Hatodik fejezet

1.

   Rettenetes fájdalmak közepette botorkáltam William mellett, aki aggódó arckifejezéssel vizsgálta minden egyes mozdulatomat. Egyre nehezebben vettem a levegőt, és minden egyes lépés is fájdalmat okozott. Öt percet sétálhattunk, mikor egy lovaskocsi ért mellénk. Zöld színű, fából készült, díszes kocsi volt, amiben egyetlen ember ült. Kinyitotta az ajtót és kievickélt az ódon járműből.
Idősödő, pocakos öregúr volt, égővörös orral és göndör ősz hajjal. Egyik kezében bőrből készült táskát tartott, míg a másikkal William felé intett. Odatámogatott a kocsihoz és mindketten beszálltunk, majd szépen lassan elindult alattunk a kocsi. Ám a tizenkilencedik század útjai nem éppen a tükörsima aszfaltútjairól híresek, így minden egyes bukkanó iszonyatos fájdalmat jelentett. Tenyeremet az oldalamhoz szorítottam és már láttam a saját halálom, ebben a poros évszázadban. Meghalok azelőtt, hogy élhettem volna.
Az ősz hajú úr hunyorgott egy kicsit, majd kutatni kezdett a táskájában.
- Vajon merre tettem el az okulárémat? William fiam, volna kedves segédkezet nyújtani?
William azonban gondolataiba mélyedve bámult ki a kocsi ablakán. Kezei ökölbe szorultak, lábaival idegesen topogott. Fel sem fogta az öregúr kérését. Ekkor a bácsi oldalba lökte, ami visszarántotta  a valóságba.
- Természetesen mindenben a segítségére leszek!- mondta elcsukló hangon, majd újra kibámult az ablakon.
   Egy órányi zötykölődés után érkeztünk meg a Roden birtok bejáratához. A két férfi kisegített a hintóból és bekísértek a házba. William mindeközben idegesen járkált fel alá a folyosón és várta mi fog történni.
- Minden rendben lesz Kisasszony!- próbált megnyugtatni William, de neki erre nagyobb szüksége volt mint nekem. Fájdalmasan mosolyt erőltettem az arcomra, és vártam hogy az orvos kezelésbe vegyen.
Hatalmas liláspiros folt éktelenkedett az oldalamon. A borvirágos arcú bácsi lefektetett az ágyra és valami krémmel dörzsölni kezdte a sérülést. Minden egyes érintés kínzóan fájt és legszívesebben elküldtem volna ezt a kuruzslót melegebb éghajlatra. Nem kenőcs kellett volna, hanem röntgen és egy teljes kivizsgálás. Már éppen szólni akartam, hogy hagyjon békén, mikor kis üveget húzott elő táskája mélyéről. Mikor közelebb ért, akkor vettem észre, hogy az üveg telis-tele volt undorító, fekete, nyálkás lényekkel. Letekerte a kupakot és a gusztustalan valamiket az oldalamra pakolgatta.
- Ezek piócák! - kiáltottam és megpróbáltam lerázni magamról a csúszómászókat. Azok azonban már belém kapaszkodtak.
- Ne legyenek kétségei Kisasszony...- kezdte az eddig szimpatikus kis öreg - Ezek is Isten teremtményei. Segíteni fognak a fájdalmain!
- Inkább beveszek egy fájdalomcsillapítót!- mondtam dacosan -Csak szedje már le rólam ezeket a dögöket!
A kisöreg nem válaszolt, kinyitotta az ajtót és kiment rajta. Nemsokkal később hangos beszélgetés foszlányait hallottam meg, majd William lépett be az ajtón. Éppen csak annyi időm maradt, hogy magamra húztam a takarót és megpróbáltam nem tudomást venni a piócákról.
William teljesen elvörösödött, majd leült a karosszékbe. Rám sem nézett, hanem az éjjeli szekrényre meresztette tekintetét és annak kezdett el beszélni.
- Kisasszony, bízzék meg az orvos szavában. Segíteni fog a fájdalmán, persze csak ha a Kisasszony is úgy óhajtja. Súlyos a sebesülése!
- William, igazán kedves tőled, hogy így aggódsz, de nem lesz itt semmi baj! Egy két nap és kutya bajom sem lesz.- próbálkoztam, de nem voltam valami meggyőző.
- Kérem, ne ellenkezzék!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon és felállt a székből. Az ajtóhoz sétált és szélesre tárta. A kis öreg bebotorkált rajta és ismét a táskájába túrt.
Valami száraz gazt szedegetett ki belőle és forró vízbe mártogatta. Aztán a macskaszőrtől kezdve a nagymamája szemölcsén át, mindent beleszórt. Az így kapott zavaros löttyöt pedig a kezembe adta, hogy igyam meg.
Kedvem lett volna a képükbe löttyenteni az egészet, de erőt vettem magamon. Befogtam az orrom, a számhoz emeltem a poharat és egy szuszra kiittam a tartalmát. Ahogy végigfolyt a zavaros lötyi a nyelőcsövemen a szivárvány összes színét magamra öltöttem. Borzasztóan rossz íze volt, azt pedig hogy nem enyhíti a fájdalmamat biztosan tudtam.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem, mikor visszatért belém az elkóborolt lelkem- Borzasztó rossz íze van!
William elmosolyodott, majd megsimogatta az arcomat. Valami rosszat sejtettem, de a válaszára nem voltam felkészülve.
- Kisasszony, ezzel az itallal csak öblögetni kell, fertályóránként egyszer. Nem volt szükség az elfogyasztására.
- És ezt nekem csak most mondod? - háborodtam fel - Elegem volt ebből az egész humbukból!
Fogtam letépkedtem magamról a piócákat, majd hozzávágtam a bölcs doktor úrhoz mindet. Felkeltem az ágyról és kitessékeltem mindkettőjüket az ajtón. Aztán fogtam magam és kivettem az éjjeli szekrényből a kézitáskámat. A tartalmát elegáns mozdulattal az ágyra szórtam, és igyekeztem megtalálni azt a levél fájdalomcsillapítót, amit mindig magamnál hordok. Bekaptam belőle kettőt, és megpróbáltam elaludni, vagy legalább nem gondolni a történtekre.

2.

  Két gyötrelmes nap után úgy döntöttem, kerítek valami segítséget a hazajutáshoz. Nagyon elegem volt a tizenkilencedik század begyöpösödött nemeseiből. Azonban egyetlen megoldás sem jutott eszembe. Egyetlen kiindulópontom az a zsebóra volt, amit William a zsebéből vett elő néhány nappal ezelőtt. De mi köze lehetne egy régi zsebórának az időutazáshoz?
 Az oldalamon a seb gyógyulásnak indult, már könnyebben tudtam mozogni tőle. Kikászálódtam az ágyból és William szobája felé vettem az irányt. Egyszer s mindenkorra tisztázni akartam vele a helyzetet és azt is, hogy honnan a fenéből kerítette elő azt a zsebórát. A szoba ajtajához érve megtorpantam és megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a francba. Aztán erőt vettem magamon és bekopogtam. Hosszasan várakoztam az ajtó előtt, de nem érkezett válasz, ezért újból megpróbáltam. Ekkor sem érkezett válasz, így elindultam, hogy megkeressem. Ez a próbálkozásom viszont olyan volt, akár egy tűt keresni a szénakazalban. Végigjártam az emelet összes szobáját, a földszintet, az étkezőt de mind hiába. William Rodan-t elnyelte a föld. Elkeseredésemben kimentem az istállókhoz, és Lumière karámja felé vettem az irányt. A jószág oldalán még mindig ott éktelenkedett az a csúnya seb. Megsimogattam a fejét és beszélni kezdtem hozzá.
- Én is ugyanúgy jártam mint te!- mondtam szomorúan, s közben végig simogattam hosszú sörényét. - Most mihez kezdjek Lumière? Hogy jutok majd haza?
Szemeimbe könnyek szöktek, és magam sem hittem, hogy egy lónak panaszolom el gondjaimat. Kitörölgettem a könnycseppeket a szememből és tovább beszéltem.
- Miért velem történik ez? Miért van az, hogy most neked panaszkodom, mert nincs aki meghallgatna?
- Állok a kisasszony szolgálatára. Találnunk kell megoldást, hogy hazajuthasson. - szólt egy hang a közelből. Kikerekedett szemekkel vettem el a kezem az állat fejéről.
- Lumièr, te beszélsz? - kérdeztem csodálkozva, majd valaki megérintette a vállam. Annyira megijedtem, h ogy felsikoltottam. Mikor megfordultam William állt mögöttem.
- Kisasszony, az állatok nem képesek az emberi beszédre! Vagy talán a jövőben léteznek beszélő állatok?- kérdezte kaján vigyorral az arcán.
Nem tudtam neki mit mondani. Teljesen hülyének éreztem magam, és normális körülmények között talán eszembe sem jutott volna, hogy egy állat válaszol a kérdésemre.
Kinyújtotta a kezét, belém karolt majd elindultunk vissza a házhoz. Egész lényem meg szerette volna kérdezni, hogy mi van azzal az átkozott órával, de valahogy mégsem vitt rá a lélek. Amikor William közelében vagyok, valahogy mindig elfelejtem, hogy haza akarok menni.
- Megkérdezhetem, mi jár most a Kisasszony fejében?- törte meg a kínos csendet William
- Az a szívtelen nőszemély! - mondtam, habár nem volt igaz.
- Ne eméssze magát Kisasszony, minden erőmmel azon leszek, hogy a segítségére legyek!
Mosolyt erőltettem az arcomra, pedig legszívesebben zokogtam volna. Miért nem ad senki magyarázatot? Miért kell ezeket a szörnyűségeket elviselnem, és egyáltalán meddig?
Éppen beléptem volna a bejáraton, mikor lépteket hallottam magam mögül.
Jóképű, ám szemmel láthatóan szegény férfi állt előttem. Barna szeme és haja volt és arca teljesen borostás. Kezei koszosak és sebesek voltak, testtartása arról árulkodott, hogy nehéz fizikai munkát végez. Idegesnek tűnt, s egyenesen William felé vette az irányt, aminek Ő szemmel láthatóan nem nagyon örült.
- Csakhogy végre elértem idáig!- mondta levegő után kapkodva. William felvonta a szemöldökét és fintorogva nézett az ismeretlen férfira.
- Mit akar itt Thomas? - förmedt rá - Milyen ostobaságokkal kívánja elterelni gondolataimat a valódi tényekről?
- Híreket hoztam!
- Miféle híreket?
- Támadás érte a falut! Két férfi halálát lelte, temérdek sebesült jajveszékel.
Érdekes érzés kerített hatalmába. Gyomrom gombócba szorult és mindenképpen segíteni akartam. Tenni valamit, hiszen emberek lehetnek életveszélyes állapotban. William azonban nem látszott sem idegesnek, sem pedig izgatottnak. Közömbösen állt a férfival szemben és közben a fejét csóválta. Odamentem mellé, és belekapaszkodtam a karjába.
- William, nem gondolod, hogy segíteni kellene azokon a szerencsétleneken?- kérdeztem, erre erőteljesen megrázta a fejét.
- Ez az ember sosem az igazat mondja. Eladná a lelkét a Sátánnak egy kis aprópénzért.
- Most valóban az igazat mondom!- erősködött Thomas
- Egy próbát megér! - mondtam - Ha hazudik, kikötözzük a pajtaajtóhoz. Úgy is láttam arra  egy hangyabolyt.
- Legyen!- mondta William mosolyogva
Lóra akart ültetni, de én hevesen tiltakoztam ellene. Csak úgy voltam hajlandó lóval menni, ha William mögött ülhetek. Így kénytelen volt Thomasnak felajánlani a másik lovat. Elindultunk a falu felé. Eszeveszettül kapaszkodtam William derekába s közben fejemet a hátára hajtottam. Éreztem a szíve dobogását és azt a semmihez sem hasonlítható édes illatát. Egy percre megfeledkeztem mindenről, ami egész idáig nyomasztott.
- Kisasszony, jól érzi magát? - kérdezte idegesen William
- Persze!- mondtam s közben éreztem, hogy teljesen elpirulok. Lazábban öleltem át a derekát és csak reménykedtem benne, hogy nem érti félre a helyzetet.
   Gyönyörű volt minden a faluhoz vezető úton. A fák virágba borultak s mindent körbelengett a tavasz illata. Madarak énekét hozta felénk a lágy szellő. Minden idillikusnak tűnt, mintha nem is a valóságban volnánk. Már éppen szólni akartam,  mikor füstszg csapta meg az orromat és kiáltások zaja törte meg az idilli csendet. Pár perc múlva felbukkant a horizonton a szerencsétlenül járt falu, melynek lakói izgatottan próbálták eloltani égő házaikat. Leugrottam a lóról és Williamre néztem, majd tettem néhány bizonytalan lépést a falu felé. A helyzet komolyságát és azt a kaotikus helyzetet szavakba sem lehet önteni.

3.

   Mikor beértünk a faluba, a teljes kétségbeesés és a reményvesztettség fogadott minket. Nem nagy falu volt, mindössze tizenöt ház húzódott végig egy szűk kis út mentén. Szinte mindegyik ház egyforma volt, kicsi ablakok, vályogból vert falak és nádtető jellemezte ezeket.
Ám a békességnek akkor nyomát sem láttam. Az utolsó két ház lángokba borult és egy maroknyi férfi próbálta eloltani a lángokat. Tőlem nem messze két kisgyermek keservesen sírva keresték édesanyjukat a káoszban. Valahonnan sikoltást hallottam s a levegő megtelt fojtó füsttel. Önkéntelenül is a kisgyerekek felé vettem az irányt. Megfogtam mindkettőjüket és az erdő felé tereltem őket. Thomas sunyin ült a lovon s mintha örömét lelte volna mások szenvedésében. Kezembe vettem egy súlyos követ, s egyetlen jól irányzott dobással fejbe dobtam.
- Hé! Nem gondolod, hogy segíthetnél?- üvöltöttem, de hangomat elnyelte a káosz zaja.
Ez a sunyi Thomas gyerek meg fölényes, lenéző vigyorral a képén elvágtatott William lovával. William utána akart menni, de végül mégis maradt.
Egy asszony szaladt oda hozzám, zokogva a karomba kapaszkodott. Arca tele volt karcolásokkal és fájdalommal. Megfogtam vékony karját és megpróbáltam megnyugtatni, persze sikertelenül.
- A férjem... az átkozott tette... Jaj Istenem! - sírta hisztérikusan.
- Mi történt? Hol van a férje? - kérdeztem izgatottan.
- Abban a házban... megfog... megfog halni! Istenem segíts!
Elindultam afelé a  ház felé, ahová mutatott és berontottam a házba. A földön egy férfi feküdt, nyakán és karján hatalmas szúrt sebbel. Odamentem és lehajoltam hozzá. A férfi magánál volt, s mikor meglátott ellenkezni próbált.
- Vajákos boszorkány... nem kellesz! Taka...rodj vissza a sötétségbe! - hörögte
- Ha én innen elmegyek, akkor meghal! Lehet választani! - mondtam szigorúan. Az úriember megadóan hörgött és nekiálltam ellátni a sebeit. Iszonyú mély seb húzódott a nyaki ütőere közvetlen közelében. Megpróbáltam találni valami steril anyagot, de ez lehetetlennek tűnt. Letéptem az ágyneműjéből egy darabot, és artériás nyomókötéssel próbáltam enyhíteni a vérzést. Közben kintről folyamatosan áramlott be a füstős, maró levegő. A férfi fájdalmasan felüvöltött, majd elájult. A pulzusa lassult és egyre ritkábban vette a levegőt. Már majdnem kétségbeestem, mikor eszembe jutott a táskámba lévő repülősó. Kipattintottam a kupakját és a férfi orra alá nyomtam. Néhány másodperc múlva magához tért, egy szörnyű köhögőroham kíséretében.
- Hagyj meghalni!- mondta könyörgő hangon - Nem akarok olyan lenni!
- Milyen? Meg fog gyógyulni!- próbáltam nyugtatni, de magam is tudtam, hogy steril környezet és orvosi felszerelés nélkül aligha lesz így.
Közelebb hajoltam a férfihoz és megpróbáltam kivenni a szavaiból mire gondol. William és a leendő özvegy éppen akkor léptek be a házba. Az asszony sírva esett nekem, hogy megöltem a férjét. Miközben az asszonyt próbáltam lehámozni magamról William egy üvegcsét húzott elő mellénye bal zsebéből. Amennyire láttam, egyszerű víz lehetett. Sem más állaga, sem szaga nem volt. Közelebb lépett a férfihoz, leszedte róla a nyomókötést, majd a vízből pár cseppet a sebre csepegtetett. A férfi felszisszent, majd ismét elájult. A nő hisztériás rohamot kapott, William közben megragadta a karomat és kivonszolt a házból. Kirántottam a kezemet a szorításából, de ismét megragadott.
- Kisasszony mennünk kell! Nem biztonságos itt lennünk!
- És ezeknek a szerencsétleneknek talán az? - kérdeztem ingerülten, közben az iménti házra emeltem a tekintetemet.
William mélyen a szemembe nézett, arca nyugtalanságot árasztott.
- Itt van! Érzem!
- Ki van itt? Mabel?
- Charles Lockwood! Mutassa magát, maga nyomorult!- kiabálta végtelen gyűlölettel a hangjában. - Ha van magában egy szemernyi bátorság, megmutatja magát!
Értetlenül néztem hol rá, hol a rettegő falusiakra. Mindannyian a faluház felé fordították a tekintetüket. Ekkor félelmetes, sátáni nevetést hallottam. A hang irányába fordultam de nem láttam senkit.
A falu elcsendesült, csak a parázs ropogását lehetett hallani. Ismét felhangzott a nevetés, és már magát az embert is láttam. Szőke haját kék masnival fogta össze. Tetőtől talpig selyembe volt öltözve, bőre sápadtabb volt a Hold fényénél is.
Egy karzatról tekintett le ránk, s közben gonosz vigyor trónolt az arcán. Tekintetét Williamnek szegezte. Félelmetes volt az egész.
- Drága Sir Roden! Október havában láttam utoljára! Hogy szolgál kedves egészsége?
- Eddig remekül szolgált!- vetette oda neki, majd kezét ökölbe szorítva folytatta- Elárulná méltósága, mire volt jó mindez?
- Semmi közöm a történtekhez! Jómagam Thomas kérésére érkeztem a faluba. Segédkezet nyújtottam a bajbajutottaknak!
- Ezer hála érte Sir Lockwood!- kiáltotta egy asszony a tömegből- Megmentette a gyermekeimet! Az Isten áldja meg érte!
Charles lassan elindult lefelé, de egy pillanatra sem vette le a szemét Williamről. Néhány perc múlva Charles Lockwood és William Roden szemtől szembe álltak egymással. Ahogy jobban szemügyre vettem Charles-t nem láttam olyan megátalkodottnak, mint amilyennek William lefestette. Világoszöld szemeiben nem láttam gonoszságot. A két férfi rezzenéstelen arccal bámulták egymást. Éreztem, hogy elég egy parányi szikra, és robbanni fog közöttük az a bizonyos bomba.
Sejtésem bebizonyosodott, és ezek ketten felajzott bikák módjára egymásnak feszültek. Megrántottam William karját és kettőjük közé álltam.
Charles hátrahőkölt, majd nyájas mosoly kíséretében meghajolt előttem.
- Tiszteletem a bájos hölgynek! Kit tisztelhetek Kegyében?
- A nevem Lucy!- válaszoltam dühösen - Lucy Berger!