?
- Nem, egy új biciklit, de látom az nincs magának!
- Hogy tetszik mondani? - kérdezte a fejét vakarva, majd kivillantotta sárga fogait.
- Lovat hát! Mutassa meg nekem, melyik jószág a legnemesebb! - próbálkoztam.
- No, ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe! Jöjjön má' közelebb! - vigyorgott, miközben erőteljesen csapkodta a jobb lábát. Gondolom azt akarta, hogy üljek az ölébe.
Összeborzadtam, majd tettem egy határozott lépést hátra.
- Most inkább kihagyom, ezt a remek lehetőséget! Én csak egy lovat akarok!
- Oh, de sietős a dolog! Azt mondom, nem kell a nagyságának más, mint egy rendes férfi! Szerencséjére én éppen egy asszonyt keresek!
- Igazán csábító az ajánlat, de vissza kell utasítanom! Csupán egy lovat akarok!
Az igényesség díszpéldánya feltápászkodott a pokrócáról, megvakargatta ülepét, majd két karját kitárva indult el felém. Intettem hát a "fiúknak", és csak reménykedtem, hogy látta valamelyik. Az azonnal beígért segítség azonban nem jött, viszont ló kofa barátom annál jobban.
- Ne kéresse magát, no! Jó élete lenne mellettem! Lovak, szabadság és én!
- Hű, de jó is lenne! - mondtam és vadul integettem az uraknak, de még mindig nem láttam őket.
A hájas bűzbogár nem nagyon szeretett volna érteni a szóból. Egyre közelebb jött, én pedig kezdtem kétségbe esni. Hiába integettem, egyikkőjüket sem láttam közeledni. Ekkor tettem egy elkeseredett lépést. Találomra az egyik lóra mutattam és fennhangon közöltem kellemetlenkedő zaklatómmal.
- Ez az állat Sir William Roden tulajdona! Mit keres magánál?
Meghökkent, majd megállt egy pillanatra. Aztán teljesen más arckifejezés költözött mocsokkal bevont arcára. Gyilkos tekintete szinte megfagyasztotta ereimben a vért, és tudtam, most messzire mentem.
- Tolvajnak néz nagysága? - ordította felém.
- Dehogy is! - emeltem fel védekezően a kezemet. - Csak félek, becsapták kegyelmedet!
- Senki fia nem nevezheti tolvajnak a nagy Bill Forkot! - mondta meg sem hallva a védekezésemet.
Zsebéből hosszú pengéjű kést rántott elő és egyre nagyobb léptekkel közeledett felém. Szívem a torkomban dobogott és vadul kapálóztam a fák felé!
- Most megdöglesz, te könnyűvérű lotyó! - üvöltötte habzó szájjal.
- William, az Isten szerelmére segíts már! - kiáltottam hisztérikusan, de semmi nem történt. Lassan elkönyveltem magamban, hogy ami Mabelnek nem sikerült, az sikerülni fog egy falusi suttyónak, akinek döglött állat és ürülékszaga van.
Támadóm magasra emelte a kezét, aztán egyetlen suhintással lesújtott vele. Reflexből magam elé kaptam a kezem és vártam.


2.

  Mire feleszméltem, már a földön feküdtem, Anthony pedig kabátját tuszkolta be a fejem alá. Ordítások és nyögések foszlányait hallottam, de nem tudtam mi történt. Feltápászkodtam a földről és körbenéztem. William és a "Nagy Bill Fork" kézitusát vívtak a tisztás másik végén. Hol az egyik, hol a másik került fölénybe, de ilyen messziről is jól láttam a kés pengéjének csillogását. Valami azt súgta a szívem mélyén, hogy oda kell mennem, segítenem kell Williamnek. El is indultam, mikor Anthony megragadott a vállamnál fogva, visszarántott és erősen magához szorított.
- Engedj el! - kapálóztam, de olyan erővel tartott, hogy nem tudtam szabadulni tőle.
- Mégis mihez kezdene? Csak egy gonddal többet okozna Williamnek, mint ahogy eddig is tette.
Szavai visszarántottak a valóságba, és hihetetlenül rosszul esett. Csak gondot okoznék Williamnek? Egy levakarhatatlan kolonc lennék, aki csak a terhére van? Szemeimbe könnyek szöktek és legszívesebben elfutottam volna, mindegy hova. Így tehetetlenül néztem a férfiak viadalát.
- Engedj el, kérlek! - mondtam könnyekkel küzdve - Nem akarok ártani neki!
Anthony mormogott valamit, aztán elengedett. Tettem pár bizonytalan lépést William felé, aztán megtorpantam. Bill Fork fájdalmasan felsikoltott furcsa, hörgő, visító hangon. Nyakához kapott, majd másodpercek múlva összerogyott a földön. William rátaposott a mellkasára, majd a kezében lévő kést messzire hajította. Botorkálva indult el felénk, haja csapzott, arca vérmocskos volt. El akartam indulni felé, de eszembe jutottak Anthony szavai. Így remegve vártam, amíg oda nem ér hozzánk.
- Barátom, volna kedves eltüntetni azt a mocskot? - biccentett Will a feltételezhetően halott kofa felé.
Anthony elindult, William pedig megfogta a kezem és elhúzott a tett helyszínéről. Félelmetes érzés volt egy olyan ember kezét fogni, aki percekkel korábban megölt valakit. Egy olyan ember kezét akivel, órákkal azelőtt forró csókot váltottam. Teljesen összezavarodtam és nem tudtam mihez kezdjek ezután. Ha Williamnak csak a terhére vagyok, ki az, aki segíteni fog rajtam.
  Öt perc elteltével álltunk csak meg. Visszanéztem, de nem láttam semmit. Sem Anthonyt, sem a hullát. Szótlanul guggoltam egy bokor mellett és rá sem néztem arra az emberre, akinek az életemet köszönhetem.
- Bocsásson meg Kisasszony! - mondta William, miközben odatelepedett mellém. - Sajnálom, hogy látnia kellett eme rémtettet!
- Miért érzed, hogy csak megnehezítem az életed? -  kérdeztem félrefordított fejjel, elterelve a témát a gyilkosságról.
- Nem értem a Kisasszonyt! - mondta mosolyogva majd elengedett egy apró kacagást. - Hogy gondolhat ilyet! Hiszen, ami nemrég történt...
- Anthony barátod mondta, mielőtt...tudod...
Maga felé fordította a fejem és a szemembe nézett. Nem tudtam mit kéne éreznem, vagy tennem, ezért csak néztem őt szótlanul. Annyi minden kavargott az elmémben, hogy képtelen lettem volna azt mind rázúdítani.
- Miért a fülének hisz? Higgyen a szívének és az eszének. Egy szó foganhat gyűlöletből, ármányból, de szeretetből is. Ha minduntalan mások szavának él, könnyen eltűnik a valóság. Abban bízzon, amit megismert, s ha tudja, mi lakozik a másik lelkében könnyebb lesz eldönteni mi a valóság.
Megfogtam a kezét, mire fájdalmasan felszisszent. Mikor elengedtem, akkor vettem csak észre, hogy egy mély seb húzódik a csuklóján, amiből folyamatosan szivárgott a vér.
- Úristen! Te vérzel! - kaptam a számhoz a kezemet, majd valami kötszerféle után kezdtem kutatni.
- Nem tesz semmit! Egy kis sebesülés!
- Az lehet! - mondtam nyugtalanul. - De a vérmérgezés akár meg is ölhet!
- Ugyan, amint hazaérünk menten az orvosért küldetek valakit!
- És ha Anthony visszaér?
Megcsikordult a távolban a fű és bokrok ágai recsegtek. Anthony valóban elindult felénk. Nem tudtam milyen hatást vált ki barátja sebesülése, vagy hogy jóllakott e a büdös bogárral, ha egyáltalán volt gusztusa hozzá. Felpattantam a földről és elindultam.
- Nem jössz?
- Véleményem szerint, nem okozhat gondot! Hiszen ez csak egy karcolás!
- Amiből patakokban folyik a vér! Induljunk!
Izgatott arckifejezéssel állt fel ő is, és sietős léptekkel elindultunk a birtok felé. Jobb félni, mint megijedni!

3.

  Sietősre kellett vennünk a lépteinket, hiszen nem tudhattam mi fog történni. A múltban töltött hetek paranoiássá tettek. Akárhányszor megmozdult egy ág, vagy megzörrent valami, szinte megállt a szívverésem. William hihetetlen nyugalommal lépkedett mellettem, mint aki nem is tudja, hogy egy vámpír közeledik felénk. Úgy éreztem magam, mintha valami háborús parancsnok lennék, aki a győztes csata felé vezényli hű katonáit. Néha hátrapillantottam, bár úgy sem tudtam volna mit csinálni, ha ideér. Egy deka karó nem volt nálam, se szenteltvíz, hogy a fokhagymát már ne is említsem. Kilátástalannak tűnt a helyzet, erre William megállt és egy fának dőlve lihegett.
- Immáron rémesen ég! - tapogatta meg a csuklóját
- Várj, kitalálok valamit!
Lecsatoltam táskám szíját és jobb híján elszorítottam vele az alkarját. Majd Anthony kabátjáról letéptem valami díszt és a sebre kötöztem. William jajgatott még egy sort, aztán végül elindult. 
Csak reméltem, hogy Anthony hazamegy és befekszik a pihe-puha koporsójába és békén hagy minket, ám csalódnom kellett. 
  Nem tudom hogyan sikerült neki, de Anthony velünk szembe jött, hosszú haját lágyan nyaldosták a tavaszi fuvallatok. Angyali mosollyal az arcán Willimhez lépett.
- Férfimunka volt! Gratulálok barátom!
William mosolyt erőltetett az arcára, majd a sebére tévedt a tekintete. Én pedig elkönyveltem magamban, hogy most mindketten fel leszünk zabálva.
- Rendkívüli módon éget! - mutatta a sebet William Anthonynak
- Te hülye vagy? - förmedtem rá szerencsétlenre és elé álltam - Ha fel akarod zabálni, akkor előbb engem is meg kell!
Anthony úgy nézett rám, mint ahogy én szoktam nézni, mikor mentálisan sérült ápoltam az ágytálból óhajt halat fogni.
- Miért nem gondolkozik, mielőtt szóra emelné a száját? Miért "zabálnám fel" a barátomat, vagy akár a Kisasszonyt?
- De...hát te egy vámpír vagy, nem?
- Az még csöppet sem jelenti azt, hogy felzabálok mindenkit! 
Williamet meg sosem láttam úgy nevetni, mint akkor. Én pedig teljesen elvörösödve tipegtem ismét mögöttük. 
A nap felkelőben volt már, mikor elbúcsúztunk Anthonytól. Nagyon reméltem, hogy nem találkozom vele túl hamar, hiszen a hideg is kiráz tőle.
Nemsokára mi is hazaértünk. 
- William? - kezdtem félénkem - Akkor most ki mondott igazat? Te vagy Anthony?
Nem válaszolt, hangtalanul próbálta meg kinyitni a bejárati ajtót. Majd mikor végzett a művelettel, rám nézett és búgó hangon ennyit mondott.
- Mit érez a Kisasszony? Mire a nap felkel, gondolja át! Nyugodalmas álmokat! 
Mikor befejezte a mondanivalóját, megsimogatta a karom, majd elindult az étkező felé.
Felmentem a szobámba, elfordítottam a kulcsot a zárban, megmosakodtam, majd elkezdtem olvasni a könyvemet.
A betűk gyönyörűen formáltak voltak. Nagyon ritkán látni ilyen szép kézírást, melynek betűit egytől egyig tustintával írtak.
A legelső lapon, a már felolvasott üzenet volt. Ahogy egyre jobban belemerültem az olvasásba, annál jobban éreztem, hogy ismét egy másik világba cseppenek. Méghozzá Emilia Rossi gyönyörű világába.


   


2015. június 11., csütörtök

Hetedik fejezet

1.

   Komor arccal álltam az eddig csak hírből ismert gonosztevő előtt. Semmilyen érzelmet nem láttam villogó zöld, élettelen szemében. William idegesen fújtatott, kezeit ökölbe szorítva tartotta teste mellett. Charles látszólag nagyon jól szórakozott; mindenki arcán fájdalom, félelem és harag ült, kivéve az övén. Mintha Ő teljesen máshol lett volna.
- Üdvözletem a kedves hölgynek! Mi szél fújta szerény városunk felé? - kérdezte, miközben gonosz vigyorral Williamre nézett.
- Semmi kedvem válaszolni! - mondtam és keresni kezdtem William kezét. Fogalmam sincs milyen felindulásból tettem, de abban a helyzetben remek ötletnek tűnt. - William, menjünk, kérlek!
William még egy megvető pillantást vetett a gonoszság szőke hercegére, megfogta a kezem és elindultunk a birtok felé. Charles utánunk jött és megszorította a vállamat. Nem túl erősen, mégis határozottan.
- Mit vesztegeti az idejét egy pipogya alakra? Kérem, legyen szerény személyem vendége az éjszakára! - mondta csábosnak szánt mosoly kíséretében
- Köszi, de inkább kihagynám! - mondtam közönyösen és megpróbáltam kiszabadulni az egyre erősödő szorításából.
Charlesnak viszont esze ágában sem volt elengedni. Egyre erősebben szorított, s egy pillanattal később kirántott Will kezei közül. Olyan közel húzott magához, hogy szinte összeért az arcunk.
- Engedj el te nyomorult! - üvöltöttem.
Ez a gennyláda azonban csak felnevetett kísérteties, sátáni kacajjal.
- Nincs választás egy boszorka számára! - megszorította az állam. Hosszú, hegyes körmei belemélyedtek a bőrömbe és éreztem, ahogy kibuggyan a sebből a vérem.
William megragadta a ruhámat és megpróbált elrántani Charlestól. Azonban minden próbálkozása hasztalannak bizonyult.
- Engedje el a kisasszonyt! - hallottam a hangját - Ez egyáltalán nem férfihoz méltó viselkedés!
Charles azonban nem hatódott meg William lovagiasságától. Egyre erősebben vájta bele a karmait az arcomba. Próbáltam megütni, vagy megrúgni, de hihetetlen erő lakozott benne. Képtelen voltam megmozdulni, vagy tenni valamit. Megragadott a derekamnál fogva és a nyakamhoz szorította karmait. William elindult felém, Charles tett egy határozott lépést hátra, majd nem is az ő hangján szólalt meg.
- William Roden! Eljött a választás ideje! Vagy Ő, vagy a falu! Az ön kezében a döntés!
Fel sem fogtam mit mondott. Csak remélni mertem, hogy nem arról kell döntenie ki maradjon életben. De mi másról is kellett volna?
A falusiak nagy része nem is látta az egészet, aki láthatta már az se sokáig. Charles jelentőségteljesen nézett Williamre, aki szemmel láthatóan nem volt egészen a helyzet magaslatán. Mondjuk én sem tudtam volna, mit tegyek. A szörnyeteg karmai végigszántották a bőröm és a szorítása is erősödött. Szemeimből könnyek buktak elő, s könyörgően néztem rá.
- Se...se..segíts! - nyögtem, aztán egy szó sem tudta elhagyni a számat. Charles keze körbefonta a nyakam és szorítani kezdte. Levegő után kapkodtam, de hiába. William arca eltorzult, szemei vérben forogtak, majd artikulátlan üvöltését eresztett támadóm felé.
- Engedje el! Szívtelen Sátán fajzat!
- A kisasszony élete a falusiakért cserébe? - hörögte földöntúli hangján.
William a lerogyott a földre, öklével hatalmas csapást mért a vérmocskos talajra, fejét az ég felé emelve szólalt meg.
- Istenem bocsáss meg esendő bűnös lelkemnek! - hangja elcsuklott, nyelt egy nagyot majd folytatta - Legyen! A kisasszonyt választom!
Charles felnevetett, majd ellökött magától, Megmentőm pedig szorosan magához ölelt. Visszanéztem Charlesra, aki éppen véremet nyalogatta le az ujjairól. Szólni akartam, de nem tudtam mit. William a vállamra terítette zakóját, majd elindultunk haza. Vissza akartam nézni, de nem engedett. Azt mondta, minél gyorsabban el kell menekülnünk, haza kell érnünk azelőtt, hogy kitombolja magát. Gyalog azonban iszonyú messze voltunk a biztonságot nyújtó birtok kapujától. Az oldalam szúrt, sebeim égtek, de menni kellett. Nem akartam meghalni, főleg nem itt. Minden eddiginél nagyobb honvágyam lett, és már az sem érdekelt mi lesz Williammel, ha hazamegyek.
   Egy órás gyaloglás után paták dobogásának hangja ütötte meg a fülemet. Remegve bújtam Williamhez, aki megpróbált elrejteni maga mögött. Egy öreg fa mellé húzódtunk, bízva benne, hogy bárki is közeledik békén hagy minket.
Két perc múlva tűnt fel a lovas. Meglepődtem, mikor sál fétises barátunkra ismertem. William elő is kapott egy sálat és buzgón fel is kötötte.
- Drága barátom! - pattant le a lováról Anthony - Megkönnyebbülés, hogy épségben találom!
- Még mindig tart! - mondta William - Oda kell mennie barátom! Nyerjen nekünk némi időt!
- Oda ne küld Will! Megőrültél? Ki fogja nyírni a francba!
- Ne aggódjon Kisasszony! Anthony tud bánni vele! És már említettem...
- Tudom, hogy William! Nem hiszem el, hogy ez a legnagyobb problémád!
- Ne legyenek kétségei Kisasszony! Egy vagyok közülük! Vigyék a lovamat, Én majd gyalogszerrel folytatom az utat!
Felültünk gyönyörű fekete lovára és meg sem álltunk hazáig. Egész úton Anthony szavai jártak a fejemben. Mi az, hogy egy közülük? Kik közül? Az elmebeteg, szadista barmok közül, másra nem tudtam gondolni.
Mikor megérkeztünk, egyenesen felmentem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Nem voltam abban az állapotban, hogy bárkivel is beszéljek. Elővettem a pénztárcámat a táskámból és kiszedtem belőle Sarah, Sierra és Olivia tablóképeit.
"Barátnők mindörökké!"- Hirdette a felirat. Iszonyatosan hiányoztak, még az a kis szerencsétlen Erik is. Mindent megtettem volna, ha most itt lehettek volna velem. Leroskadtam az ágyam mellé, és vigasztalhatatlan zokogásba törtem ki. Bárcsak otthon lehetnék!

2.

   Pontosan három nap telt el a történtek óta. Azóta ki sem dugtam az orromat a szobából. William minden nap próbált meglátogatni, de soha nem engedtem be. Bele voltam feledkezve a barátnőim képeibe, és a honvágyamba. Nem érdekelt már senki, lázasan dolgoztam a hazajutásomon. De nem jutottam semmire. Soha sem voltam él tanuló, ezért bármilyen elmélettel álltam is elő, azt a gyakorlatban nem tudtam megvalósítani. De mit is valósíthattam volna meg, mikor a huszonegyedik század nagy géniuszai szerint sem lehetséges még az időutazás. Kezdtem belenyugodni a sorsomba, hogy ebben a században élem le életem hátralévő részét.
  Esteledett mikor William megkopogtatta az ajtómat.
- Kisasszony, három nap eltelt, hogy egy falat ételt is magához vett volna. Ennie kell!
- Köszönöm, de nem vagyok éhes! - kiáltottam ki a zárt ajtó mögül.
- Azt hiszem elérkezett az ideje, hogy elbeszélgessünk a történtekről!
Kinyitottam az ajtót és kidugtam rajta a fejemet. Barátságosan elmosolyodott, én pedig beengedtem. Leültem az ágyam szélére, ő pedig a karosszékre ült. Némán néztük egymást hosszú percekig. Talán azt mérlegelte magában, hogy elmondja e az igazságot. Végül csak összeszedte magát, és angyali nyugalommal a hangjában elkezdte mesélni hihetetlen történetét.
- Lehet, elborzasztja a Kisasszonyt az igazság, de nemesi kötelezettségemnek érzem, hogy a tudomására hozzam. Charles Lockwood és Anthony Sullivan egyaránt vámpírok és...
- Na, ne szívass már! Vámpírok nem léteznek! Ez egy nagy marhaság! Ha komolyan akarsz beszélni, akkor ne kamuzzál légy oly szíves!
- Márpedig ez a valóság! Jómagam sem hittem benne, egészen addig, amíg a saját szememmel meg nem bizonyosodtam róla.
- A huszonegyedik században pedig bolondok házába zárnak, ha véletlenül elmondod, hogy hiszel bennük. Ez csak egy egyszerű legenda!
- Ha valóban csak egy legenda volna, mivel magyarázza Charles Lockwood viselkedését?
- Azzal, hogy egy pszichopata! Azaz olyan ember, akinek a mások szenvedése örömet okoz, ráadásul előre megtervezi ezen, tetteit.
- Hiheti ezt is! Mit gondol, miért kell Anthony közelében sálat viselnie? Mert félő, hogy...- elcsuklott a hangja és nem is folytatta tovább.
- De te nem vagy az ugye? - kérdeztem azt a látszatot keltve, hogy hiszek neki.
- Charles egyszer felajánlotta, hogy a maga képére formál, de visszautasítottam. Embernek születtem, emberként is halok meg, akármi történjen.
- Nem akarom elhinni amit, mondasz! De mivel sosem csaptál be, elhiszem neked! Csak azt mondd meg, miért engedett el három napja? Ha vámpír lenne, nem engedett volna csak így el!
- Nem emlékszik a Kisasszony? Válaszút elé állított engem. Vagy a falut pusztítja el, vagy a Kisasszonyt!
- Te jó ég! Akkor ott mindenki... mindenki meghalt?
- A szerencsésebb talán igen. Akitől elpártolt Fortuna, azokból ilyen bestia változott.
- Engem választottál? - kérdeztem kicsit elpirulva és a keze után nyúltam, de nem értem el.
- Nem tehettem mást! - mondta miközben ő is elpirult. - Megígértem, hogy a segítségére leszek, Kisasszony.
- Köszönöm William! Nagyon rendes vagy velem. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. - mondtam és egy puszit nyomtam az arcára.
Megfogat a kezemet és ismét hosszú percekig néztük egymást szótlanul. Felgyorsult a szívverésem az érintésétől. Soha senki nem váltott ki belőlem ilyen érzést, de nem engedhettem meg, hogy ezek az érzések a felszínre törjenek. El kell, hogy rejtsem ezeket valahová, ahol sosem találok újra rájuk. Nekem most más dolgokra kell koncentrálnom. De egyszerűen nem tudtam megmoccanni sem. Mintha valami mágnes vonzott volna hozzá. Végtelennek tűnő percek múlva tudtam csak megtörni a csendet.
- Éhen halok!- nyögtem ki ezt a két szót, de még most sem tudtam levenni róla a szemem.
- Pedig még nem értem a történetem végére! Mindazonáltal hozatok valami élelmet a Kisasszonynak, aztán evés közben végighallgat.
Szótlanul bólintottam és elindultam vele az étkezőbe. Útközben megpróbáltam összeilleszteni a fejemben széthullott mozaikkockákat. Egyre csak a vámpír sztori és maga William körül keringtek a gondolataim.
   Nem kellett sokáig várnom az ételre, perceken belül az asztalra került. Rengeteg étel közül választhattam, de én mégis csak azt a sajtot kerestem, amit nem olyan rég Williammel ettünk a rögtönzött pikniken. Mikor megtaláltam, örömmel láttam hozzá a falatozásnak. William leült mellém és ott folytatta, ahol a szobámban abbahagyta ezt a hihetetlen vámpíros történetét.
- Charlesból az év minden havában előtörnek ezek a rémtettek. Minden alkalommal egy szerencsétlen, parányi falu lakói válnak az áldozataivá. Ilyenkor Anthony barátom megpróbálja elejét venni a történteknek, de nem mindig jár szerencsével... - sóhajtott egy nagyot, majd folytatta- Az emberek először a megmentőjüket vélik benne felfedezni, aztán nekilát a vérontásnak.
- De ez borzasztó! - mondtam miközben egy nagy szelet kenyérre kezdtem pakolni a finom sajtot- Nem tudnak tenni ellene semmit?
- Ki tudna? Soha nem hagy magára terhelő nyomot, s ő magát sohasem látták. Egy ilyen támadásnak soha nem marad egyetlen túlélője sem. Mi az oka annak, hogy a Kisasszony nem hisz nekem?
- Nagyon sok, vámpíros filmet láttam, rengeteg róluk szóló könyvet elolvastam, és rá kellett jönnöm, bármennyire is szeretném, nem léteznek ezek a lények. Ezek a dolgok a mi képzeletünk szüleményei, mi ruháztuk fel ellenségeinket ezekkel a képességekkel, hogy rossz hírüket keltsük. Charles Lockwood nem vámpír, hanem egy beteg ember, aki megfelelő kezelés mellett teljesen normális emberi életet tudna élni.
William komor képpel felállt az asztaltól és az ajtó felé indult. Hirtelen felindulásból letettem a kezemben lévő finom sajtot, és utána mentem.
- Sajnálom, ha megbántottalak. Nekem ez tényleg hihetetlennek hangzik!
- Nem haragszom, csak rosszul esik, mert értelmesebbnek gondoltam a Kisasszonyt!
Hosszú percekig néztem, aztán nem törődve a következményekkel magamhoz öleltem. Nagyon megdöbbentem, mikor visszaölelt. Abban a pillanatban elfelejtettem minden bánatom, és újra előjött az a furcsa érzés. Az, amit még soha nem éreztem ezelőtt.
   Mikor elengedtük egymást, úgy éreztem, hogy minden megváltozott. Felfogtam, hogy nélküle nem tudnám túlélni ezt a kalandot. Tudtam, hogy ő az egyetlen menedékem, aki még úgy is segít, hogy szinte semmit nem tud rólam. Hálásnak kellene lennem, nem pedig flegmán viselkedni vele. 
- William, szeretnék tőled bocsánatot kérni! Nagyon hálás vagyok mindenért!
- Nem szükséges hálálkodnia! Csak a bizalmát kérem! 
Rámosolyogtam és hangtalanul bólintottam egyet. Megsimogatta a karomat és kisétált az étkezőből. Visszaültem az asztalhoz és vágyakozva néztem utána. Talán belé szerettem? Az lehetetlen - morfondíroztam, majd nagyot haraptam az isteni sajtból.
   Másnap reggel a nappaliban találkoztam Williammel, aki nagyon lehangoltnak látszott. Odasétáltam hozzá és leültem mellé. Szemeiben könnycseppek csillogtak és tudtam, hogy valami nincs rendben. Igazam is lett...Sajnos!

3.

  Mióta itt vagyok, soha sem láttam őt ilyen állapotban. Nagyon megijedtem, hiszen ha ő sem elég erős, akkor én már most eláshatnám magam.
  Kezére tettem az enyémet, és bátorítóan megszorítottam. William kitörölgette szeméből a könnyeket, és mosolyt erőltetett az arcára.
- Nem is vettem észre a Kisasszony érkezését! 
- William, látom, hogy valami bánt! Tudok bármiben segíteni neked?
- Most hozta a híreket Anthony! A faluban egyetlen élő ember sem maradt. Az a szörnyeteg kipusztította őket.- szavaiban a mély gyűlölet hallatszott és kezei is ökölbe szorultak. - Kegyetlenségét szavakba sem lehet önteni.
- Ne emészd magad! Nem te tehetsz róla!
- Igenis az Én lelkemen szárad a haláluk! Ha nem engedem rábeszélni magam a falu meglátogatására, ez nem történt volna meg!
- Megtörtént volna! Csak nem érintene ennyire érzékenyen.
- Megannyi ember élete volt a  kezemben és...
- És te engem választottál! Talán megbántad a döntésedet?
- Nem! - vágta rá minden körítés nélkül. Csak kivételes alkalmakkor nem cirkalmazza el a mondanivalóját.
Felállt, és a könyvespolchoz sétált. Sokáig nézegette, majd leemelt róla egy régi, kopott könyvet. Nagyon szép borítója volt, talán még sohasem láttam ennyire különlegeset. Fából készült borítójára egy hatalmas rózsa volt faragva, szélein gyönyörű díszléc húzódott. Körülbelül hatszáz oldalas lehetett, ha nem több. William megsimogatta a könyv gerincét, ajkára emelte majd csókot lehelt a könyvre.
- Ez a könyv az édesanyámé volt. Soha nem ismerhettem, elhunyt mikor a világra hozott.
- Nagyon sajnálom William! 
- Egy üzenetet hagyott a legelső lapon - felnyitotta a könyvet és olvasni kezdte a kézzel írt betűket. - "Annak a hölgynek, kinek sikerül fiam szívét az övéhez közel engedni."  Azt hiszem a Kisasszonynak íródott e könyvecske.
Szívem szaporábban kezdett verni és nagy izgalom lett úrrá rajtam. William odasétált mellém, leült és a kezembe adta azt a csodát. Nézegettem, forgattam a könyvet és egyszerűen nem találtam a szavakat. William összekulcsolta a kezét és előre hajolva nézte, mennyire lenyűgöz az ajándéka. 
Ismét, már sokadszorra előtört belőlem az érzés, de már nem tudtam magamban tartani. Akárhányszor rá nézek hevesebben ver a szívem, és megszűnik körülöttem a világ. Egyetlen érintése enyhíti a legnagyobb fájdalmamat és egyetlen mosolya betölti az egész napomat. 
- William, én nem is tudom mit mondjak! Ez meseszép!
- Nem tesz semmit! Senki másnál nem volna jobb helyen.- monda mosolyogva, s közben le sem vette rólam a szemét.
Fellapoztam a könyvet, ami verseket, novellákat és gondolatokat tartalmazott, egytől egyig William édesanyja tollából. Kivételes tehetségű asszony lehetett.
- Biztos, hogy nekem szánod? - kérdeztem enyhe gyanakvással a hangomban. 
- Ennél biztosabb talán semmiben sem voltam eddig eltelt életemben! - mondta határozottan egy édes mosoly kíséretében.
Ekkor jött el az a pillanat, amit eddig megpróbáltam elrejteni magamban. Szembe fordultam vele, letettem a könyvet az asztalra s megfogtam a kezét. Mélyen a szemébe néztem és szívem vad táncot kezdett járni a mellkasomban. Közelebb hajoltam hozzá és hagytam, hogy magától történjenek a dolgok. Beletúrtam hosszú, hullámos hajába és megcsókoltam. William visszacsókolt, és hosszú percekig így maradtunk.
Soha nem voltam még olyan boldog, mint akkor. És csak remélni tudtam, hogy semmi sem ronthatja el ezt a gyönyörű pillanatot.