2015. április 28., kedd

Második Fejezet

1.

   Szörnyű fejfájással ébredtem másnap. Tudtam, hogy ki kell nyitnom a szemem de nem mertem. Mivel fűszálak csikordultak meg tenyerem alatt, sejtettem, hogy valahol az utcán aludtam el. Gyorsan összeszedtem magam és körülnéztem. Nyírfákkal körülölelt tisztáson ültem. Egy csöppet sem emlékeztem erre a helyere. Táskám után kaptam és a földre szórtam a tartalmát. Szerencsére mindenem megvolt amit tegnap belepakoltam. Megkerestem a mobilom és Sarah-t tárcsáztam. A készülék azonban nem talált térerőt. Nagyot sóhajtottam, majd arra jutottam, ha visszajutok a belvárosba ott már biztosan lesz térerő.
Iszonyatosan szomjas lettem, és már alig vártam, hogy elérjek egy üzletig. De hiába meregettem a szemem, nem láttam semmit, csak fákat, füvet és virágokat. Ismét megpróbáltam telefonálni, de semmi. Táskám aljáról rágót kapartam elő és jobb híján rágni kezdtem. Ez pedig nem volt valami jó ötlet, mert teljesen felkavarta a gyomrom. Tehát kénytelen voltam belátni, akármit is csinálok az csak rossz lehet.
Szédülve, kiszáradva és rettenetes szagok kíséretében valami emberforma után kutattam. Bárki jó lett volna, aki segít kijutni szorult helyzetemből. De persze ilyenkor senki nincs semerre.
Kitörölgettem szememből a könnyeket, ujjaimat fésűként használva megigazítottam a hajam és folytattam az utamat az ismeretlenbe. Ismert és ismeretlen bogarak százezrei csipdesték össze lábaimat, a mérgező vagy szúrós növényekről már nem is beszélve. Nem nyújthattam  valami szép látványt és csak azon imádkoztam, hogy egyik főnököm vagy kollégám se vegyen észre.
Egy óra caflatás után végre megláttam valakit. Egy furcsa ruhákban lévő férfit, amint egy kis kockás pokrócon ül és piknikezik. Különösnek találtam ezt a fajta viseletet, de a huszonegyedik században már semmin sem szabad meglepődni. Kicsit megigazgattam magamon az amúgy is koszos ruhát, magamra fújtam egy liternyit az eperillatú parfümömből, tenyerembe leheltem a szájszagom ellenőrzésére, s mikor konstatáltam, hogy most már mindegy, odamentem hozzá.
Nagyon el lehetett gondolkodva, mert mikor egy ág megreccsent ijedten kapta fel a fejét. Középhosszú, sötét, hullámos haja, világos bőre és mélybarna szeme volt. Nemsokkal lehetett idősebb csak nálam, mégis mintha jóval érettebb lett volna.
- Szia! -Kezdtem még mindig a hajamat macerálva- Nem tudnál segíteni egy kicsit? Eltévedtem és a mobilomnak sincs térereje. A GPS sem kap jelet...
A férfi nem válaszolt, csak végignézett rajtam és mosolygott. Jó nagy szünet után szólalt csak meg.
- Kit tisztelhetek Önben kisasszony?-Mondta kis idő után felállva és elegánsan meghajolva előttem.
-Lucy vagyok. De most erre igazán nem érek rá s gondolom te is mész valami cosplay bemutatóra...
Összehúzott szemöldökkel nézett rám s egyre csak a ruháimat vizsgálgatta. Aztán visszatelepedett a pokrócára és szőlőt kezdett majszolni.
- A kisasszony is a mutatványosokkal érkezett a birtokra? Mi az a Koszakármi?
- Birtokra? Mutatványos? Ne haragudj, de nem értelek. Ha megmondod hol vagyok és békén is hagylak!
Nem tudom mi futhatott át az agyán, de nem szólt semmit, csak hümmögött. Szemeimet forgatva ingattam meg a fejem és felkészültem a legrosszabbra is. Persze nekem is ilyenkor kell összefutnom egy sült bolonddal.
- Na akkor segítesz vagy sem? Szörnyen másnapos vagyok és nagyon haza szeretnék menni!
- Mondja kedves kisasszony, miféle ruházat az amit visel?
Végignéztem magamon, de nem láttam semmi furcsát. Hacsak az extra mély dekoltázst nem számítom.
- Légyszi ne szórakozz velem! Mi az, hogy milyen viselet? Segítesz vagy sem?
Ismét feltápászkodott a pokrócáról és odajött mellém. Valami volt a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Bal kezét a mellkasához emelte, tenyerét a mellkasára rakta míg jobb kezét felém nyújtotta. Közben megint meghajolt. Tudtam, ha nem megyek bele ebbe a százéves formaságba sohasem fog segíteni. Felé nyújtottam jobb kezemet. Óvatosan megfogta a kézfejemet majd kezet csókolt.
- Sir William Roden szolgálatára.
- Lucy Berger. Megjegyzem remekül játszod a szereped!
- Szerepem? Nem értem mire gondol Kisasszony!
- A korhű ruha, meg a stílus. Szuperül összehoztad.
- Korhű? Hiszen ez a divat. A szabóm direkt az 1815-ös divathoz igazította.
Nagyot nevettem, mivel azt hittem ez is hozzátartozik az előadásához.
- Biztos elbűvölnéd az összes 1815-ös csajt, csak az a baj, hogy 2015 van.
Megfogta a karom és a pokróchoz húzott. Elővett a kosárból egy újságot és a kezembe adta. Nézegettem egy kicsit, de nem láttam semmi különöset. Egy régi újság. Interneten ezerszámra van belőlük.
- És ezzel most mit csináljak? Ügyes másolat! Gratulálok hozzá.
- Milyen nap van ma?-kérdezte ingerülten. Hirtelen meg is rémültem.
- Szombat. Tegnap volt péntek tizenhárom.
- Ma hétfő van Kisasszony! 1815 március 14.-e!
Kikerekedett szemekkel néztem hol rá, hol az újságra. Arra gondoltam, hogy ez az elvont fickó azért szivat mert másnaposan és nem túl megnyerő állapotban kullogtam ki a bokrok közül.
 - Tudom, hogy csak...-kezdtem bele, de ekkor megfogott, ráültetett a lovára és elvágtattunk. Ott hagyott mindent amije ott volt.- Mégis hova viszel? Ez emberrablás. Engedj el mert...
- Hol volt tegnap Kisasszony?
- A belvárosban szórakoztunk a barátaimmal.
- Tessék!- mutatott a pusztába, ahol egy-két házacska árválkodott csak.- Kegyed itt járt tegnap?
- Nem! Ez valami tévedés lesz! Nem vidéken voltam, hanem...
- Történt valami tegnap?-kérdezte izgatottan, mintha jobban érdekelte volna mi történt velem, mint én.
- Semmi...vagy...az a fura hang!
- Hang? Semmi más?
- Volt ott még egy öreg zsebóra...láncos...de ezt valószínűleg álmodtam.
Belenyúlt mellénye zsebébe és kivett belőle valamit. Tenyerébe rejtette, majd a kezembe csúsztatta.
- Ez volt az?
Megnéztem és az ájulás kerülgetett. Valóban azt az órát tartottam a kezemben amit tegnap a parton találtam. Nem értettem mi történik itt, és nem akartam elhinni, hogy igaz amit ez a fickó mond. Lehetetlen visszamenni az időben!
- E...Ez!- makogtam, majd eszembe jutott valami. A karom! hiszen tegnap megszorította a lánc a kezem. Ha ott a seb igaz.
Óvatosan húztam fel a ruhát a karomon. Hatalmas sikoltás hagyta el a számat. Mind a két karomon ott volt a seb, amit az óralánc okozott...

2.

   William elmagyarázta, hogy tényleg visszakerültem a múltba. De azt nem mondta el, hogy hol találta meg az órát és miből jött rá mindenre. Szerinte nagyon mulatságos ez a történet, így segít nekem beleolvadni a környezetembe. Nekem viszont egyáltalán nem állt szándékomban huzamosabb időt itt tölteni. Ha vissza sikerült előre is sikerülnie kell. Mindenesetre William felajánlott nekem egy szobát a házában. Jobb híján el kellett fogadnom.
  Mielőtt odaértünk volna, felkészített, hogy szerény körülmények között él, de a kedvemért talál majd egy kis helyet ahol "megalhatok". Ha nem szalmában kell aludnom a poloskák között, akkor nekem szinte mindegy. Fél óra lovaglás után megálltunk egy hatalmas kapu előtt. Nyitva volt ugyan, de William leszállt a lóról és körbenézett. Nem sokkal később két lefejezett nyúllal a kezében jött vissza. Csak remélni mertem, hogy nem a vacsoránkat vadászta le.
- Az az aljas... Charles ez már eléggé gyermeteg viselkedés!- Kiabálta a semmibe. Most már biztos voltam benne, hogy nem teljesen százas a fazon.
Visszaült a lóra és elindultunk befelé a kapun. Körülbelül kétszáz méterre a kaputól láttam meg azt a csodát. Egy valóságos palota előtt álltam. Hatalmas, kétszintes, fehér oszlopos gyönyörűség volt, ami a huszonegyedik században valószínűleg múzeum lenne. Körülötte hatalmas park és rengeteg fa. Tátva maradt a szám az biztos. William önelégült vigyorral lépett mellém.
- Megfelelő lesz?-kérdezte miközben rám nézett és beleharapott az alsó ajkába.
- Ez meseszép!- mondtam és nem találtam szavakat. Életemben csak akkor voltam ilyen helyeken ha az múzeum volt.
- Megjárja.-Jelentette ki nemes egyszerűséggel. Látná az Én kis erkélyes garzonomat...- Kíváncsi a belsejére is Lucy Kisasszony?
- Már hogy a bánatba ne!
- Parancsol?- Kérdezett vissza. Mindig elfelejtem, hogy a szlenget nem érti, ezért kijavítottam egy "igen perszére."
Belül is legalább olyan gyönyörű volt, ha nem gyönyörűbb. Festmények, virágok, gyertyák. Pont mint abban a dokumentumfilmben. Felvezetett az emeletre és kinyitott egy ajtót. Azt mondta ez lesz az én szobám, és már előkészítettek nekem valami korabeli viseletet. Szóhoz sem jutottam, minden annyira irreális volt. A pompa, a gazdagság hogy az időutazást már ne is említsem.
- Van olyan szoba ahová esetleg nem mehetek be?
Mosolygott és elindult. Mintha meg sem hallotta volna amit mondtam, vagy csak nem akarta a hülyeségeimet hallgatni. Mindenesetre örültem az egyedüllétnek.
Bementem a részemre "kiadott" szobába és ismételten csak elállt a szavam. Elmesélni talán nem is lehet azt ami odabent fogadott. Baldachinos ágy, akkora mint a lakásom; hatalmas, boltíves ablak vörös selyemfüggönnyel; bársonnyal bevont székek és fotelek, mahagóni szekrények és azok a gyönyörű festmények.
Az ágyra egy korabeli ruha volt rakva, de úgy gondoltam még nem élek a "lehetősséggel" és a sajátomat alakítom át. Táskámból kivettem a kórházi pólómat, ami véletlenül maradt benne és ujjatlant csináltam belőle. Leültem és azon gondolkoztam, hogy ez miért pont velem történt, de nem jutottam semmire. A fejemben lévő mozaikkockák sehogy sem akartak egységes képet alkotni. Így hát felálltam és kimentem a szobából. A friss levegő talán magához térít.

3.

      Fél órát bolyongtam, mire kijutottam a kertbe. Elképzelni sem tudtam azelőtt, hogy képes leszek eltévedni egy házban. 
A park hatalmas volt és meseszép, égig érő fák, csicsergő madarak. Pont úgy mint a mesékben. Nem messze a háztól volt egy kis tó, amit nádas szegélyezett. Leültem a partjára, bekaptam egy fűszálat és néztem a nagy semmibe. Olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy lehet csak álmodom az egészet. Hogy egy detoxikálóban fekszek és az egyik kollégám tolja alám az ágytálat. A karjaimon lévő fájó sebek viszont visszarántottak a valóságba. Valóság? Ezt a szót sem mertem többé kimondani. Nem tudom meddig ülhettem ott, valószínűleg el is bóbiskolhattam. Egyszer csak hegedű hangját sodorta felém a szellő. Mindig is imádtam a hegedű hangját, de én sosem mertem megtanulni játszani rajta. Sokkal okosabbnak tűnt a hangszer, mint Én. A zene egyre közelebbről szólt s néhány másodperc múlva már a hátam mögül jött. William volt az, és még akkor is hegedült mikor ránéztem.
- Gyönyörűen játszol!
- Szereti a hegedű szavát?
Mosolyogva bólintottam.
- Mit gondol Lucy Kisasszony, mi történhetett?
- Fogalmam sincs, de nagyon szeretnék visszakerülni! És csak Lucy...Szólíts csak Lucynek!
Néztem a víz csillogását, és átfutott az agyamon, hogy nem is lenne rossz itt maradni, ha itt lennének a többiek is.
- Nem éhes Lucy Kisa...Lucy?
- De, nagyon!
- Maradjon itt, ha gondolja Én majd intézkedem. 
- Will, Én nagyon szépen köszönöm amit értem teszel!
- William! A nevem William. Kérem hívjon így!
- Bocsánat!
Még kicsit nézte velem a vizet aztán elindult. Én pedig nagyon egyedül éreztem magam. Bántott a lelkiismeret azért, amit tegnap a többieknek mondtam. Kotorásztam egy kicsit a táskámban és örömmel vettem tudomásul, hogy a telefonom aksija nem merült le teljesen. Gyorsan ki is kapcsoltam, hátha szükségem lesz még rá. 
Ha mindig mindent ennyire előre megéreznék...




2015. április 26., vasárnap

Első fejezet

   1.

     Esős márciusi napra ébredtem. Felültem az ágyon és megborzoltam kócos hajamat. Gondoltam megörökítem ezt a pillanatot, így mobilommal egy képet készítettem magamról. Mosolyogva néztem önmagamra, majd elküldtem a selfie-t Sarahnak. Kimásztam az ágyból és a konyhába mentem. Bekapcsoltam a kávégépet és főztem egy jó kávét. Bágyadtan rogytam a konyhaszékre és nagyon örültem, hogy nem kell ma dolgoznom. Amint kifőtt a kávé, kinyitottam a hűtőt és nézegettem a választékot. Miután csalódottan konstatáltam, hogy nincs itthon barackos joghurt, mérgesen bevágtam a hűtőajtót.
   Éppen befejeztem az öltözködést, mikor valaki kopogtatott az ajtómon. Sarah volt az. Semmi köszönés, semmi mosoly. Megfogta a vállam és kicsit arrább tolt hogy beférjen az ajtón. Bement a konyhába és öntött magának kávét. Beletúrt a hajába majd gúnyos mosollyal annyit vágott oda:
- A Te kómás fejedet látni elsőnek felemelő érzés.- mondta és nagyot kortyolt a kávéból.
Sarah Coleman és Én óvodás korunk óta a legjobb barátnők vagyunk. Semmi közös nincs bennünk; ha Én fehéret mondok Ő feketét fog. Mégis mindenben számíthatunk egymásra. 
- Mi a mai program?- kérdeztem miközben egy kekszet gyömöszöltem a számba.
- Hát bulizni megyünk! Sierra, Olivia, Erik, Te és Én. Na igen, Erik nagy bejelentést készül tenni neked!
Erik minden harmadik nap szerelmet vall nekem. Nagyon aranyos srác, de nem hozzám való. Nekem meg van az ideálom és ha csak nyolcvan évesen találom meg, akkor addig várok!
- Pont ma akartok bulizni? Péntek tizenharmadika van!
Sarah úgy nézett rám, hogy legszívesebben haza mentem volna,ha éppen nem otthon vagyok.
-Te tényleg ennyire hülye vagy? Hányadik században élsz? Hahó ez már a huszonegyedik! Nincs semmi jelentősége, hogy tizenharmadika milyen nap! Ma megyünk és kész!
Megfogta a karom és a szekrényem felé húzott. Kiválasztott egy olyan ruhát, amit önszántamból talán soha nem vettem volna fel.
- Remekül nézel ki Lucy! Erik még a végén el is vesz feleségül!- nevetett Sarah.
- Hol találkozunk a lányokkal?- kérdeztem, hogy eltereljem a témát Erikről.
- Itt! Ide hívtam mindenkit! De Erik is jön! Én viszont megyek drágám, mert még ezer a dolgom!
Fogta magát befalta az utolsó szem kekszemet és elment. Én meg már előre féltem az esti bulitól. Ha Erik és Sierra is jönnek nekem végem. Sierra nagyon rendes csaj, de képes a bolhából elefántot csinálni.
  Mivel még korán volt, gondoltam beugrok a munkahelyemre, ugyanis otthagytam a laptopomat az öltözőszekrényemben. Taxival mentem a kórházig, mivel busszal negyed órával később értem volna oda. Mikor beértem a kórházba, akkor vettem észre, hogy a kulcsaimat otthon hagytam. Nem tudtam mást tenni, meg kellett várnom, amíg az egyik kollégám errefelé jön. Nem is kellett sokáig várnom. Nem messze tőlem Olivia ácsorgott egy rakás kartonnal meg lázlappal a kezében. Mikor megérintettem a vállát, nagyon megijedt.
- Lucy! A frászt hozod rám!
- Ne haragudj Olivia! Itt hagytam a laptopomat tegnap, beengednél?
- Szeretnék segíteni, de tudod, hogy nem mehetsz be ha nem vagy szolgálatban! Nekem meg nincs szünetem! Ha meg belenyúlok a szekrényedbe ki is rúghatnak! Majd hétfőn hazaviszed!
Olivia nagyon szabályszerető, de ezzel kicsit túlzott. Én is számtalanszor engedtem már be kollégát. Annyira felhúztam magam, hogy nem mondtam semmit, csak elindultam  a kijárat felé.
Hazafelé persze nem tudtam taxit fogni, mert egy sem volt a közelben, így kénytelen voltam gyalog menni. Jó félóra gyaloglás után egy fekete macska szaladt el előttem, s mivel eléggé babonás vagyok ez a kis esemény jól rányomta a bélyegét a napomra. Mikor hazamentem, eldöntöttem, hogy a mai napon már semmit sem fogok csinálni, csak várom az estét.
Kimentem a konyhába és ismét kinyitottam a hűtőt. Barackos joghurt még mindig nem volt benne.

2

   Bekapcsoltam a tévét, és váltogattam a csatornák között. Az egyik csatornán éppen valami dokumentum film ment a 19. századról. Mivel nem szeretem az ilyenfajta műsorokat, pár perc után továbbkapcsoltam. Ki akarna egy olyan korban élni, ahol nincs mobiltelefon, mikró vagy vezetékes víz. 
  Mikor meguntam, kikapcsoltam a tévét. Kimentem az erkélyre levegőzni, mikor valami nyugtalanító hangot hallottam a szoba felől. Gondoltam csak a szomszédból jöhet, ezért nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Elővettem egy magazint és lapozgatni kezdtem. A hang azonban még mindig nem hallgatott el, sőt egyre hangosabb lett. Monoton magas búgás volt, mint amikor véget ér az adás egy tévécsatornán. Arra gondoltam, hogy talán nem kapcsoltam ki a tévét és az ad ilyen furcsa hangot. Mikor azonban odaértem a készülékhez, az ki volt kapcsolva. A hang a szekrényemből jött. Nem emlékeztem, hogy raktam volna oda olyan dolgot, ami ilyen hangot adhat ki, ezért elkezdtem keresgélni benne. Ahogy a kezem a szekrényajtóhoz ért a hang elhallgatott. Csak azzal tudtam magyarázni a dolgot, hogy tényleg a szomszédból jött a hang. Visszaültem hát az erkélyre és végigolvastam a magazinomat. Néha azért be-benéztem a szobába, de a hang nem szólalt meg többször.
  Egész életemben utáltam a péntek tizenharmadikákat. Olyankor mindig történt velem valami rossz, vagy ijesztő. Általában az ilyen napokat szörnyű álmok követik, amik napokig nem hagynak aludni. De talán ma más lesz, talán ez a kis kiruccanás a csajokkal és Erikkel elfelejteti ezeket a gondolataimat.
Bementem a fürdőbe és a hang megint megszólalt, de most a bejárati ajtó felől hallottam. Sokkal hangosabb volt mint percekkel korábban. Belestem a kukucskálóba de nem láttam senkit. Remegő kézzel nyúltam a kilincs felé. Behunytam a szemem, megfogtam az ajtógombot és elfordítottam azt. Lassan kinyitottam az ajtót. Semmi mozgás, de aztán hirtelen valaki elém ugrott. Valami idióta sípot fújva, ami azt az idegesítő hangot hallatta. Erik volt, aki a felettem lévő lakástól jött le.
- Erik! Majdnem szívrohamot kaptam! Megtennéd, hogy nem fújod azt a vacakot?
- Persze Lucy! Érted mindent... tudod!
- Ne kezd el Erik! Azt hittem már megbeszéltük...
Közelebb jött, kiköpte a sípot és puszit nyomott az arcomra. Megfogtam a kezét és behúztam a lakásba. Én ezt afféle baráti gesztusnak szántam, de ebben a percben érkezett meg Sierra és Olivia.
- Na végre együtt vannak. Tudtuk, hogy egyszer beadod a derekad Lucy!
Erik reménykedve nézett rám. Még mielőtt bármi ilyesmi megfordulna a fejekben beráncigáltam őket a lakásba.
- Sierra megkérhetnélek, hogy abbahagyod a pletykát mielőtt elkezdenéd! Erik is tudja mi a helyzet kettőnk között!
- Miért? Mi?- nézett meghökkenve Erik.
Kínos csend ereszkedett közénk. Percekig csak néztük egymást, mikor Sarah sarkig tárta az ajtót és beüvöltött a némaságba.
- Indulás! Igyunk ájulásig!
Nevetve indult meg a társaság kifelé. Csak nekem nem volt kedvem nevetni. Mikor zártam be az ajtót ismét meghallottam a furcsa sípszót a lakásból, de úgy döntöttem, most nincs kedvem gondolkodni rajta.

3.

Gyalog indultunk el a klubba, oda ahová hat éve mindig. Nem túl zsúfolt, kulturált hely ami a Riviera London nevet viseli a belváros szívében. Már hat éve gondolkoztam azon, miért is ez lett a neve, de valahogy sosem mertem megkérdezni. Ahogy beléptünk, egyből szemben volt a bár hangulatos fa pulttal. Kicsi táncparkett, sok asztal, még  több ember. Ez jellemezte a bent lévő viszonyokat. Sierra és Sarah az első percben beleveszett a táncolók sokaságába, Olivia egy asztalhoz ült Erikkel, Én meg úgy döntöttem, hogy az első ital valami nagyon erős tömény lesz. Kikértem az italt és egy húzással el is tüntettem, majd kértem még egyet. A pultos srác nevetve megkérdezte:
- Hosszú volt a nap?
- Úgy is mondhatjuk! Utálom a péntek tizenharmadikát!
- Akkor erre a vendégem vagy!-mondta vigyorogva- Én is ugyanígy vagyok!
- A szerencsétlen napokra!-mondtam felemelve a harmadik poharat és egy szuszra kiittam azt is.
Nem tudom hányadik italomnál tarthattam, de nem voltam mar túl józan az biztos. Alig lehettünk ott egy órája és én már a hetedik italommal próbáltam megfojtani a szorongásomat. Kezdtem egy kicsit feloldódni, és flörtöltem kicsit a pultos sráccal. Nem gondoltam, hogy balhé lesz belőle. Eriknek valami hatodik érzéke lehetett erre, de akárhányszor pasi közelében jól kezdtem érezni magam ő mindannyiszor megjelenik és cirkuszolni kezd. Most sem volt ez másként. Én már jóval többet ittam a kelleténél, szóval az önkontrollom és a szorongásom kézen fogva mentek elmém legmélyebb, előbányászhatatlanabb bugyraiba piknikezni.
Erik egy hatalmas ugrással a fickónak vetette magát, miközben artikulátlanul üvöltött:
- Szállj le a csajomról te perverz állat!
Maradék erőmmel próbáltam szétválasztani a két idiótát, de már késő volt. A kidobó megfogott minket és kirakott az ajtón. Nem éreztem magam a helyzet magaslatán, de megpróbáltam beolvasni Eriknek.
- Eh..ehhez nem volt jogod Erik! Ne..nem vagyok a tulajdonod! Elrontottál mind...mindent!
Ahogy kimondtam az utolsó szót, a falnak dőlve a fele kijött annak ami nemrég bement. Sírva fakadtam, persze Ő csak állt és a szemét tapogatta. Valószínűleg kaphatott egy nagyot. Percek múlva megjöttek a lányok is.
- Itt meg...itt meg mi a fene történt?-Kérdezte Olivia
- Muszáj nektek mindig balhézni ha bulizni jövünk?!-Háborgott Sarah
Én pedig előkapartam minden bátorságom és elmondtam a véleményemet, amit józanul soha nem tettem volna meg.
-Mindig ez van...mindig tönkretesztek mindent! Elegem van belőletek! Innen...innentől vége a barátságunknak!
Fogtam magam és hátra se nézve eltántorogtam valahova. Csak mentem és mentem s közben folyamatosan bőgtem. A folyópartig sétáltam, megálltam egy fánál és cigarettára gyújtottam. Nem volt körülöttem senki, csak tücskök ciripeltek és madarak csipogtak. Leültem a fűbe, fejemet a csillagos ég felé fordítva. Hogy mondhattam ekkora hülyeségeket? Megpróbáltam gondolkozni, de végül feladtam. Ültem és hallgattam a bogarakat. Egyszer csak furcsa, de ismerős hang ütötte meg a fülemet. Ugyanaz a sípszó, amit ma már többször is hallottam. Nem messziről jött a hang, a szomszédos bokorsor közül.
- Van...Van itt valaki?-Kiáltottam arra, amerről a hang jött. Persze válasz nem érkezett. Ezért félretéve minden logikus viselkedést, elindultam a bokrokhoz.
Lassan lépkedtem, s minden porcikám remegett. Mikor odaértem a bokorhoz és félrehajtottam a bokor ágait,  nem volt ott senki. Megcsóváltam a fejem és kiengedtem még egy adagot a töményből. A sípolás újra felhangzott és megláttam valamit a földön. Egy régi zsebóra volt. Azt még ebben az állapotomban is tudtam, hogy rendes zsebóra nem csinál ilyet. Valami még is vonzott hozzá, mintha mágnes lett volna. Teljesen megbabonázva lépkedtem oda, majd óvatosan felvettem a földről. Megnéztem rajta az időt, tizenegy óra ötvenkilenc perc.
Hirtelen szédülni kezdtem, és egy pad felé vettem az irányt. Ekkor a zsebóra lánca a kezemre tekeredett, mintha életre kelt volna. Egyre jobban szorított a lánc és a sípolás is egyre hangosabb lett. A mutatókat néztem amik visszafelé forogtak. Már tudtam hogy nem szédülők, hanem valóban körbe-körbe forgok. A sípolás elérte a csúcspontját, a hangja szinte a dobhártyámba hasított, a láncok véresre szorították a kezem. Megpróbáltam segítségért kiáltani, de már mindegy volt. A forgás, a hang, a fájdalom és az alkohol hatására elveszítettem az eszméletemet. S hogy ezután mi történt velem?

Innen lesz érdekes a történet!



Prológus

Mit tennél akkor, mikor az életed egyik napról a másikra megváltozik?  Ha a megszokott rutinból kiesve belecsöppensz egy másik világba? Mihez kezdenél barátok és ismerősök nélkül?

A nevem Lucy Berger s velem megtörtént az, amit eddig lehetetlennek hittem. Egyik pillanatban még egy bárban ücsörgök a barátaimmal, a másikban pedig a 19. században találom magam. 

Rettenetesen félve elindultam az ismeretlen felé, és megpróbáltam rájönni hogyan is kerültem ide. Hiszen lehetetlen az időutazás, vagy mégsem?

Új barátok, ellenségek, titkok, misztikum és még sok minden vár rám. Persze nem a történelemkönyvekben tanult századba kerültem. Festett vörös hajam és még működő mobilom egyenesen egy boszorkányper kellős közepébe taszít. 

Lesz aki a segítségemre siet? Vagy egyedül kell megállnom a helyem ebben a szituációban? 

Haza tudok jutni? Megtalálom a válaszokat amiket kerestem? Megváltozik az életem a kaland után? 

Megtudod ha velem tartasz, s együtt izguljuk végig ezt a fantasztikus történetet!