Tizenegyedik fejezet

1.

  Ám a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Ott feküdtem a földön, s felkészültem rá, hogy meghalok. Charles hirtelen mellém ugrott, s kitépte a kezemből a szekercét. Egy darabig nézegette a szerszámot, majd mosolyogva a tóba dobta azt. Könnyek folytak végig az arcomon, s mindent megadtam volna azért, ha csak álmodom ezt az egész kalamajkát. De rá kellett jönnöm, hogy ez a kő kemény valóság. Charles leguggolt mellém, majd végighúzta hegyes karmait az arcomon.
- No lám, nincs senki, aki a segítségére lenne? - kérdezte undorító fellengzéssel. - Mit ér a szépség, ha múlandó? Jöjjön velem, s örökké fiatal maradhat! Meghódítanánk az egész világot!
- Köszönöm a nagyszerű lehetőséget! De tudod mit? Inkább kihagyom! - mondtam, s megpróbáltam talpra állni.
A szörnyeteg arcán gőgös fintor szaladt át, felállt mellőlem s leült arra a székre, melyen nemrég én foglaltam helyet!
- Felettébb ostoba teremtés! - vetette oda - Még mindig azt hiszi, hogy William megmenti, s együtt lovagolnak el a naplementében?
- Ez is benne van a pakliban! - nyögtem, miközben sikerült ülő helyzetbe erőszakolni magam.
- Az idő furcsa kincs! - kezdett monológjába az eszeveszett vámpír - Ha rendelkezünk elegendő idővel, mindennel rendelkezünk. S ha uralni is tudjuk, legyőzhetetlenek vagyunk! Jómagam végtelen idővel rendelkezem, bár várni kifejezetten nehezemre esik.
- Mi a francot akarsz kihozni ebből, a sok maszlagból?
- Vagy velem tart, s magam képére formálhatom, vagy kín halállal lakol a visszautasításomért!
- Hát, nem is tudom melyikkel járok jobban! - mondtam flegmán, miközben valami fegyver után kutattam a sűrű növényzetben. - De, inkább a kín halál, mintsem egy megalomániás vámpír!
- Ez esetben búcsúzzon el a földi világtól! Ezek az utolsó lélegzet vételei!
Felállt s megtöltötte tüdejét a friss, hajnali levegővel. Sandán rám pillantott, s már eresztette ki a szemfogait, mikor léptek zaja zökkentette ki eme cselekvéséből.
- Csak lassan a testtel! - hallottam magam mögül William hangját - Hölgyekkel s gyermekekkel kezdeni gyáva cselekedet! Ha férfi, akkor megküzd velünk, férfiakkal, s hagyja a Kisasszonyt épségben távozni.
- Anthony, és William! Micsoda öröm, hogy újra láthatom régi cimboráimat! Bár megjegyezném, hogy egyetlen férfit sem látok!
William elindult Charles felé, de Anthony visszatartotta őt. Lassan fel tudtam tápászkodni a földről, de elindulni még mindig nem volt erőm. Csak álltam ott, s hol Charlest, hol pedig a hőseimet bámultam. Nem tudtam mi fog következni ezután, s csak reméltem, hogy megússzuk élve ezt az egészet.
- A két barát! Hát nem szív szorító látvány? - húzta tovább a cérnát Charles - Nem kell sok hozzá, s könnyeket is hullatok önökért, drága barátaim!
Charles felnevetett, hisztérikus, hörgő nevetéssel. Úgy látszott nagyon viccesnek találta azt, amit mondott. William azonban már kevésbé találta annak, s egy szem pillantás alatt Charlesra vetette magát. A két férfi egymásnak esett, s én kétségbe estem. Nem sok esélyt adtam Williamnek, hiszen ő mégis csak egy ember, Charles pedig...
A félelmem pedig beigazolódni látszott, ugyanis Charles erőteljes előnybe került Williammel szemben. Mimden erőmet összeszedve elindultam, hogy segíthessek neki, de ekkor Anthony lefogott, s magához szorított.
- Mit nem gondol Berger Kisasszony! Maradjon, ha kedves az élete!
- Hogy...hogy mit mondasz? - üvöltöttem hisztérikusan, miközben William ereje egyre jobban fogyott. - Segíts neki! Hiszen a barátod! Meg...meg fogja ölni!
- Jobbára nem tehetek semmit! A sorsa megpecsételődött! - mondta hidegen, még a szokásosnál is undorítóbb kimértséggel Anthony.
- Engedj! Mondom engedj el, te gyáva! WILLIAM!
Hisztériám pánik rohammá erősödött. Alig kaptam levegőt, s az adrenalin szintem is az egekben volt. Úgy éreztem, nem csak Charlest, de Anthonyt is képes volnék megölni.
Williamre néztem, aki már alig élt. Szájából s orrából vért tört fel, szemei vörösek voltak, s ritkán, nehézkesen vette a levegőt.
- Lucy Kisasszony... me...menjen! K...k...kérem!
- Nem mehetek! Hiszen én ...
Anthony megragadott, s elvonszolt a helyszínről, egészen a pajták felé. Legnagyobb meglepetésemre Lumière ott várt minket, bár akkor nem jelentettem ennek semekkora jelentőséget. Anthony felültetett a ló hátára, majd miután ő is felmászott rá, elvágtattunk a Roden birtokról.
Alig értünk ki a kapun, mikor fájdalmas ordítás törte meg a gyanús csendet, s ezt egy őrült kacaj kísérte.
Hát vége? William halott... William meghalt, s el sem tudtam neki mondani, hogy mit érzek! Hogy mennyire hálás vagyok a segítségéért! Elvesztem a tizenkilencedik század sötétségében, s nélküle sosem juthatok haza!
A sötét égbolt egy pillanatra kivilágosodott, s ezt egy hatalmas csattanás követte. Villámok cikáztak az égen, s hamarosan kövér víz cseppek koppanntak a homlokomon. Hatalmas vihar közeledett felénk.

2.

   Ki tudja meddig lovagoltunk az esőben Anthonyval. Hosszú óráknak tűnt, bár elvesztettem az idő érzékemet. Mikor végre elértük Anthony birtokát, bőrig áztunk. Rettenetesen fáztam, féltem és szomorú voltam egyszerre. Anthony megkötötte Lumièret s mi bementünk a villájába, vagy minek is nevezzem. Nem törődve semmivel, az egyik karosszékbe vetettem magam, s vígasztalhatatlanul zokogni kezdtem. Mindenem William házában maradt, s nem tudtam mihez kezdjek magammal ezután. Anthony utál engem, s az első adandó alkalommal biztosan kidob úgy, hogy a lábam nem éri a földet.
- Kisasszony, öltözzék át ha nem akar megbetegedni!
- Mit érdekel téged, hogy mi lesz velem? Williamet is hagytad meghalni! Hiszen te is vámpír vagy, akárcsak az a másik! S te mégis hagytad őt...
Fogtam magam, s kirohantam az épület elé, s lekucorodtam a lépcsőre. Egyszerűen vígsztalhatatlan voltam, s azt kívántam, hogy bárcsak én haltam volna meg az éjjel. Hihetetlenül rossz volt, hogy végre találtam egy férfit, aki iránt éreztem is valamit, s most örökre és visszavonhatatlanul elveszítettem. Bár nem sokat tudtam róla, de mégis mintha egész életemben ismertem volna.
Az ég felé fordítottam a fejem, s hagytam, hogy a kövér eső cseppek elmossák  a könnycseppjeimet.
   Kinyílt az ajtó, s kellemes meleg áradt ki rajta. Az eszem azt súgta, hogy húzzak be a jó melegbe megszáradni, szívem mégsem akart egy ilyen szívtelen szörnyeteggel egy fedél alatt lenni. Anthony rám terített egy pokrócot, kezében pedig teáscsészét tartott. Miután a kezembe adta a csészét, letelepedett mellém. Kezét a kezemre helyezte és rám emelte a tekintetét, én azonban elfordítottam a fejem.
- Kisasszony? Elmondaná, mi az ellenszenvének oka?
- Mégis mit...
Elállt a lélegzetem is, mikor végre ránéztem. Nem tudom hogyan, s miért, de nem Anthony ült mellettem a lépcsőn. Az ájulás kerülgetett, s csipkedtem magam, hogy megbizonyosodjak, nem álmodom. Ugyanis William ült mellettem, teljes valójában, épségben, egy karcolás nélkül!
- Will? Te vagy az?? - kérdeztem elcsukló hangon
- Ha megkérhetem, William! Ámbár, a körülményekre való tekintettel, most az egyszer szemet hunyok fölötte!
Amint befejezte a mondatot, a nyakába borultam. Valami azt súgta, hogy csak ő lehet!
- Mégis hogyan? Hiszen biztos voltam benne, hogy meghaltál, és Anthony hozott el idáig! - hüledeztem.
- Szemfényvesztés volt az egész! El is magyarázom a Kisasszonynak, ha volna szíves befáradni az esőről! - mosolygott ravasz megmentőm.
Mikor mindketten megszabadultunk átázott ruháinktól, s szárazakra cseréltük azokat, William hozzálátott a mondanivalójának.
- Mikor a Kisasszonyt bezártam a házba, Anthonyval bizonyosak voltunk afelől, hogy  nem marad odabent, s Charles bizonyára el fogja kapni. Ekkor Anthony és jómagam öltözéket cseréltünk. Ámbár ez önmagában nem lett volna elegendő, hiszen Charles s a Kisasszony is egyből rájöttek volna a turpisságra. Így Anthony magára öltötte jómagam kinézetét, s így már két William is volt...
- Nyugtass meg kérlek, hogy csak azért nem lettél vámpír, hogy becsaphasd Charlest!?
- Hova gondol kisasszony? Nem ment el a józan eszem! - mondta mosolyogva, ám kissé ingerülten William. - Anthony ekkor azzal az ötlettel állt elő, hogyha megiszom egy főzetet, melyet még Lady Mabel kotyvasztott, egy fertáj órára megváltozik a külsőm.
- Mabel kotyvasztott? Miért ő is valami vámpírféle? - érdeklődtem
- Lady Mabel egy nagyon összetett lélek. Ismer sok olyan praktikát, amit más halandó még csak nem is hallott. Egyesek szerint, jómagamat is beleértve, egy boszorkány, aki ismeri eme főzeteket. Egykoron egy cigányasszonytól leste el a praktikákat.
- Egyre jobb! - mondtam, miközben szemeimet forgattam. - Még is mik lesznek még ebben a nyomorult században? Óriások, Szűzrabló sárkányok vagy kétszáz éves manók?
- Ne gúnyolódjék Kisasszony! Miért hiszi azt, hogy valótlan szavak hagyják el az ajkaimat?
- Nem akartalak megbántani William! Csak nekem ez már eléggé hihetetlen. Még a vámpírokat is sok idő volt megemészteni! A huszonegyedik században ezek csak mesék! Még egész kicsi voltam, mikor a szüleimtől megtanultam, hogy nem léteznek ezek a lények, csak unatkozó emberek agyszüleményeik, semmi több!
- S most, hogy saját szemével látja, még mindig dajka mesének tartja? - tette fel a költői kérdést, hozzáteszem, jogosan. - Mindazonáltal a terv sikeres volt, s éppen akkor nyertem vissza saját alakom, mikor felültem Lumière hátára.
- Tudtam, hogy nem véletlen! De akkor nem tudtam felfogni a helyzetet! - mondtam mosolyogva, miközbenna hajamat igazgattam - Akkor Anthony most... meghalt?
William lehunyta a szemét, s elmosolyodott. Egyik kezével megfogta az enyémet, míg a másikkal megsimogatta az arcom.
- Két halhatatlan kűzdelme ez, az örökkévalóságig. Egyik sem halhat meg,na másik keze által. Így csak megsebesíthetik egymást, s egyikük egy kis időre eltűnik. Csak remélhetjük, hogy Anthony kerül ki győztesen.
- Reméljük!

3.

  William sokáig bámulta a kandallóban lobogó tüzet, szótlanul. Felhúztam a térdeim, átkulcsoltam rajtuk a kezemim s a terdemre hajtottam a fejem. Agyamban egymást kergették a gondolatok, s mindig ugyanoda lyukadtam ki. Oda, hogy egy nagy katyvasz az egész. Nem tudtom, miért pont én kerültem ebbe a helyzetbe, de nagyon meg akartam szabadulni az egész tehertől. Elegem volt saját magamból, hogy folyton beleesem ugyanazokba az ostoba hibákba. Valakit mindig bajba sodor a nagy szám, és az érthetetlenségem. Valami megoldást kellett találnom, mert abban biztos voltam, ha így viselkedem a továbbiakban, soha többé nem jutok haza. 

   Idáig jutottam, mikor William megtörte az átkozott csendet. Nem szólalt meg ugyan, de mégis magára vonta a figyelmemet. Az egyik fiókból, egy gyönyörű, mahagóni fából faragott pipát húzott elő. Megtöltötte a pipát kellemesen aromás, kissé száraz dohánnyal, majd meggyújtotta. Ahogy felengedte az első füstkarikákat, ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy én is kipróbáljam. Habár pipázni sohasem pipáztam, utoljára érkezésem második napján gyújtottam rá utoljára, ennek már másfél hónapja. Kérőn pillantottam Williamre, aki azonban tudomást sem vett sóvárgásomról. Pár füstkarika után, kiverte a pipából a hamut, s a maradék tölteléket eloltotta. Kissé duzzogva fordítottam el a fejem, de be kellett lássam, jogosan büntet. Ha a házban maradok, biztosan minden jobban alakult volna. William leült a mellettem lévő karosszékbe, s nagyot sóhajtott.

- Tudja Kisasszony, hogy min töröm a fejem? - kérdezte sejtelmes mosollyal az arcán. 

- Nem! - mondtam kissé dacosan

- Azon, hogy milyen életem volna, ha aznap nem találkozom a Kisasszonnyal a tisztáson!

- Valószínűleg? Nyugodt, kiegyensúlyozott életed lenne, ahol nem kellene vesződnöd egy ilyen hisztis lánnyal, mint amilyen én vagyok! Erre gondolsz, nem?

- Az igazat megvallva, nem is tudom. Nem tudom, milyen életet éltem ezelőtt. Nem todom, hogy voltaképpen élete volt az. 

- Nem értem, mire akarsz kilyukadni William?

Elhallgatott, s már nem tudtam meg, mit akart ezzel mondani. Pár perc ismételt hallgatás után felállt, s eltűnt az egyik szobában. Én is felálltam a karosszékből, és a kanapéra heveredtem. Ahogy ott feküdtem, nem tehettem mást, csak hallgattam az égő fa ropogását, s néztem a tűz pirosló, meleg fényét addig, amíg el nem nyomott az álom.

    Szörnyű rémálomból ébredtem másnap reggel. Szinte pontosan megismétlődött benne, a minap történései. Álmosan nyújtóztam egyet, majd nagy ásítás közepedte, körbenéztem a szobában. Rajtam kívűl, egy ember sem volt s már a kandalló sem ontotta barátságos melegét. Ahogy felálltam, konstatálhattam magamban, hogy nincs olyan porcikám, ami ne sajogna. Megtornáztattam fájó izületeimet, mikor valaki megérintette a vállam.

- Kellemes reggelt Kisasszony! 

- Hát kellemesnek egyáltalán nem mondanám! - mondtam, miközben vállaimat maszíroztam.

- Pompás reggelre viradt ma Kisasszony! Remek híreket kaptam az imént!

Felcsillant a szemem, hiszen ezekszerint Charles Lockwood egy darabig békén hagy engem. 

- Kivele William! - mondtam izgatottan

- Anthony felülkerekedett az álnok Lockwoodon! Így egy darabig nem kell tartanunk a kegyetlenkedésétől!

- Ez nagyszerű! - lelkendeztem - Akkor, nem látjuk őt egy darabig?

- Arra nem vennék mérget! Bár legyengült a harcban, nem fog elbujdosni! Az erejét nem használhatja, de bizton állíthatom, hogy látni fogjuk még a közeljövőben!

- Oh... - mondtam csalódottan.

- Ne lógassa az orrát Kisasszony, egy remek ötletet eszeltünk ki Anthony barátommal!

- És, mi az a remek ötlet?

- Az még a jövő titka Kisasszony! Jöjjön, ideje hazamennünk!

Felhúztam a szemöldököm, s kelletlenül indultam el William után. Valahonnan a lelkem mélyéről, megmagyarázhatatlan érzések törtek elő. Nem voltam biztos abban, hogy Lockwood elvesztette az erejét, akár csak egy napra is. Sőt, abban sem, hogy eljött az ünneplés ideje. 

Felültünk Lumière hátára, s a lágy, reggeli napsütésben lovagoltunk haza.  Csak remélni mertem, hogy legalább egy hétig minden a legnagyobb rendben lesz.