Hetedik fejezet

1.

   Komor arccal álltam az eddig csak hírből ismert gonosztevő előtt. Semmilyen érzelmet nem láttam villogó zöld, élettelen szemében. William idegesen fújtatott, kezeit ökölbe szorítva tartotta teste mellett. Charles látszólag nagyon jól szórakozott; mindenki arcán fájdalom, félelem és harag ült, kivéve az övén. Mintha Ő teljesen máshol lett volna.

- Üdvözletem a kedves hölgynek! Mi szél fújta szerény városunk felé? - kérdezte, miközben gonosz vigyorral Williamre nézett.

- Semmi kedvem válaszolni! - mondtam és keresni kezdtem William kezét. Fogalmam sincs milyen felindulásból tettem, de abban a helyzetben remek ötletnek tűnt. - William, menjünk, kérlek!

William még egy megvető pillantást vetett a gonoszság szőke hercegére, megfogta a kezem és elindultunk a birtok felé. Charles utánunk jött és megszorította a vállamat. Nem túl erősen, mégis határozottan.

- Mit vesztegeti az idejét egy pipogya alakra? Kérem, legyen szerény személyem vendége az éjszakára! - mondta csábosnak szánt mosoly kíséretében

- Köszi, de inkább kihagynám! - mondtam közönyösen és megpróbáltam kiszabadulni az egyre erősödő szorításából.

Charlesnak viszont esze ágában sem volt elengedni. Egyre erősebben szorított, s egy pillanattal később kirántott Will kezei közül. Olyan közel húzott magához, hogy szinte összeért az arcunk.

- Engedj el te nyomorult! - üvöltöttem.

Ez a gennyláda azonban csak felnevetett kísérteties, sátáni kacajjal.

- Nincs választás egy boszorka számára! - megszorította az állam. Hosszú, hegyes körmei belemélyedtek a bőrömbe és éreztem, ahogy kibuggyan a sebből a vérem.

William megragadta a ruhámat és megpróbált elrántani Charlestól. Azonban minden próbálkozása hasztalannak bizonyult.

- Engedje el a kisasszonyt! - hallottam a hangját - Ez egyáltalán nem férfihoz méltó viselkedés!

Charles azonban nem hatódott meg William lovagiasságától. Egyre erősebben vájta bele a karmait az arcomba. Próbáltam megütni, vagy megrúgni, de hihetetlen erő lakozott benne. Képtelen voltam megmozdulni, vagy tenni valamit. Megragadott a derekamnál fogva és a nyakamhoz szorította karmait. William elindult felém, Charles tett egy határozott lépést hátra, majd nem is az ő hangján szólalt meg.

- William Roden! Eljött a választás ideje! Vagy Ő, vagy a falu! Az ön kezében a döntés!

Fel sem fogtam mit mondott. Csak remélni mertem, hogy nem arról kell döntenie ki maradjon életben. De mi másról is kellett volna?

A falusiak nagy része nem is látta az egészet, aki láthatta már az se sokáig. Charles jelentőségteljesen nézett Williamre, aki szemmel láthatóan nem volt egészen a helyzet magaslatán. Mondjuk én sem tudtam volna, mit tegyek. A szörnyeteg karmai végigszántották a bőröm és a szorítása is erősödött. Szemeimből könnyek buktak elő, s könyörgően néztem rá.

- Se...se..segíts! - nyögtem, aztán egy szó sem tudta elhagyni a számat. Charles keze körbefonta a nyakam és szorítani kezdte. Levegő után kapkodtam, de hiába. William arca eltorzult, szemei vérben forogtak, majd artikulátlan üvöltését eresztett támadóm felé.

- Engedje el! Szívtelen Sátán fajzat!

- A kisasszony élete a falusiakért cserébe? - hörögte földöntúli hangján.

William a lerogyott a földre, öklével hatalmas csapást mért a vérmocskos talajra, fejét az ég felé emelve szólalt meg.

- Istenem bocsáss meg esendő bűnös lelkemnek! - hangja elcsuklott, nyelt egy nagyot majd folytatta - Legyen! A kisasszonyt választom!

Charles felnevetett, majd ellökött magától, Megmentőm pedig szorosan magához ölelt. Visszanéztem Charlesra, aki éppen véremet nyalogatta le az ujjairól. Szólni akartam, de nem tudtam mit. William a vállamra terítette zakóját, majd elindultunk haza. Vissza akartam nézni, de nem engedett. Azt mondta, minél gyorsabban el kell menekülnünk, haza kell érnünk azelőtt, hogy kitombolja magát. Gyalog azonban iszonyú messze voltunk a biztonságot nyújtó birtok kapujától. Az oldalam szúrt, sebeim égtek, de menni kellett. Nem akartam meghalni, főleg nem itt. Minden eddiginél nagyobb honvágyam lett, és már az sem érdekelt mi lesz Williammel, ha hazamegyek.

   Egy órás gyaloglás után paták dobogásának hangja ütötte meg a fülemet. Remegve bújtam Williamhez, aki megpróbált elrejteni maga mögött. Egy öreg fa mellé húzódtunk, bízva benne, hogy bárki is közeledik békén hagy minket.

Két perc múlva tűnt fel a lovas. Meglepődtem, mikor sál fétises barátunkra ismertem. William elő is kapott egy sálat és buzgón fel is kötötte.

- Drága barátom! - pattant le a lováról Anthony - Megkönnyebbülés, hogy épségben találom!

- Még mindig tart! - mondta William - Oda kell mennie barátom! Nyerjen nekünk némi időt!

- Oda ne küld Will! Megőrültél? Ki fogja nyírni a francba!

- Ne aggódjon Kisasszony! Anthony tud bánni vele! És már említettem...

- Tudom, hogy William! Nem hiszem el, hogy ez a legnagyobb problémád!

- Ne legyenek kétségei Kisasszony! Egy vagyok közülük! Vigyék a lovamat, Én majd gyalogszerrel folytatom az utat!

Felültünk gyönyörű fekete lovára és meg sem álltunk hazáig. Egész úton Anthony szavai jártak a fejemben. Mi az, hogy egy közülük? Kik közül? Az elmebeteg, szadista barmok közül, másra nem tudtam gondolni.

Mikor megérkeztünk, egyenesen felmentem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Nem voltam abban az állapotban, hogy bárkivel is beszéljek. Elővettem a pénztárcámat a táskámból és kiszedtem belőle Sarah, Sierra és Olivia tablóképeit.

"Barátnők mindörökké!"- Hirdette a felirat. Iszonyatosan hiányoztak, még az a kis szerencsétlen Erik is. Mindent megtettem volna, ha most itt lehettek volna velem. Leroskadtam az ágyam mellé, és vigasztalhatatlan zokogásba törtem ki. Bárcsak otthon lehetnék!

2.

   Pontosan három nap telt el a történtek óta. Azóta ki sem dugtam az orromat a szobából. William minden nap próbált meglátogatni, de soha nem engedtem be. Bele voltam feledkezve a barátnőim képeibe, és a honvágyamba. Nem érdekelt már senki, lázasan dolgoztam a hazajutásomon. De nem jutottam semmire. Soha sem voltam él tanuló, ezért bármilyen elmélettel álltam is elő, azt a gyakorlatban nem tudtam megvalósítani. De mit is valósíthattam volna meg, mikor a huszonegyedik század nagy géniuszai szerint sem lehetséges még az időutazás. Kezdtem belenyugodni a sorsomba, hogy ebben a században élem le életem hátralévő részét.

  Esteledett mikor William megkopogtatta az ajtómat.

- Kisasszony, három nap eltelt, hogy egy falat ételt is magához vett volna. Ennie kell!

- Köszönöm, de nem vagyok éhes! - kiáltottam ki a zárt ajtó mögül.

- Azt hiszem elérkezett az ideje, hogy elbeszélgessünk a történtekről!

Kinyitottam az ajtót és kidugtam rajta a fejemet. Barátságosan elmosolyodott, én pedig beengedtem. Leültem az ágyam szélére, ő pedig a karosszékre ült. Némán néztük egymást hosszú percekig. Talán azt mérlegelte magában, hogy elmondja e az igazságot. Végül csak összeszedte magát, és angyali nyugalommal a hangjában elkezdte mesélni hihetetlen történetét.

- Lehet, elborzasztja a Kisasszonyt az igazság, de nemesi kötelezettségemnek érzem, hogy a tudomására hozzam. Charles Lockwood és Anthony Sullivan egyaránt vámpírok és...

- Na, ne szívass már! Vámpírok nem léteznek! Ez egy nagy marhaság! Ha komolyan akarsz beszélni, akkor ne kamuzzál légy oly szíves!

- Márpedig ez a valóság! Jómagam sem hittem benne, egészen addig, amíg a saját szememmel meg nem bizonyosodtam róla.

- A huszonegyedik században pedig bolondok házába zárnak, ha véletlenül elmondod, hogy hiszel bennük. Ez csak egy egyszerű legenda!

- Ha valóban csak egy legenda volna, mivel magyarázza Charles Lockwood viselkedését?

- Azzal, hogy egy pszichopata! Azaz olyan ember, akinek a mások szenvedése örömet okoz, ráadásul előre megtervezi ezen, tetteit.

- Hiheti ezt is! Mit gondol, miért kell Anthony közelében sálat viselnie? Mert félő, hogy...- elcsuklott a hangja és nem is folytatta tovább.

- De te nem vagy az ugye? - kérdeztem azt a látszatot keltve, hogy hiszek neki.

- Charles egyszer felajánlotta, hogy a maga képére formál, de visszautasítottam. Embernek születtem, emberként is halok meg, akármi történjen.

- Nem akarom elhinni amit, mondasz! De mivel sosem csaptál be, elhiszem neked! Csak azt mondd meg, miért engedett el három napja? Ha vámpír lenne, nem engedett volna csak így el!

- Nem emlékszik a Kisasszony? Válaszút elé állított engem. Vagy a falut pusztítja el, vagy a Kisasszonyt!

- Te jó ég! Akkor ott mindenki... mindenki meghalt?

- A szerencsésebb talán igen. Akitől elpártolt Fortuna, azokból ilyen bestia változott.

- Engem választottál? - kérdeztem kicsit elpirulva és a keze után nyúltam, de nem értem el.

- Nem tehettem mást! - mondta miközben ő is elpirult. - Megígértem, hogy a segítségére leszek, Kisasszony.

- Köszönöm William! Nagyon rendes vagy velem. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. - mondtam és egy puszit nyomtam az arcára.

Megfogat a kezemet és ismét hosszú percekig néztük egymást szótlanul. Felgyorsult a szívverésem az érintésétől. Soha senki nem váltott ki belőlem ilyen érzést, de nem engedhettem meg, hogy ezek az érzések a felszínre törjenek. El kell, hogy rejtsem ezeket valahová, ahol sosem találok újra rájuk. Nekem most más dolgokra kell koncentrálnom. De egyszerűen nem tudtam megmoccanni sem. Mintha valami mágnes vonzott volna hozzá. Végtelennek tűnő percek múlva tudtam csak megtörni a csendet.

- Éhen halok!- nyögtem ki ezt a két szót, de még most sem tudtam levenni róla a szemem.

- Pedig még nem értem a történetem végére! Mindazonáltal hozatok valami élelmet a Kisasszonynak, aztán evés közben végighallgat.

Szótlanul bólintottam és elindultam vele az étkezőbe. Útközben megpróbáltam összeilleszteni a fejemben széthullott mozaikkockákat. Egyre csak a vámpír sztori és maga William körül keringtek a gondolataim.

   Nem kellett sokáig várnom az ételre, perceken belül az asztalra került. Rengeteg étel közül választhattam, de én mégis csak azt a sajtot kerestem, amit nem olyan rég Williammel ettünk a rögtönzött pikniken. Mikor megtaláltam, örömmel láttam hozzá a falatozásnak. William leült mellém és ott folytatta, ahol a szobámban abbahagyta ezt a hihetetlen vámpíros történetét.

- Charlesból az év minden havában előtörnek ezek a rémtettek. Minden alkalommal egy szerencsétlen, parányi falu lakói válnak az áldozataivá. Ilyenkor Anthony barátom megpróbálja elejét venni a történteknek, de nem mindig jár szerencsével... - sóhajtott egy nagyot, majd folytatta- Az emberek először a megmentőjüket vélik benne felfedezni, aztán nekilát a vérontásnak.

- De ez borzasztó! - mondtam miközben egy nagy szelet kenyérre kezdtem pakolni a finom sajtot- Nem tudnak tenni ellene semmit?

- Ki tudna? Soha nem hagy magára terhelő nyomot, s ő magát sohasem látták. Egy ilyen támadásnak soha nem marad egyetlen túlélője sem. Mi az oka annak, hogy a Kisasszony nem hisz nekem?

- Nagyon sok, vámpíros filmet láttam, rengeteg róluk szóló könyvet elolvastam, és rá kellett jönnöm, bármennyire is szeretném, nem léteznek ezek a lények. Ezek a dolgok a mi képzeletünk szüleményei, mi ruháztuk fel ellenségeinket ezekkel a képességekkel, hogy rossz hírüket keltsük. Charles Lockwood nem vámpír, hanem egy beteg ember, aki megfelelő kezelés mellett teljesen normális emberi életet tudna élni.

William komor képpel felállt az asztaltól és az ajtó felé indult. Hirtelen felindulásból letettem a kezemben lévő finom sajtot, és utána mentem.

- Sajnálom, ha megbántottalak. Nekem ez tényleg hihetetlennek hangzik!

- Nem haragszom, csak rosszul esik, mert értelmesebbnek gondoltam a Kisasszonyt!

Hosszú percekig néztem, aztán nem törődve a következményekkel magamhoz öleltem. Nagyon megdöbbentem, mikor visszaölelt. Abban a pillanatban elfelejtettem minden bánatom, és újra előjött az a furcsa érzés. Az, amit még soha nem éreztem ezelőtt.

   Mikor elengedtük egymást, úgy éreztem, hogy minden megváltozott. Felfogtam, hogy nélküle nem tudnám túlélni ezt a kalandot. Tudtam, hogy ő az egyetlen menedékem, aki még úgy is segít, hogy szinte semmit nem tud rólam. Hálásnak kellene lennem, nem pedig flegmán viselkedni vele. 

- William, szeretnék tőled bocsánatot kérni! Nagyon hálás vagyok mindenért!

- Nem szükséges hálálkodnia! Csak a bizalmát kérem! 

Rámosolyogtam és hangtalanul bólintottam egyet. Megsimogatta a karomat és kisétált az étkezőből. Visszaültem az asztalhoz és vágyakozva néztem utána. Talán belé szerettem? Az lehetetlen - morfondíroztam, majd nagyot haraptam az isteni sajtból.

   Másnap reggel a nappaliban találkoztam Williammel, aki nagyon lehangoltnak látszott. Odasétáltam hozzá és leültem mellé. Szemeiben könnycseppek csillogtak és tudtam, hogy valami nincs rendben. Igazam is lett...Sajnos!

3.

  Mióta itt vagyok, soha sem láttam őt ilyen állapotban. Nagyon megijedtem, hiszen ha ő sem elég erős, akkor én már most eláshatnám magam.

  Kezére tettem az enyémet, és bátorítóan megszorítottam. William kitörölgette szeméből a könnyeket, és mosolyt erőltetett az arcára.

- Nem is vettem észre a Kisasszony érkezését! 

- William, látom, hogy valami bánt! Tudok bármiben segíteni neked?

- Most hozta a híreket Anthony! A faluban egyetlen élő ember sem maradt. Az a szörnyeteg kipusztította őket.- szavaiban a mély gyűlölet hallatszott és kezei is ökölbe szorultak. - Kegyetlenségét szavakba sem lehet önteni.

- Ne emészd magad! Nem te tehetsz róla!

- Igenis az Én lelkemen szárad a haláluk! Ha nem engedem rábeszélni magam a falu meglátogatására, ez nem történt volna meg!

- Megtörtént volna! Csak nem érintene ennyire érzékenyen.

- Megannyi ember élete volt a  kezemben és...

- És te engem választottál! Talán megbántad a döntésedet?

- Nem! - vágta rá minden körítés nélkül. Csak kivételes alkalmakkor nem cirkalmazza el a mondanivalóját.

Felállt, és a könyvespolchoz sétált. Sokáig nézegette, majd leemelt róla egy régi, kopott könyvet. Nagyon szép borítója volt, talán még sohasem láttam ennyire különlegeset. Fából készült borítójára egy hatalmas rózsa volt faragva, szélein gyönyörű díszléc húzódott. Körülbelül hatszáz oldalas lehetett, ha nem több. William megsimogatta a könyv gerincét, ajkára emelte majd csókot lehelt a könyvre.

- Ez a könyv az édesanyámé volt. Soha nem ismerhettem, elhunyt mikor a világra hozott.

- Nagyon sajnálom William! 

- Egy üzenetet hagyott a legelső lapon - felnyitotta a könyvet és olvasni kezdte a kézzel írt betűket. - "Annak a hölgynek, kinek sikerül fiam szívét az övéhez közel engedni."  Azt hiszem a Kisasszonynak íródott e könyvecske.

Szívem szaporábban kezdett verni és nagy izgalom lett úrrá rajtam. William odasétált mellém, leült és a kezembe adta azt a csodát. Nézegettem, forgattam a könyvet és egyszerűen nem találtam a szavakat. William összekulcsolta a kezét és előre hajolva nézte, mennyire lenyűgöz az ajándéka. 

Ismét, már sokadszorra előtört belőlem az érzés, de már nem tudtam magamban tartani. Akárhányszor rá nézek hevesebben ver a szívem, és megszűnik körülöttem a világ. Egyetlen érintése enyhíti a legnagyobb fájdalmamat és egyetlen mosolya betölti az egész napomat. 

- William, én nem is tudom mit mondjak! Ez meseszép!

- Nem tesz semmit! Senki másnál nem volna jobb helyen.- monda mosolyogva, s közben le sem vette rólam a szemét.

Fellapoztam a könyvet, ami verseket, novellákat és gondolatokat tartalmazott, egytől egyig William édesanyja tollából. Kivételes tehetségű asszony lehetett.

- Biztos, hogy nekem szánod? - kérdeztem enyhe gyanakvással a hangomban. 

- Ennél biztosabb talán semmiben sem voltam eddig eltelt életemben! - mondta határozottan egy édes mosoly kíséretében.

Ekkor jött el az a pillanat, amit eddig megpróbáltam elrejteni magamban. Szembe fordultam vele, letettem a könyvet az asztalra s megfogtam a kezét. Mélyen a szemébe néztem és szívem vad táncot kezdett járni a mellkasomban. Közelebb hajoltam hozzá és hagytam, hogy magától történjenek a dolgok. Beletúrtam hosszú, hullámos hajába és megcsókoltam. William visszacsókolt, és hosszú percekig így maradtunk.

Soha nem voltam még olyan boldog, mint akkor. És csak remélni tudtam, hogy semmi sem ronthatja el ezt a gyönyörű pillanatot.