Hatodik fejezet

1.

   Rettenetes fájdalmak közepette botorkáltam William mellett, aki aggódó arckifejezéssel vizsgálta minden egyes mozdulatomat. Egyre nehezebben vettem a levegőt, és minden egyes lépés is fájdalmat okozott. Öt percet sétálhattunk, mikor egy lovaskocsi ért mellénk. Zöld színű, fából készült, díszes kocsi volt, amiben egyetlen ember ült. Kinyitotta az ajtót és kievickélt az ódon járműből.
Idősödő, pocakos öregúr volt, égővörös orral és göndör ősz hajjal. Egyik kezében bőrből készült táskát tartott, míg a másikkal William felé intett. Odatámogatott a kocsihoz és mindketten beszálltunk, majd szépen lassan elindult alattunk a kocsi. Ám a tizenkilencedik század útjai nem éppen a tükörsima aszfaltútjairól híresek, így minden egyes bukkanó iszonyatos fájdalmat jelentett. Tenyeremet az oldalamhoz szorítottam és már láttam a saját halálom, ebben a poros évszázadban. Meghalok azelőtt, hogy élhettem volna.
Az ősz hajú úr hunyorgott egy kicsit, majd kutatni kezdett a táskájában.
- Vajon merre tettem el az okulárémat? William fiam, volna kedves segédkezet nyújtani?
William azonban gondolataiba mélyedve bámult ki a kocsi ablakán. Kezei ökölbe szorultak, lábaival idegesen topogott. Fel sem fogta az öregúr kérését. Ekkor a bácsi oldalba lökte, ami visszarántotta  a valóságba.
- Természetesen mindenben a segítségére leszek!- mondta elcsukló hangon, majd újra kibámult az ablakon.
   Egy órányi zötykölődés után érkeztünk meg a Roden birtok bejáratához. A két férfi kisegített a hintóból és bekísértek a házba. William mindeközben idegesen járkált fel alá a folyosón és várta mi fog történni.
- Minden rendben lesz Kisasszony!- próbált megnyugtatni William, de neki erre nagyobb szüksége volt mint nekem. Fájdalmasan mosolyt erőltettem az arcomra, és vártam hogy az orvos kezelésbe vegyen.
Hatalmas liláspiros folt éktelenkedett az oldalamon. A borvirágos arcú bácsi lefektetett az ágyra és valami krémmel dörzsölni kezdte a sérülést. Minden egyes érintés kínzóan fájt és legszívesebben elküldtem volna ezt a kuruzslót melegebb éghajlatra. Nem kenőcs kellett volna, hanem röntgen és egy teljes kivizsgálás. Már éppen szólni akartam, hogy hagyjon békén, mikor kis üveget húzott elő táskája mélyéről. Mikor közelebb ért, akkor vettem észre, hogy az üveg telis-tele volt undorító, fekete, nyálkás lényekkel. Letekerte a kupakot és a gusztustalan valamiket az oldalamra pakolgatta.
- Ezek piócák! - kiáltottam és megpróbáltam lerázni magamról a csúszómászókat. Azok azonban már belém kapaszkodtak.
- Ne legyenek kétségei Kisasszony...- kezdte az eddig szimpatikus kis öreg - Ezek is Isten teremtményei. Segíteni fognak a fájdalmain!
- Inkább beveszek egy fájdalomcsillapítót!- mondtam dacosan -Csak szedje már le rólam ezeket a dögöket!
A kisöreg nem válaszolt, kinyitotta az ajtót és kiment rajta. Nemsokkal később hangos beszélgetés foszlányait hallottam meg, majd William lépett be az ajtón. Éppen csak annyi időm maradt, hogy magamra húztam a takarót és megpróbáltam nem tudomást venni a piócákról.
William teljesen elvörösödött, majd leült a karosszékbe. Rám sem nézett, hanem az éjjeli szekrényre meresztette tekintetét és annak kezdett el beszélni.
- Kisasszony, bízzék meg az orvos szavában. Segíteni fog a fájdalmán, persze csak ha a Kisasszony is úgy óhajtja. Súlyos a sebesülése!
- William, igazán kedves tőled, hogy így aggódsz, de nem lesz itt semmi baj! Egy két nap és kutya bajom sem lesz.- próbálkoztam, de nem voltam valami meggyőző.
- Kérem, ne ellenkezzék!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon és felállt a székből. Az ajtóhoz sétált és szélesre tárta. A kis öreg bebotorkált rajta és ismét a táskájába túrt.
Valami száraz gazt szedegetett ki belőle és forró vízbe mártogatta. Aztán a macskaszőrtől kezdve a nagymamája szemölcsén át, mindent beleszórt. Az így kapott zavaros löttyöt pedig a kezembe adta, hogy igyam meg.
Kedvem lett volna a képükbe löttyenteni az egészet, de erőt vettem magamon. Befogtam az orrom, a számhoz emeltem a poharat és egy szuszra kiittam a tartalmát. Ahogy végigfolyt a zavaros lötyi a nyelőcsövemen a szivárvány összes színét magamra öltöttem. Borzasztóan rossz íze volt, azt pedig hogy nem enyhíti a fájdalmamat biztosan tudtam.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem, mikor visszatért belém az elkóborolt lelkem- Borzasztó rossz íze van!
William elmosolyodott, majd megsimogatta az arcomat. Valami rosszat sejtettem, de a válaszára nem voltam felkészülve.
- Kisasszony, ezzel az itallal csak öblögetni kell, fertályóránként egyszer. Nem volt szükség az elfogyasztására.
- És ezt nekem csak most mondod? - háborodtam fel - Elegem volt ebből az egész humbukból!
Fogtam letépkedtem magamról a piócákat, majd hozzávágtam a bölcs doktor úrhoz mindet. Felkeltem az ágyról és kitessékeltem mindkettőjüket az ajtón. Aztán fogtam magam és kivettem az éjjeli szekrényből a kézitáskámat. A tartalmát elegáns mozdulattal az ágyra szórtam, és igyekeztem megtalálni azt a levél fájdalomcsillapítót, amit mindig magamnál hordok. Bekaptam belőle kettőt, és megpróbáltam elaludni, vagy legalább nem gondolni a történtekre.

2.

  Két gyötrelmes nap után úgy döntöttem, kerítek valami segítséget a hazajutáshoz. Nagyon elegem volt a tizenkilencedik század begyöpösödött nemeseiből. Azonban egyetlen megoldás sem jutott eszembe. Egyetlen kiindulópontom az a zsebóra volt, amit William a zsebéből vett elő néhány nappal ezelőtt. De mi köze lehetne egy régi zsebórának az időutazáshoz?
 Az oldalamon a seb gyógyulásnak indult, már könnyebben tudtam mozogni tőle. Kikászálódtam az ágyból és William szobája felé vettem az irányt. Egyszer s mindenkorra tisztázni akartam vele a helyzetet és azt is, hogy honnan a fenéből kerítette elő azt a zsebórát. A szoba ajtajához érve megtorpantam és megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a francba. Aztán erőt vettem magamon és bekopogtam. Hosszasan várakoztam az ajtó előtt, de nem érkezett válasz, ezért újból megpróbáltam. Ekkor sem érkezett válasz, így elindultam, hogy megkeressem. Ez a próbálkozásom viszont olyan volt, akár egy tűt keresni a szénakazalban. Végigjártam az emelet összes szobáját, a földszintet, az étkezőt de mind hiába. William Rodan-t elnyelte a föld. Elkeseredésemben kimentem az istállókhoz, és Lumière karámja felé vettem az irányt. A jószág oldalán még mindig ott éktelenkedett az a csúnya seb. Megsimogattam a fejét és beszélni kezdtem hozzá.
- Én is ugyanúgy jártam mint te!- mondtam szomorúan, s közben végig simogattam hosszú sörényét. - Most mihez kezdjek Lumière? Hogy jutok majd haza?
Szemeimbe könnyek szöktek, és magam sem hittem, hogy egy lónak panaszolom el gondjaimat. Kitörölgettem a könnycseppeket a szememből és tovább beszéltem.
- Miért velem történik ez? Miért van az, hogy most neked panaszkodom, mert nincs aki meghallgatna?
- Állok a kisasszony szolgálatára. Találnunk kell megoldást, hogy hazajuthasson. - szólt egy hang a közelből. Kikerekedett szemekkel vettem el a kezem az állat fejéről.
- Lumièr, te beszélsz? - kérdeztem csodálkozva, majd valaki megérintette a vállam. Annyira megijedtem, h ogy felsikoltottam. Mikor megfordultam William állt mögöttem.
- Kisasszony, az állatok nem képesek az emberi beszédre! Vagy talán a jövőben léteznek beszélő állatok?- kérdezte kaján vigyorral az arcán.
Nem tudtam neki mit mondani. Teljesen hülyének éreztem magam, és normális körülmények között talán eszembe sem jutott volna, hogy egy állat válaszol a kérdésemre.
Kinyújtotta a kezét, belém karolt majd elindultunk vissza a házhoz. Egész lényem meg szerette volna kérdezni, hogy mi van azzal az átkozott órával, de valahogy mégsem vitt rá a lélek. Amikor William közelében vagyok, valahogy mindig elfelejtem, hogy haza akarok menni.
- Megkérdezhetem, mi jár most a Kisasszony fejében?- törte meg a kínos csendet William
- Az a szívtelen nőszemély! - mondtam, habár nem volt igaz.
- Ne eméssze magát Kisasszony, minden erőmmel azon leszek, hogy a segítségére legyek!
Mosolyt erőltettem az arcomra, pedig legszívesebben zokogtam volna. Miért nem ad senki magyarázatot? Miért kell ezeket a szörnyűségeket elviselnem, és egyáltalán meddig?
Éppen beléptem volna a bejáraton, mikor lépteket hallottam magam mögül.
Jóképű, ám szemmel láthatóan szegény férfi állt előttem. Barna szeme és haja volt és arca teljesen borostás. Kezei koszosak és sebesek voltak, testtartása arról árulkodott, hogy nehéz fizikai munkát végez. Idegesnek tűnt, s egyenesen William felé vette az irányt, aminek Ő szemmel láthatóan nem nagyon örült.
- Csakhogy végre elértem idáig!- mondta levegő után kapkodva. William felvonta a szemöldökét és fintorogva nézett az ismeretlen férfira.
- Mit akar itt Thomas? - förmedt rá - Milyen ostobaságokkal kívánja elterelni gondolataimat a valódi tényekről?
- Híreket hoztam!
- Miféle híreket?
- Támadás érte a falut! Két férfi halálát lelte, temérdek sebesült jajveszékel.
Érdekes érzés kerített hatalmába. Gyomrom gombócba szorult és mindenképpen segíteni akartam. Tenni valamit, hiszen emberek lehetnek életveszélyes állapotban. William azonban nem látszott sem idegesnek, sem pedig izgatottnak. Közömbösen állt a férfival szemben és közben a fejét csóválta. Odamentem mellé, és belekapaszkodtam a karjába.
- William, nem gondolod, hogy segíteni kellene azokon a szerencsétleneken?- kérdeztem, erre erőteljesen megrázta a fejét.
- Ez az ember sosem az igazat mondja. Eladná a lelkét a Sátánnak egy kis aprópénzért.
- Most valóban az igazat mondom!- erősködött Thomas
- Egy próbát megér! - mondtam - Ha hazudik, kikötözzük a pajtaajtóhoz. Úgy is láttam arra  egy hangyabolyt.
- Legyen!- mondta William mosolyogva
Lóra akart ültetni, de én hevesen tiltakoztam ellene. Csak úgy voltam hajlandó lóval menni, ha William mögött ülhetek. Így kénytelen volt Thomasnak felajánlani a másik lovat. Elindultunk a falu felé. Eszeveszettül kapaszkodtam William derekába s közben fejemet a hátára hajtottam. Éreztem a szíve dobogását és azt a semmihez sem hasonlítható édes illatát. Egy percre megfeledkeztem mindenről, ami egész idáig nyomasztott.
- Kisasszony, jól érzi magát? - kérdezte idegesen William
- Persze!- mondtam s közben éreztem, hogy teljesen elpirulok. Lazábban öleltem át a derekát és csak reménykedtem benne, hogy nem érti félre a helyzetet.
   Gyönyörű volt minden a faluhoz vezető úton. A fák virágba borultak s mindent körbelengett a tavasz illata. Madarak énekét hozta felénk a lágy szellő. Minden idillikusnak tűnt, mintha nem is a valóságban volnánk. Már éppen szólni akartam,  mikor füstszg csapta meg az orromat és kiáltások zaja törte meg az idilli csendet. Pár perc múlva felbukkant a horizonton a szerencsétlenül járt falu, melynek lakói izgatottan próbálták eloltani égő házaikat. Leugrottam a lóról és Williamre néztem, majd tettem néhány bizonytalan lépést a falu felé. A helyzet komolyságát és azt a kaotikus helyzetet szavakba sem lehet önteni.

3.

   Mikor beértünk a faluba, a teljes kétségbeesés és a reményvesztettség fogadott minket. Nem nagy falu volt, mindössze tizenöt ház húzódott végig egy szűk kis út mentén. Szinte mindegyik ház egyforma volt, kicsi ablakok, vályogból vert falak és nádtető jellemezte ezeket.
Ám a békességnek akkor nyomát sem láttam. Az utolsó két ház lángokba borult és egy maroknyi férfi próbálta eloltani a lángokat. Tőlem nem messze két kisgyermek keservesen sírva keresték édesanyjukat a káoszban. Valahonnan sikoltást hallottam s a levegő megtelt fojtó füsttel. Önkéntelenül is a kisgyerekek felé vettem az irányt. Megfogtam mindkettőjüket és az erdő felé tereltem őket. Thomas sunyin ült a lovon s mintha örömét lelte volna mások szenvedésében. Kezembe vettem egy súlyos követ, s egyetlen jól irányzott dobással fejbe dobtam.
- Hé! Nem gondolod, hogy segíthetnél?- üvöltöttem, de hangomat elnyelte a káosz zaja.
Ez a sunyi Thomas gyerek meg fölényes, lenéző vigyorral a képén elvágtatott William lovával. William utána akart menni, de végül mégis maradt.
Egy asszony szaladt oda hozzám, zokogva a karomba kapaszkodott. Arca tele volt karcolásokkal és fájdalommal. Megfogtam vékony karját és megpróbáltam megnyugtatni, persze sikertelenül.
- A férjem... az átkozott tette... Jaj Istenem! - sírta hisztérikusan.
- Mi történt? Hol van a férje? - kérdeztem izgatottan.
- Abban a házban... megfog... megfog halni! Istenem segíts!
Elindultam afelé a  ház felé, ahová mutatott és berontottam a házba. A földön egy férfi feküdt, nyakán és karján hatalmas szúrt sebbel. Odamentem és lehajoltam hozzá. A férfi magánál volt, s mikor meglátott ellenkezni próbált.
- Vajákos boszorkány... nem kellesz! Taka...rodj vissza a sötétségbe! - hörögte
- Ha én innen elmegyek, akkor meghal! Lehet választani! - mondtam szigorúan. Az úriember megadóan hörgött és nekiálltam ellátni a sebeit. Iszonyú mély seb húzódott a nyaki ütőere közvetlen közelében. Megpróbáltam találni valami steril anyagot, de ez lehetetlennek tűnt. Letéptem az ágyneműjéből egy darabot, és artériás nyomókötéssel próbáltam enyhíteni a vérzést. Közben kintről folyamatosan áramlott be a füstős, maró levegő. A férfi fájdalmasan felüvöltött, majd elájult. A pulzusa lassult és egyre ritkábban vette a levegőt. Már majdnem kétségbeestem, mikor eszembe jutott a táskámba lévő repülősó. Kipattintottam a kupakját és a férfi orra alá nyomtam. Néhány másodperc múlva magához tért, egy szörnyű köhögőroham kíséretében.
- Hagyj meghalni!- mondta könyörgő hangon - Nem akarok olyan lenni!
- Milyen? Meg fog gyógyulni!- próbáltam nyugtatni, de magam is tudtam, hogy steril környezet és orvosi felszerelés nélkül aligha lesz így.
Közelebb hajoltam a férfihoz és megpróbáltam kivenni a szavaiból mire gondol. William és a leendő özvegy éppen akkor léptek be a házba. Az asszony sírva esett nekem, hogy megöltem a férjét. Miközben az asszonyt próbáltam lehámozni magamról William egy üvegcsét húzott elő mellénye bal zsebéből. Amennyire láttam, egyszerű víz lehetett. Sem más állaga, sem szaga nem volt. Közelebb lépett a férfihoz, leszedte róla a nyomókötést, majd a vízből pár cseppet a sebre csepegtetett. A férfi felszisszent, majd ismét elájult. A nő hisztériás rohamot kapott, William közben megragadta a karomat és kivonszolt a házból. Kirántottam a kezemet a szorításából, de ismét megragadott.
- Kisasszony mennünk kell! Nem biztonságos itt lennünk!
- És ezeknek a szerencsétleneknek talán az? - kérdeztem ingerülten, közben az iménti házra emeltem a tekintetemet.
William mélyen a szemembe nézett, arca nyugtalanságot árasztott.
- Itt van! Érzem!
- Ki van itt? Mabel?
- Charles Lockwood! Mutassa magát, maga nyomorult!- kiabálta végtelen gyűlölettel a hangjában. - Ha van magában egy szemernyi bátorság, megmutatja magát!
Értetlenül néztem hol rá, hol a rettegő falusiakra. Mindannyian a faluház felé fordították a tekintetüket. Ekkor félelmetes, sátáni nevetést hallottam. A hang irányába fordultam de nem láttam senkit.
A falu elcsendesült, csak a parázs ropogását lehetett hallani. Ismét felhangzott a nevetés, és már magát az embert is láttam. Szőke haját kék masnival fogta össze. Tetőtől talpig selyembe volt öltözve, bőre sápadtabb volt a Hold fényénél is.
Egy karzatról tekintett le ránk, s közben gonosz vigyor trónolt az arcán. Tekintetét Williamnek szegezte. Félelmetes volt az egész.
- Drága Sir Roden! Október havában láttam utoljára! Hogy szolgál kedves egészsége?
- Eddig remekül szolgált!- vetette oda neki, majd kezét ökölbe szorítva folytatta- Elárulná méltósága, mire volt jó mindez?
- Semmi közöm a történtekhez! Jómagam Thomas kérésére érkeztem a faluba. Segédkezet nyújtottam a bajbajutottaknak!
- Ezer hála érte Sir Lockwood!- kiáltotta egy asszony a tömegből- Megmentette a gyermekeimet! Az Isten áldja meg érte!
Charles lassan elindult lefelé, de egy pillanatra sem vette le a szemét Williamről. Néhány perc múlva Charles Lockwood és William Roden szemtől szembe álltak egymással. Ahogy jobban szemügyre vettem Charles-t nem láttam olyan megátalkodottnak, mint amilyennek William lefestette. Világoszöld szemeiben nem láttam gonoszságot. A két férfi rezzenéstelen arccal bámulták egymást. Éreztem, hogy elég egy parányi szikra, és robbanni fog közöttük az a bizonyos bomba.
Sejtésem bebizonyosodott, és ezek ketten felajzott bikák módjára egymásnak feszültek. Megrántottam William karját és kettőjük közé álltam.
Charles hátrahőkölt, majd nyájas mosoly kíséretében meghajolt előttem.
- Tiszteletem a bájos hölgynek! Kit tisztelhetek Kegyében?
- A nevem Lucy!- válaszoltam dühösen - Lucy Berger!

Ötödik Fejezet

1.

   A lefejezett mezei nyúl úgy feküdt előttem, mintha csak valami szőnyeg volna. Vérfagyasztó látványt nyújtott ez a szelíd teremtmény, aminek egyetlen bűne az volt, hogy rossz helyen járt rossz időben. Összerázkódtam, hiszen magamra is illett e leírás. Rossz helyen, rossz időben.

Kiszedegettem a hajamból a beleszóródott falevelek és gallyak százait, leporoltam a ruhámat és idegesen nézegettem a fákat. Tudtam, hogy valamelyik fa mögött még mindig ott van az a valaki, aki az imént ránk lőtt. William kétségbeesetten nézett a megbokrosodott ló után, aki már régen lelépett a látókörünkből. Mikor a vállára tettem a kezem összerezzent, majd mikor rájött, hogy én vagyok csak zavartan mosolygott egyet.

- Ki az a Charles Lockwood?- kérdeztem, mikor elindultunk a birtok felé. William azonban nem nagyon akart válaszolni, vagy jó alaposan átgondolta mit is mondjon. Hosszú szünet után szólalt csak meg.

- Egy borzasztóan gonosz ember! Megátalkodottsága mindenen túltesz!- mondta, majd hátra nézett a válla fölött. - Talán nem is a Kisasszony fülének való ez a história!

- Azért tegyünk egy próbát!- mondtam mosolyogva. Ha tudná, milyen filmeket nézek otthon, ki se ejtette volna ezt a mondatot a száján.

William mély levegőt vett és ismételten hátrapillantott. Ha lehet, most még tovább firtatta magában a dolgokat, de végül hozzákezdett a mondanivalójának.

- Charles Lockwood egy nemes úr, akárcsak Jómagam vagy Anthony barátom. Legalább is ezt a látszatot kívánja fenntartani. A história akkor kezdődik, amikor tizennyolc esztendős lettem. Apám vásárolta a birtokot ajándék gyanánt. A szomszédos birtokok azonban már lakottak voltak; jobb oldalt Anthony, míg bal oldalt Charles birtoka. Ezek az idősebb nemes urak bizalmukba vettek és barátként gondoltak rám. - itt megállt és felsóhajtott. Gondoltam most kezd majd érdekessé válni a történet. - Teltek az esztendők és apám egyik napról a másikra megváltozott. Nemsoká el is tűnt, nyomtalanul. Kutattam utána, sajnálatosan hiába. Nem került elő a hónapok múlásával sem.

- Nagyon sajnálom William!- mondtam tömören és elhajoltam egy kilógó ág elöl. William csak rám nézett és folytatta tovább a történetet.

- Egy nap, mikor Anthony és Charles vadászatra invitált a közeli erdőbe, megtaláltam apám egyik puskáját. Felettébb megdöbbentő és elkeserítő felfedezés volt ez, s tudtam, hogy édesapám bizonyára már halott. - elhallgatott és láttam rajta, hogy azt fontolgatja, tovább mondja a történteket vagy zárja le ezzel az egészet. Végigsimította arcát, nagy levegőt vett, de nem folytatta a történetet.

Szóltam is volna, meg nem is. Ezért ismételten csak csendben sétáltam mellette, de majd' megölt a kíváncsiság. Morfondíroztam egy keveset, aztán fogtam magam és neki szegeztem a kérdést.

- Úgy hiszed, hogy ez a Lockwood gyilkolta meg édesapádat?- kérdeztem bizonytalanul.

- Nem csak hiszem, megbizonyosodtam róla. - mondta, és ezzel a kijelentésével megijesztett. Ha tudja, hogy ő a gyilkos miért nem tesz ellene semmit? Megvakargattam a homlokom és megcsóváltam a fejem, Ő pedig válaszolt ki nem mondott kérdésemre.

- Tudja Lucy Kisasszony, Charles és jómagam valóban baráti viszonyt ápoltunk, s gyakran kerestük fel egymást. Egyik ilyen látogatásom során kaptam bizonyságot Charles Lockwood ezen szörnyű cselekedetéről. Miközben beszélgettünk, figyelmemet elvonta egy, a szekrényfiókból kilógó ruhadarab. Ismert darabja volt édesapám viseletének. Mikor erre felhívtam a figyelmét és követeltem a válaszokat végtelen haragra gerjedt és kitessékelt a házából. Attól a naptól bizonyos számomra, hogy édesapám haláláért Ő felel.

- És a lefejezett nyulak? - kérdeztem, mivel erre a cselekedetére ez nem magyarázat.

- Figyelmeztet. - nyögte  ki az egyszavas válaszát, amire azért már én is rájöttem.

Rám nézett, majd a mellénye zsebéből elővette azt a sálat, amit alig egy órája dobtam el mérgemben. - Ezt mindenképp őrizze meg a Kisasszony, nem lehet tudni mikor, szorulunk Anthony barátom segítségére. - fogta a sálat és a kezembe nyomta.

- Azt hittem, ezek után leszerepeltem Anthonynál, vagyis, hogy nem fog segíteni nekünk.

Válasz helyett csak elmosolyodott, megállt majd jobb kezével a hatalmas vaskapu felé mutatott.

- Hazaértünk. A Kisasszonynak nyugodalmas álmokat kívánok s megkérem, a nap további részében tartózkodjon a szobájában. Elég kalandos volt ez az éjszaka.

Rámosolyogtam és elindultam a ház felé. Nem tudom, miért segít azok ellenére is, hogy eddigi itt tartózkodásom alatt csak a bajt hoztam rá. Pár lépést tettem előre, majd minden gondolkodás nélkül visszamentem hozzá és egy puszit nyomtam az arcára.

- Köszönöm, hogy segítesz! Nélküled nem mennék semmire!- Egészítettem ki a puszit, majd bementem a házba.

  Amint megmosakodtam, egyből bevetődtem az ágyba és azon gondolkoztam, vajon mit csinál William.

Aztán megráztam a fejem és próbáltam elterelni ezeket a gondolatokat. Még csak az kellene, hogy beleszeressek!

2.

    William kérésére ki sem dugtam az orrom a szobából. Átaludtam az egész napot csak akkor ébredtem fel, mikor már sötétedett. Akkor is csak azért, mert a gyomrom olyan hangosan korgott, mint egy megvadult medve. Kelletlenül másztam ki az ágyból és indultam el az ajtóhoz, mikor hangos veszekedést hallottam odakintről. Elindultam hát az ablakhoz, és kinéztem rajta. William-et és Anthony-t láttam a félhomályban. William indulatosan gesztikulált és az ablakom felé mutogatott, majd két kezével a fejéhez kapott. Biztos voltam benne, hogy rólam van szó. Ki másról is lehetett volna?

  Közelebb húzódtam az ablakhoz, hogy halljak valamit, de közben nagyon ügyeltem rá, hogy észre ne vegyenek. Fejemet oldalra fordítva füleltem, de csak szófoszlányokat hallottam. Még közelebb mentem, s mivel az óvatosság nem nagy erényem, fejem nagyot koppant az ablaküvegen. A hangra persze William és "kedves barátja" is felfigyeltek és egyből meredten bámultak fel rám, én meg csak mosolyogva integettem. Eljöttem az ablaktól és elindultam valami ennivalót keresni. Még jóformán ki se léptem a szobából, megjelent mellettem Anthony és William.

- Szép napot Kisasszony!- köszönt mosolyogva William- Remélem kellemesen pihent!

- Még szép, végigaludtam az egész napot! Most meg mindjárt éhen halok!- mondtam és megpróbáltam nem tudomást venni a mellettem fintorgó Anthony-ról.

- Azt hiszem, az étkezés még várhat egy keveset. - mondta mogorván Anthony, miközben beletúrt hosszú hajába. Amint ránéztem elkapta rólam a tekintetét. 

- Teszek a véleményedre William "kedves barátja"!- vetettem oda neki, majd elindultam az étkező felé. A két férfi még ott maradt egy kicsit, majd sugdolózva elindultak utánam - Ha nem tudnák az urak, nem illik sugdolózni egy hölgy társaságában.

Nem szóltak egy szót sem, csak jöttek utánam. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Azonban megfogadtam magamban, hogy többet nem szólok be Anthony-nak. Leültem az asztalhoz és almát kezdtem majszolni. Már a második felénél tartottam, mikor William megszólalt.

- Beszélnünk kell a Kisasszonnyal, egy életbevágóan fontos ügyben!- mondta izgatottan, majd jelentőségteljesen Anthony-ra pillantott, aki átvette a szót.

- Gyilkosság történt innen nem messze. A falusiak pedig egy olyan asszonyt véltek látni, akinek haja tűzből volt. - mondta nagyon gonosz arckifejezéssel az arcán- Nem kíván megnyilvánulni ez ügyben?

- Most mit mondjak? Mit kezdjek ezzel az információval? Nagyon sajnálom azt a szerencsétlent, de nem értem miért mondjátok ezt el nekem!

- Kisasszony!- kezdte William- Az emberek egy lángvörös hajú asszonyt láttak a holtest mellett. Tudnia kell, nem fordul elő ilyen színű hajzat ebben a században.

- Csak nem gondoljátok, hogy én megöltem volna bárkit is? William, ugye nem hiszel ebben a marhaságban?

- A dolgok egybevágnak!- csattant fel Anthony és William vállára csapott. - Megmondtam, hogy jól gondolja meg, mit óhajt az órától...

William elkapta Anthony csuklóját, majd szemmel láthatóan megszorította. Én viszont még nem tértem vissza az első sokkból, hogy engem gyanúsítanak a gyilkossággal, szóval fel sem fogtam Anthony utolsó szavait. Az asztalra könyököltem, és arcomat beletemettem a tenyerembe. Sem sírni, sem pedig nevetni nem tudtam. Csak ültem ott és azon kezdtem gondolkozni, mihez kezdek ezután. Végül úgy döntöttem elegem van ebből a helyzetből és elmegyek akárhova, csak ne találkozzak senkivel. Elbújok az erdőben és megvárom, amíg szépen lassan éhen halok. Felálltam az asztaltól és elindultam a kijárati ajtó felé, de William elkapta a karom.

- Engedj el Will! Elegem van belőletek! Tudod nagyon jól, hogy sehol nem voltam nélküled! Mégis mikor tehettem volna? 

Kirántottam a karom a szorításából majd feltéptem a nyitott ajtót és kisétáltam a kertbe. William szorosan a nyomomban volt és egyfolytában a nevemen szólongatott. Megálltam a halastó partján és bevártam Williamet.

- Kisasszony, mégis mi ütött magába?- kérdezte zihálva s közben egész testében remegett.

- Belém mi ütött? Most gyanúsítottatok meg egy gyilkossággal! Elmegyek innen a fenébe és megvárom, még megzabálnak a farkasok, vagy mit tudom én!- ordítottam és nem törődve vele, hogy időközben a cinikus vigyorú Anthony is megérkezett a körünkbe. - Nem érted meg, hogy nem áll szándékomban embereket gyilkolászni! Én csak haza akarok jutni 2015-be!

- Mikor árulja már el nekünk az igazságot!- mondta gonoszan Anthony- Azt hiszi, átverhet minket, holmi dajkamesével?

Kutatni kezdtem a kis válltáskámba, amit mindig magamnál tartok és elővettem belőle a mobilomat. Bekapcsolt ugyan, de nemsokára jelezni kezdte, hogy egy százalékon van az aksi. Megmutattam ennek a két jómadárnak az okos telefonom, majd visszaraktam a lemerült készüléket

- Most már elhiszed a dajkamesémet, te önelégült barom!- ordítottam bele az arcába alig húsz centiről. Mikor azonban elindultam volna, elállták az utamat és nem engedtek elmenni. Anthony ekkor elmosolyodott, közelebb lépett hozzám, és a nyakamba tekerte azt az istenverte sálat, amit fogalmam sincs honnan szedett elő.

- Sikeresen kiállta a Kisasszony a bizalom próbáját, így jutalmul állok rendelkezésére, mindenben, amiben kellhet.

William is nevetett és ez a kis köcsög is, csak valahogy nekem nem volt kedvem nevetgélni. Legszívesebben pofán vágtam volna mind a kettőt. 

- Most akkor igazat mondtatok, vagy sem?- néztem rájuk értetlenül, majd Anthony elindult hazafelé. Búcsúzóul csak ennyit mondott.

- Tudja Kisasszony, nem szép dolog más beszélgetését kihallgatni.

Vörös fejjel, dühösen léptem utána, de William megfogta a kezem és rám nézett.

- Ne vegye magára, amit mond. Hiszen ezt már említettem a Kisasszonynak. Bárdolatlan tréfa volt csupán.

- Will...iam! Te is ugyanúgy részt vettél ebben a tréfában! De valahol azért megérdemeltem! - mondtam szomorkásan. William pedig még mindig fogta a kezem, és nem hiszem, hogy szándékában állt elengedni. Helyette kacsintott egyet és mintha mi sem történt volna ennyit mondott.

- Jöjjön, költsük el együtt az estebédünket.

Szótlanul bólintottam és csak reménykedni tudtam, hogy most legalább ehető lesz az étel amit kapok. 

Tévedtem...

3.

   Másnap reggel rettenetes rémálom ugrasztott ki az ágyamból. Utálom a rossz álmokat, de mindezek ellenére folyamatosan előjönnek. Álmomban Anthony és Mabel folyamatosan gúnyolódtak rajtam, majd válogatott kínzásokat bevetve akartak vallomást kicsikarni belőlem. Mikor a legnagyobb fájdalmat éreztem volna, akkor ébredtem fel.

  Lementem az étkezőbe és egy kis cetlit pillantottam meg az asztalon. Barnás rostlapra írták tussal. Minden bizonnyal William kézírása volt.

" Kisasszony, kérem, jöjjön a tóhoz, és költse el velem reggeliét! Alázattal: William."

Én pedig úgy voltam vele, ha már alázattal kérte, elmegyek vele reggelizni. Elindultam hát a tóhoz, közben pedig egyre az álmom járt a fejemben. Egyszerűen nem tudtam elfelejteni, és sajnos nagyon is el tudtam képzelni ezt a helyzetet. 

William ugyanazon a kockás pokrócon üldögélt, mint mikor megismertem. Tekintetét a tó tükrére szegezte és még akkor sem nézett fel, mikor meglátott.

- Szemet gyönyörködtető látvány, nem igaz?

- De igen. Meseszép!- mondtam és odatelepedtem mellé.

Örömmel konstatáltam, hogy végre nem vadhús a menü. Sajtot ettünk valami kenyérrel és gyümölcsöt. Már én éreztem magam kínosan annyit zabáltam, de William-et egyáltalán nem foglalkoztatta. Én meg csak tömtem be magamba a finom ételt. 

Mikor befejeztem a végtelennek tűnő táplálkozást, William nekem szegezte a kérdést.

- Haragszik a Kisasszony a minapi viselkedésem végett?

- Haragudnom kellene, de nem tudok. Azt hiszem, most kvittek vagyunk. - mondtam kényszeredett mosoly kíséretében. 

- Volna kedve sétálni egyet a közeli erdőben? Örömömre szolgálna, ha csatlakozna hozzám.

- Jó, legyen. - próbáltam lelkesedni, de valahogy nem sikerült. Felpattantam a pokrócról, megvártam még William is feltápászkodik, aztán belekaroltam és elindultunk az erdő felé. Mint általában, most is szótlanul ballagtunk egymás mellett, és csak néha néztünk egymásra.

Másfél óra séta után William megszorította a kezemet, mutatóujját a szájához emelte, majd a közeli fa mögé mutatott. Azt hittem Mabelt látta meg, és meg is ijedtem egy pillanatra. Ijedtségem azonban hiábavalónak tűnt, a fa mögül egy hatalmas szarvasbika lépkedett elő. Hatalmas agancsai koronaként ültek a fején és hogy megmondjam őszintén, így jobban tetszett, mint megsütve a tányéromon. Láttunk még nyulakat, fácánokat és szebbnél szebb virágok százait. Minden irreálisan tökéletesnek tűnt. William mindent elmagyarázott egy-egy állatról, vagy növényről, amit csak el lehetett. Igaz, én is tisztában voltam velük, de szívesen végighallgattam, amit mond.

- Kisasszony? - kezdte elcsukló hangon – Nem tudom, illik-e ilyet kérdezni egy hölgytől, de nem tudom mire vélni a múltkori csókját!

- Milyen csókomat? – kérdeztem megdöbbenve, hiszen én soha nem csókoltam meg, ha jól emlékszem. –Semmiféle csókra nem emlékszem!

- Amit Ön adott, amikor visszaértünk Anthony birtokáról.

- Jaj, az csak egy puszi volt. A jövőben így fejezzük ki a köszönetünket.

Elmosolyodott, majd közelebb hajolt hozzám és puszit nyomott az arcomra. Tetőtől talpig elpirultam, majd értetlenkedve néztem Williamre.

- Köszönöm, hogy megbocsátja bárdolatlanságomat!

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülünket. A hátunk mögül jött, és egy pillanatra láttunk is egy elsuhanó alakot.

- Szerinted ki lehet az?- kapaszkodtam bele William karjába- Lockwood?

Nem válaszolt, hanem elindult az árnyalak felé. Vissza akartam tartani, de hajthatatlan volt. Mikor eltűnt a látóteremből, rossz érzés fogott el. Összefontam karjaimat a mellkasomon és idegesen tekingettem körbe.  

Mikor visszanéztem, Mabel állt előttem. Iszonyatosan megrémültem. Szeme gyűlölettől égett és egész lényéből sugárzott a gonoszság. Felemelt a földről egy vaskos ágat, majd teljes erejéből oldalba vágott vele. A földre görnyedtem és hányni kezdtem. Szörnyű nagy volt az ütés, de legjobban a belső vérzéstől féltem. Itt biztosan nem kaphatnék szakszerű segítséget. Mabel felém hajolt és hangosan felnevetett.

- A szavaim akár a halál, olyan biztosak. Itt az ideje, hogy eltakarodjék William közeléből, hiszen nem lesz következő alkalom. Amíg az élete megvan, vegye fontolóra a szavaimat.

- Kínok között fogsz megdögleni! – vetettem oda neki, majd megtapogattam sajgó oldalamat.

Undorral a szemében egészen addig figyelte a szenvedésem, amíg William vissza nem tért. Még rá is vetett egy megvető pillantást, majd sietősen távozott.

- Minden rendben van! – nyögtem William felé, majd felálltam.

- Üzenni fogok a doktorért! És persze Anthonyért is.

Mondjuk, ha csak orvost hív, annak valahogy jobban örültem volna.

                                                                                   

Negyedik Fejezet

1.

    Fáradtan, fájdalmak között vetődtem be az ágyba. Megpróbáltam elaludni, de amint lehunytam a szemem Mabel gonosz tekintete jelent meg előttem. Folyamatosan az a jelenet ismétlődött bennem, mikor Lumière megvadulva vágtatott velem a fák között. Egy óra szenvedés után úgy döntöttem, hanyagolom az alvás dolgot. Elhatároztam magamban, hogy leosonok az istállóhoz és megnézem Lumiére-t. Tervem az volt, hogy mint egy nindzsa, a falhoz lapulva végigosonok a folyosón a kis petróleumlámpámmal, kinyitom a nagy ajtót és már kint is vagyok. Remekül hangzott az biztos, így a tettek mezejére léptem. Enyhébb fényűre tekertem a lámpásomat és kimentem a folyosóra. Az ajtót csendben csuktam be, szinte hangtalanul. Magam elé tartottam a lámást és a falhoz lapulva kommandóztam a bejárat felé. Közben vadul forgattam a fejem nem jön-e valaki mögöttem. Lesétáltam a lépcsőn, át a hallon egészen a szélfogóig. Behunytam a szemem és lenyomtam a hideg rézkilincset, ám az meg sem mozdult. Próbáltam erősebben nyomni, sőt húzni is, de nem mentem vele semmire. "Be van zárva"a-állapítottam meg magamban és elkezdtem keresgélni a kulcsot. Találtam régi könyveket, kalapokat még egy egeret is láttam elszaladni, de amit kerestem, azt nem. Még egyszer lenyomtam a kilincset, de ugyanúgy zárva volt. Beleharaptam alsó ajkamba és mérgesen fújtam egyet, aminek egyenes következménye az lett, hogy elfújtam a tüzet ami a fényt biztosította. Így a vak sötétben kellett visszabotorkálnom a szobámig úgy, hogy lehetőleg ne lásson meg senki. Összeszedtem szétesett gondolataimat és elindultam a hall felé. Alig tehettem meg pár lépést, mikor valaki a vállamra tette a kezét.

Ijedtemben eldobtam a kialudt lámpást, mi nagy csörömpöléssel adta meg magát a kemény padlónak s közben éreztem a kiömlő petróleum semmihez nem hasonlítható, szúrós szagát. Alighanem sikolthattam is, mert láthatatlan barátom hirtelen elengedte a vállam.

- Sétára indultunk, kedves Kisasszony?- hallottam meg William cinikus hangját.

- Will, az fene egyen meg! Megijesztettél!

- A Kisasszony szerint mit éreztem Én, mikor léptek neszére riadtam az éjszaka közepén?

- Én csak Lumière-t szerettem volna látni! Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle!- mondtam bűnbánó hangon, holott egy szemernyit sem éreztem az említett dologból.

- Jöjjön velem, meglátogatjuk Lumière-t!- mondta és megfogta a karomat.

Kivette a zsebéből a bejárati ajtó hatalmas, rézből készült cirádás kulcsát, kinyitotta az ajtót és kisétáltunk az éjszakába.

     Némán kullogtam mellette és csak néha pillantottam rá. Egyrészt mert szégyelltem magam, másrészről pedig nem volt mit mondanom neki. Gyalogolhattunk már vagy negyed órája, mikor feltűnt, hogy nem egészen jó irányba haladunk. Az istálló a háztól alig két perce volt. Végül csak meg kellett törnöm a kínos csendet.

- Elmondanád hová megyünk?- kérdeztem halkan, de azért úgy, hogy Ő is hallja.

Válasz azonban nem érkezett, csak ment tovább előre. Én pedig elkönyvelhettem, hogy visszavisz oda, ahol talált és ott is fog hagyni. Könnyek szöktek a szemembe, mivel most már azt a parányi esélyemet is elvesztettem a hazajutásra, ami eddig volt. Beletörődve kilátástalan helyzetembe ballagtam mellette tovább. Ha ennyi volt, hát ennyi volt.

Folytattuk az utunkat és már arra is rájöttem, hogy régen kiértünk a birtokról. Nagyot sóhajtottam, de nem szóltam semmit. Még vagy öt perc telt el így, mikor újból megszólítottam.

- Ne haragudj rám, kérlek! Nem akartam bajt okozni Neked!- próbálkoztam, de válaszolni még mindig nem volt hajlandó. Csak rám nézett teljesen kifejezéstelen arccal. Itt már biztos voltam a vesztemben.

Nem tudom hol vagyok és egyáltalán mikor, ahogy azt sem hogy kerültem ide. Ezért csak mentem William után, mint valami hűséges kiskutya. Egy perc múlva elszakadt bennem a cérna. A földre rogytam és hangos zokogás tört fel belőlem. Arcomat a tenyerembe temettem, testem minden porcikája remegett, és ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni. William mint egy őrült rohant vissza hozzám, átkarolta a vállam.

- Lucy Kisasszony, mi történt?

- Nem akarom, hogy itt hagyj a semmi közepén! Nem akartam ártani sem neked, sem a lovadnak! Én csak... én csak haza akarok jutni! Kérlek Will, ne hagyj itt engem egyedül!- zokogtam, miközben teljesen értetlen képet vágott.

- Miről beszél? Miért akarnám itt hagyni?

- De hiszen már nem is vagyunk... úgy értem...- hebegtem és ismét rám tört egy megállíthatatlan sírógörcs. William végig simította hosszú haját, alsó ajkába harapva mosolygott rám, miközben erőteljesen csóválta a fejét. Felsegített a földről, mutatóujjából kis kampót formálva az állam alá nyúlt és felemelte vele a fejemet. Ránéztem, kitöröltem a könnyet a szememből, majd el is kaptam róla a pillantásom. William azonban nem hagyta, hogy másfelé tekingessek, folyamatosan a szemkontaktus kereste. Végig simította az arcomat, majd lágy hangon megszólalt.

- Valamit félreért Kisasszony! Sétálni óhajtott, így sétálni indultunk! Egy kedves barátomat keressük fel és elmeséljük neki a minap történteket. - magyarázta kedvesen. - Biztosan a segítségünkre lesz!

- Az éjszaka közepén? - kérdeztem szipogva - Nem lesz majd túl lelkes, hogy ilyen későn zavartjuk!

- Higgyen nekem Kisasszony, Ő csak ilyenkor fogadja a vendégeit. - mondta sejtelmes mosoly kíséretében. Én pedig nem tudtam hova tenni ezt az információt. Ki az, aki az éjszaka kellős közepén fogadja a vendégeit? Nos, ezt csak később tudtam meg. Sokkal később!

2.

    Folytattuk az utunkat, de William ragaszkodott hozzá, hogy karoljak belé. Én pedig belé karoltam, és mint egy igazi párocska sétáltunk a sötét éjszakában. Valamivel hajnali kettő után értünk el a titokzatos barát birtokához. Hatalmas vaskapu előtt álltunk meg, majd William kérte, hogy addig ne menjek be, amíg vissza nem jön. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, hiszen ez nem volt valami biztató kérés. Attól féltem, hogy még egyedül vagyok, egy vadállat nekem ront, vagy éppen egy vadember. Vagy egész egyszerűen a házigazda rám lő az egyik bokor mögül. Belekapaszkodtam a kapu rácsaiba és az égre néztem. Sötét éjszaka volt, a Hold meg a csillagok mégis ezüstös fényt szórtak le rám odafentről. Soha nem láttam még ennyi csillagot, láttam az összes csillagképet és a Hold fényét sem láttam még ennyire szépnek. A huszonegyedik század már nem ad nagy jelentőséget ezeknek az égi csodáknak, a fényszennyezettség miatt szinte csillagokat sem lehet látni. Elengedtem a vasrácsot, és leültem a hűvös fűbe. El is felejtettem egy pillanatra minden gondomat és megbabonázva néztem hol az eget, hol a tájat.

Hirtelen léptek zaja törte meg a csendet és egy pillanat alatt visszatértem a valóságba. Felpattantam a földről és egy közeli fa mögé bújtam. Mikor megláttam a léptek gazdáját megnyugodtam. William sétált felém, kezében egy selyemsálat tartva. Ijedten nézett körbe, mikor látta, hogy eltűntem. Mielőtt még jobban kétségbeesett volna kiléptem a fa mögül és szóltam neki, hogy itt vagyok. Megcsóválta a fejét, immáron sokadszor, és a sálat a kezembe adta.

- Kedves barátom szívesen fogad minket, csupán arra kéri a Kisasszonyt, hogy ezt a sálat viselje magán.

- Utálom a sálakat! - csúszott ki a számon, de minden ellenkezés nélkül magamra tekertem. William elégedetten nézett végig rajtam, majd karját felém nyújtotta, hogy ismét karoljak belé.

Elindultunk a ház felé, ami szemmel láthatóan nagyobb volt Williaménél. Remegni kezdtem az idegességtől, de szerencsére William beszélni kezdett, így elterelte a figyelmemet.

- A barátom roppant érdekes ember. - kezdte a hosszú monológját. - Nem szíveli a számára idegen embereket, de a Kisasszonnyal kivételt kíván tenni. A sálat semmi esetre se vegye le, mivel ezzel az ajándékkal biztosította a bizalmáról. Ne beszéljen, csak ha kérdést intéz Önhöz, és bármit sértésnek kíván venni ne hozza a tudomására! - magyarul egy maradi gyökér, aki szerint a nő nem számít teljes jogú embernek, ezért én fogjam be a számat. De mivel nem volt más választásom, hangtalanul bólintottam egyet.

    Amint az ajtóhoz értünk, William bekopogott az ajtón és egy magas, ősz hajú úr nyitotta ki. Besétáltunk az ajtón, a férfi bezárta mögöttünk az ajtót, majd leült egy kis székre. Kérdően néztem Williamre, aki csak kacsintott egyet és betessékelt a belsőbb helyiségbe.

Csodálatos ház volt ez is. Soha nem láttam még ennyi gyönyörűséget betuszkolva egy helyre. Antik könyvek és festmények százai, bútoros és szőnyegek tucatjai sorakoztak fel előttem. Biztos Ő is valamiféle nemes lehet, állapítottam meg magamban, mert egy hangot sem mertem kipréselni a fogaim között. William mutatta, hogy menjek vele az étkezőbe, mivel barátja ott kíván fogadni bennünket.

    William barátja az asztalfőnél ült, tekintetét a kezében lévő gyertyára meresztve s közben pár szőlőszemet is morzsolgatott.

Nagyon hosszú haja volt és hihetetlenül fehér bőre. Amikor meglátott minket elvigyorodott, majd felállt és hellyel kínált minket. Kérdőn néztem Williamre, aki alig észrevehetően bólintott, hogy leülhetek. A két barát pedig beszélgetni kezdett. Mintha egy történelemóra kellős közepébe csöppentem volna.

- Drága barátom! - üdvözölte az ismeretlen Williamet. - Hetek teltek el mióta nem láttam! Örömömre szolgál, hogy újra látom!

- Anthony! Számomra az öröm! Fejlemények a hadi fronton?

- Az átkozott Bonaparte nem hagy békét a népnek! Megint hadjáratot indított az a kutya!

- A rossz nyavalya törné azt az átkozottat!- Csapott az asztalra William - Mégis merre garázdálkodik az az Istenverte?

- A belga határhoz közelednek, azt mondják, ott kerül sor az ütközetre! De az ördög tudja mikor érnek el oda!

Szívem szerint elmondtam volna, amit tudok, de akkor megkavarnám a történelmet eléggé. Elmondhattam volna, hogy a csatára 1815. június 18.-án kerül sor alig három hónap múlva Waterloonál. Azt is, hogy ez lesz az utolsó dobása a jó öreg Napóleonnak, mielőtt elmegy Szent Ilona szigetére vakációzni.

Most már értettem miért mondta William, hogy hallgassak.

Volt még szó politikáról, sőt még sportról is, aztán végül rám terelődött a szó.

- A Kisasszonyban kit tisztelhetek? - kérdezte Anthoy pökhendi, lekezelő hangsúllyal.

- Lucy Berger vagyok, Uram! - válaszoltam, a körülményekhez képest alázatosan. Szívem szerint azonban úgy pofán vágtam volna, hogy a szemei helyet cserélnek a szőlőszemekkel.

- A Kisasszony ismeretséget kötött Lady Mabellel, aminek súlyos következményei lettek. - vette át a szót William.

Anthony felnevetett, majd ismét belemélyült a szőlői macerálásába. Felemelte a fejét, majd rám nézett s közben Williamnek beszélt.

- Vele meggyűlt a bajunk mindkettőnknek, nemde bár? Azt hiszem Lady Mabel egy megátalkodott boszorkány, kár is érte az időnket vesztegetni...

Nálam ezen a ponton szakadt el a cérna. Mi az, hogy kár vesztegetni rá az időt. Elvégre, kis híján megölt.

- Szerintem az a nő egy közveszélyes őrült! Az ilyet be kellene zárni egy ketrecbe és megvárni, amíg önmagától elpusztul! És ha most megbocsájtanak, az urak távozom!- mondtam dühösen majd felálltam az asztaltól és kimentem az udvarra. Hagyjanak engem békén ezek a múlt századi barmok!

3.

  Elindultam visszafelé azon az úton, amelyiken jöttünk. Letekertem azt az undorító sálat a nyakamból és eldobtam a francba. Karba tettem a kezemet és duzzogva vonultam végig a fák mellett. Már nem érdekeltek sem a vadállatok sem a vademberek, de még a békésen ragyogó csillagok sem. Valahonnan vadállat üvöltését hozta felém a szél és egy vágtázó ló hangját. Már csak egy átkozott ló hiányzik a boldogságomhoz alapon felvettem a földről egy vaskos ágat és azzal mentem tovább. Féltem, fáztam, dühös voltam és végtelenül csalódott is.

   Néhány méter megtétele után a lópatkó dobogása már veszélyesen közelről hallatszott. William lovagolt utánam, undok barátja egyik lován. Mikor meglátott lefékezte a lovat és leszállt róla. Szólongatott, de nem érdekelt. Csak mentem a fejem után, és eszem ágában sem volt megállni. William futásnak eredt, így én is. Bíztam benne, hogy nem ér utol, de ismételten csalódnom kellett. Nemcsak, hogy utolért, de meg is szorította a karom és magához rántott. Szemei vérben forogtak, arca eltorzult és kiabálni kezdett velem:

- Nem ebben állapodtunk meg Berger Kisasszony!- kezdte- Most vérig sértette a barátomat a viselkedésével! Mégis mit gondolt?

- Ne kiabálj velem Will! Először is, azt mondtad elmeséljük neki a történteket. Másodszor pedig azt, hogy segíteni fog nekünk!

- Segített is volna, ha nem vesz mindent magára! Csalódtam a Kisasszonyba mélységesen!

Szemeimbe könnyek szöktek, és legszívesebben visszacsináltam volna az egészet. De már nem tudtam mit tenni, nem tudom visszapörgetni az időt. Vagy mégis?

- Sajnálom Will, Nagyon sajnálom!- mondtam szipogva és tényleg nagyon sajnáltam a dolgot.

- A nevem William! Mint azt már kértem, szólítson így!- mondta hidegen, és ekkor törtem össze a legjobban.

William elindult előre a lovat vezetve, Én pedig csak percek múlva mentem utána. Tudtam, hogy ezek után már nem számíthatok a segítségére. 

Szomorúan kullogtam mögötte, majd egy megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Szívem erőteljesebben kezdett verni és a fejemben is megszólalt egy furcsa, földöntúli hang: "Ne hagyd elmenni, tegyél valamit!" Ismételgette folyamatosan. Gyorsvonati sebességgel cikáztak a gondolatok a fejemben és azon gondolkoztam miképpen is állíthatnám meg. Végül odafutottam hozzá, ugyanúgy elkaptam a karját, mint az előbb ő az enyémet és magamhoz húztam. Döbbent arckifejezést vágott, de nem volt ellenére a dolog. Mikor szemben állt velem megfogtam mindkét kezét és mélyen a szemébe néztem.

-William! Őszintén sajnálom, ami történt, és megígérem, hogy ezentúl mindenben hallgatok rád!- kezdtem, de William behunyta a szemeit és elfordította a fejét. A hang a fejemben egyre csak arra biztatott, hogy ne adjam fel, így tovább folytattam-William? Segíts nekem kérlek! Csak haza szeretnék menni! Hidd el, könnyebb lesz mindkettőnknek!

Elengedte a kezemet és megsimogatta az arcomat és rám mosolygott. Az éjszakai szellő megtáncoltatta vörös fürtjeimet, William ekkor átfogta a derekam s egész lényem beleremegett az érintésébe. Közelebb léptem hozzá. Arcom már érezte az arca melegét és tudtam mi fog következni. Behunytam a szemem és hagytam, hogy magától történjen minden. 

  Várakozásommal ellentétben William ellökött magától és Ő is a földre feküdt. Egy tizedmásodperccel később lövés dördült, ami széttépte a körülöttünk lévő bokrok és fák ágait. Nemsokára még egy lövés dördült, majd még egy. Ott feküdtünk mindketten a földön és vártuk, hogy vége legyen a lövéseknek. Először William tápászkodott fel a földről, majd felsegített engem is. Bevetette magát a bokrok közé és nemsokára elő is mászott egy lefejezett nyúllal a kezében. Ledobta a szerencsétlen állatot a földre és dühösen nézett körbe.

- Szerinted Mabel keze van a dologban? 

- Nem!- mondta határozottan- Sokkal gonoszabb, még az ördögnél is megátalkodottabb!

- Ki az?

- Charles Lockwood! A Sátán ivadéka!

Harmadik Fejezet

1.

 Be kell vallanom, hogy az 1815.-ös koszt nem az én világom. Azok a fűszerek ami a huszonegyedik században pár pennyért  lehet kapni, az most luxuscikknek számít. Arról már nem is beszélve, hogy a vadhús minden formáját utálom. Mindezek ellenére elfogyasztottam a vacsorámat és igyekeztem úgy tenni, mintha ízlene. 

 Egy nagyon hosszú, sötétbarna asztalnál ültünk egymással szemben. William villáját egy falathúsba szúrta, majd úgy csinált mint aki tunkol. Közben pedig zavaróan bámult. Mondnom sem kell eléggé idegesített s már azon voltam, hogy bemosok neki egyet de aztán mégsem tettem. Ha magamra haragítom mi a francot kezdek egyedül itt a semmi közepén? Aztán meg ki kellett derítenem hogy a bánatba kerültem ide és hogy jutok haza. Így hát sejtelmes mosolyt erőltettem az arcomra, mintha legalább annyira élvezném a dolgot, mint ő.
- Megkérdezhetem, hogy mit nézel annyira rajtam?
Elkapta rólam a tekintetét és most a húscafattal szemezett. Alighanem el is pirult, de ebben nem vagyok biztos. Köhintett egyet és hebegett-habogott, de csak az orra alatt persze, hogy egy szót se értsek.
Gondoltam ez azt jelenti, hogy nem óhajt velem társalogni így inkább csendben maradtam és csak remélni tudtam, hogy eszek még valami rendes ételt életem hátralévő részében.
Vacsora közben nem szólt hozzám s már csak egyszer-kétszer pillantott rám. Amikor befejezte elköszönt, majd fáradtságra hivatkozva elment aludni. Én sem tétováztam a förtelmes vacsora maradékai felett, inkább elmentem én is lefeküdni.
  Persze az a bizonyos álommanó nem akart előbújni. Valószínűleg a rendes címemen keresett fel s mikor rájött, hogy nem vagyok otthon, nem is próbált megkeresni. Ezért aztán csak bámultam a plafont és a megoldást kerestem. Ha hátra sikerült előre is fog. De hogyan? Ezt a kérdést azonban nem sikerült megválaszolnom.
Reggel arra ébredtem, hogy iszonyatos erővel dörömbölnek az ajtón. Felültem az ágyon, magamra tekertem a takarót és az ajtóhoz mentem. Akkora lendülettel tártam ki az ajtót, hogy majdnem én is kaptam párat. William állt az ajtóban, kezében valami szőrmével. Idegesnek látszott és kerülte a tekintetemet.
- Csakhogy kinyitotta Lucy kisasszony!- Zihálta s közben idegesen tekingetett körbe.
- Valami baj történt?
- Megkérhetném, hogy...
Ebben a pillanatban magas, éles női hangot hallottam. Nem gondolhattam másra, csak arra, hogy a kedves felesége az, aki semmit sem tud az itt tartózkodásomról.
- Kérem, Lucy kisasszony!-nézett rám könyörgő szemekkel- Kérem, hogy...
Még a mondatot sem tudta befejezni, megláttam a hang gazdáját. Magas, hófehér bőrű nő volt, hosszú sötét hajjal. A modern filmekben bizonyára előkelő szerepeket kapott volna, mint boszorkány. Mosolyogva sétált William felé és mondott is volna valamit, de mikor meglátott lefagyott a mosoly az arcáról.
- William, ez meg miféle szerzet?
- Lady Mabel, kérem! Ez nem szép Öntől. A kisasszony a vendégem.
- Vagy úgy! Egy újabb ágyas, nem de bár?
- Mabel kérem türtőztesse magát!-emelte fel a hangját William.
- Nem látja William, hogy ez a nő egy megátalkodott boszorkány? Nézze a haját! Ilyen színű haj nem is létezik! Biztos a Sátán küldötte!
Én csak néztem rá és nem találtam a szavakat. Most ki ez a nő? A felesége vagy a menyasszonya? És ha egyik sem, akkor meg mi köze ahhoz, hogy kit enged a házába William. De mivel az én idegeim sem kötélből készültek s ez a nő egyfolytában engem pocskondiázott, kénytelen voltam a tettek mezejére lépnem.
- Már elnézést! William elmondanád mi folyik itt, mielőtt az arcába lépek ennek a...
Látszott rajta, hogy ezt a kifejezést sem érti, de talán jobb is volt így. Erőt vett magán és elkezdte magyarázni ezt a bonyolult helyzetet. Nekem azonban magyarázhatta volna napestig, akkor sem nyugodtam volna bele. Mint kiderült, Lady Mabel Pride kedves barátja Williamnek, régen romantikus kapcsolatuk is volt, ami megszakadt, tehát Mabel "barátnőm" az ex és bennem az ellenfelét látja.
- William! Követelem, hogy dobja ki innen ezt a perszónát! Mit gondol, milyen fényt vet Önre ez a...ez?
- Milyen perszóna te szerencsétlen? Az az egy szerencséd van basszus, hogy higgadt természetem van és nem állok le ilyen picsákkal mint te vagy!-bukott ki a számon a nem túl nőies védekezés.
- William, Ön érti ezeket a szavakat, amiket használ? Követelem...
William hatalmasat sóhajtott, majd megfogta Mabel karját és finoman elhúzta az ajtóból, egyenesen a kijárat felé. Láttam rajta, hogy dühíti vérmes ex-barátnője viselkedése, de megpróbál úriember módjára viselkedni. Mabelt viszont egyáltalán nem érdekelte az etikett. Kitépte magát William kezéből és egyenesen nekem rontott. Szemeiben a végtelen düh homályos fénye égett s mintha valami gonoszság is bujkált volna benne. Egy pillanatra azt hittem, most biztos nekem jön én pedig kiadhatom magamból a feszültséget. Ezzel szemben megállt közvetlenül előttem s szúrós tekintetét nekem szegezte. Majd suttogva, rekedtes hangon a következőket mondta:
- Ha jót akar magának, békét hagy Williamnek. Amennyiben ez nem teljesül, azt is megbánja, hogy a világra jött. Erre akár mérget is vehet.
Be kell ismernem, nem vagyok ijedős nyuszika, de volt valami a hangjában ami megijesztett. Én pedig konstatálhattam magamban, hogy jobb lesz ezzel a nővel vigyázni.

2.

   Bezárkóztam a szobába és úgy terveztem ki sem jövök addig, amíg nem találok megoldást arra, hogy hazamehessek. Elegem volt a múltból, Williamből és konkrétan mindenből. Duzzogásommal viszont nem értem el semmit. Egyedül úgy sem tudok hazajutni. Így aztán kénytelen voltam belátni, hogy igenis segítségre van szükségem. De abban biztos voltam, hogy amíg az az istenverte boszorkány itt van a közelben, én ki se dugom az orrom a szobából. A szerelemféltés sok mindenre rákényszeríti az embert. 

Idáig jutottam az eszmefuttatásommal, mikor kopogtattak az ajtón. Most már lágyan, az előbbi ideges dörömbölés helyett. Odasétáltam az ajtóhoz, jobb kezemmel megfogtam a kilincset míg bal tenyeremet az ajtó lapjára tettem s fülemet is az ajtóhoz szorítottam. Nem hallottam semmit, még szuszogást sem. Jobb félni, mint megijedni alapon kiszóltam az ajtón.

- William, te vagy az?

- Ki más lehetnék kisasszony?-kérdezett vissza hihetetlen nyugalommal.

Kinyitottam résnyire az ajtót, készen rá, ha ütni kell akkor ütök. Ütésre nem került sor, az ajtóban William állt egyedül egy csokor virág kíséretében.

- Elnézést szeretnék kérni a kisasszonytól! Lady Mabel eléggé zaklatott mostanában.

- Én simán zakkantnak mondanám!-mondtam és kivettem a kezéből a csokrot. Kikerekedett szemekkel nézett rám, mivel ezt a kifejezést sem hallhatta túl gyakran. Percekig csak állt szótlanul, pedig tudtam, hogy valamit nagyon akar mondani. Nem sokára ki is bökte.

- Lucy kisasszony arra gondoltam, hogy kiengesztelésül elhívnám egy lovas kirándulásra.

- Végtelenül meghat a kedvességed Will, de nem szeretem a lovakat. Félek tőlük egész kiskorom óta!

- Akkor itt az ideje, hogy legyőzze ezt a félelmét. Egy óra múlva látom az istállóknál! És ha megkérhetem, szólítson Williamnek!

Aztán behúzta maga mögött az ajtót és otthagyott azzal a tudattal, hogy nemsokára lóra kell ülnöm. 

  Pedig ha van dolog amitől rettegek, azok a lovak és a kutyák. Semmi mástól nem félek, de ezektől az állatoktól rettenetesen. A lovaktól való félelmem akkor kezdődött, mikor hét éves koromban lovagolni mentünk osztálykirándulás gyanánt. Mikor én ültem a lovon hercegnőnek éreztem magam, aki teljesen egyedül lovagol ki a naplementébe. Pont mikor leszálltam, egyik osztálytársamat ledobta a ló a hátáról. Nagyon megijedtem és soha többé nem bírtam megbízni bennük. 

Kövér verejtékcseppek gördültek le a homlokomról, tenyerem csupa víz lett s éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Legszívesebben kifutottam volna a világból, de sajnos nem volt hova fussak. Így az egy óra letelte után erőt vettem magamon és elsétáltam az istállók felé.

William tetőtől talpig lovagláshoz öltözött. Fehér kabátot, barna kesztyűt, bézs lovaglónadrágot és hosszú szárú, fekete csizmát viselt. Én pedig a fehér pólómból összeeszkábált akármit, egy hosszú zöld kabátot amit Williamtől kaptam és jobb napokat is megélt farmernadrágot kaptam magamra. Még önmagamnak is elkeserítő látványt nyújtottam. Mikor meglátott William, elmosolyodott. Fintorgással keveredett mosoly volt ez, a majd én most megmutatom neked fajtából. Kinyújtotta jobb kezét úgy hogy tenyere felfelé nézett, majd intett, hogy nyugodtan mehetek közelebb is. Beletúrtam a hajamba, karomat összefontam és bizonytalan léptekkel elindultam felé. Minden lépésemmel egyre közelebb éreztem magam a halálomhoz. Mikor odaértem, William megfogta a kezemet és egy lóhoz vezetett. Az állat szelídnek tűnt, hatalmas sötét szemei biztonságérzetet sugárzott. Fehér, nagyon hosszú sörénye volt és maga ló is hófehér. Ilyen szép lovat sohasem láttam még azelőtt.
- A neve Lumière. Franciául fényt jelent. Az egyik legszebb lovam, aki még sosem hagyott cserben. -mondta mosolyogva, miközben simogatta Lumière fejét- Lucy kisasszony, nincs mitől tartania. Üljön fel a hátára.
- Nem!-jelentettem ki határozottan- Egyedül biztosan nem! Megmondtam, hogy rettegek a lovaktól.
  Megcsóválta a fejét, kivezette a lovat és sandán nézett rám. A következő pillanatban megfogott és felsegített Lumière hátára. Eszeveszettül kapaszkodtam a nyeregbe, és amennyire csak tudtam, összeszorítottam a szemem. Minden apró porcikám remegett és szívem szerint akkorát sikítottam volna, hogy a szomszédos falvakban is hallották volna. Egyszer csak éreztem, hogy elindulunk. William vezette a lovat s közben magyarázta, hogy mit csináljak. Én pedig nem azt csináltam. Rettegve kapaszkodtam a nyeregbe és vártam, hogy vége legyen.
  Tizenöt perc telhetett el, nekem mégis óráknak tűnt, mikor megálltunk. Félve nyitottam ki a szemem és amikor kinyitottam vissza is csuktam. Nem akartam mást, csak leszállni Lumière hátáról és túlélni a kalandot szívroham vagy agyvérzés nélkül. William a kezembe adott egy hosszú bőr szíjat és azt mondta tartsam erősen. Megpaskolta a paci oldalát és elindult velem előre. Legszívesebben leugrottam volna róla, de nagyon féltem. Ahogy Lumière és én több időt töltöttünk együtt, lassan ki mertem nyitni a szemem. William egy fa törzséhez dőlve figyelte, ahogy én vezetem a lovát. Kezdtem megnyugodni és éreztem, hogy a ló is nyugodtabbá válik. Fél óra elteltével pedig szépen lassan elmúlt a pánikrohamom. Sőt, már kezdtem élvezni a helyzetet. William megengedte, hogy beljebb menjek Lumièrrel az erdőben, ő pedig gyalog jön utánunk.
Ismét hét évesnek éreztem magam, pont úgy mint mikor legelőször ültem lóra. Magabiztosan lépkedett Lumiére és én is magabiztos voltam. De mikor fogom megtanulni, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, az általában sosem az.

3.

Pár métert tehettünk csak meg, mikor furcsa neszt hallottam meg a fák közül. Nem adtam neki nagy jelentőséget, elvégre egy erdőben lehetnek furcsa zajok. Lumiére egy pillanatra megállt, felkapta a fejét, majd nem sokára mentünk is tovább. Hátranéztem, hogy megbizonyosodjak William jön e utánunk, mikor az egyik fa mögül ostorcsattanás hangja ütötte meg a fülem. Mire azonban felocsúdhattam volna, Lumière vágtatni kezdett. Hiába szólongattam, hiába húztam a bőr szíjat, nem mentem vele semmire. Szívem vadul vert, s a kilógó ágak felkarcolták a bőröm.

 Üvöltöttem, sírtam, de Lumiére csak vágtatott előre mint egy őrült. Nem bírtam tovább tartani magam, elengedtem a szíjat és leestem a lóról. Pont a hátamra estem és a fejemet is beütöttem egy farönkbe. Zokogtam, a fejem sajgott és attól rettegtem, hogyha a megvadult Lumière visszajön még rám is tapos. Ahogy ott feküdtem és reménytelen helyzetemből kiutat kerestem egy ismerős hang szólt hozzám a közeli fa mögül.

- Megmondtam, hogy hagyjon békét Williamnek! Legközelebb nem leszek ilyen kegyes! Megértette?

- Legközelebb a beleidet a szádon húzom ki ribanc!-kiabáltam a hang irányába és hisztérikus sírógörcsöt kaptam. Az a kis szutyok még jól ki is röhögött, és kárörvendő nevetését egészen addig hallottam, amíg zihálva meg nem jelent William.

- Jól rám ijesztett kisasszony! Már azt hittem komolyan megsérült! Fel tud állni?

Letörölgettem a könnyeimet és  felültem. Megtapogattam a fejem és örömmel állapítottam meg, hogy megúsztam egy helyes kis púppal. Még kicsit szédelegtem, aztán összeszedtem magam és felálltam. Megsimogattam agyon karmolt mellkasomat, leporoltam magamról a port és újra "partiképes" állapotban voltam.

- Ostorcsapást hallottam.-mondta idegesen William- Eltalálta az ütés Lumière-t?

- Alighanem igen!-sóhajtottam és megnyomkodtam egyre nagyobbra duzzadó puklimat.

- Ő volt az, igaz?

- Ha az ő alatt, azt az elvetemült nőt érted, akkor igen. Az a Mabel vagy ki. Még volt pofája idejönni, és kinevetni a bajomat...

William komor képpel bámult maga elé, mintha nem tudna azonosulni a történettel. Egyedül onnan tudtam, hogy iszonyatosan dühös, hogy orrcimpái vad táncot jártak és nagyon gyorsan vette a levegőt. 

Fél délutánba telt, mire megtaláltuk Lumière-t és elindultunk vissza a kastélyhoz. Az állat oldalán hosszú, véres seb árulkodott arról, hogy Mabel ostorcsapása eltalálta. Egyikünk sem ült fel rá, William kísért bennünket haza. Útközben nem sokat beszélgettünk. Mindketten a miértek kerestük magunkban.