1.
Szörnyű fejfájással ébredtem másnap. Tudtam, hogy ki kell nyitnom a szemem de nem mertem. Mivel fűszálak csikordultak meg tenyerem alatt, sejtettem, hogy valahol az utcán aludtam el. Gyorsan összeszedtem magam és körülnéztem. Nyírfákkal körülölelt tisztáson ültem. Egy csöppet sem emlékeztem erre a helyere. Táskám után kaptam és a földre szórtam a tartalmát. Szerencsére mindenem megvolt amit tegnap belepakoltam. Megkerestem a mobilom és Sarah-t tárcsáztam. A készülék azonban nem talált térerőt. Nagyot sóhajtottam, majd arra jutottam, ha visszajutok a belvárosba ott már biztosan lesz térerő.
Iszonyatosan szomjas lettem, és már alig vártam, hogy elérjek egy üzletig. De hiába meregettem a szemem, nem láttam semmit, csak fákat, füvet és virágokat. Ismét megpróbáltam telefonálni, de semmi. Táskám aljáról rágót kapartam elő és jobb híján rágni kezdtem. Ez pedig nem volt valami jó ötlet, mert teljesen felkavarta a gyomrom. Tehát kénytelen voltam belátni, akármit is csinálok az csak rossz lehet.
Szédülve, kiszáradva és rettenetes szagok kíséretében valami emberforma után kutattam. Bárki jó lett volna, aki segít kijutni szorult helyzetemből. De persze ilyenkor senki nincs semerre.
Kitörölgettem szememből a könnyeket, ujjaimat fésűként használva megigazítottam a hajam és folytattam az utamat az ismeretlenbe. Ismert és ismeretlen bogarak százezrei csipdesték össze lábaimat, a mérgező vagy szúrós növényekről már nem is beszélve. Nem nyújthattam valami szép látványt és csak azon imádkoztam, hogy egyik főnököm vagy kollégám se vegyen észre.
Egy óra caflatás után végre megláttam valakit. Egy furcsa ruhákban lévő férfit, amint egy kis kockás pokrócon ül és piknikezik. Különösnek találtam ezt a fajta viseletet, de a huszonegyedik században már semmin sem szabad meglepődni. Kicsit megigazgattam magamon az amúgy is koszos ruhát, magamra fújtam egy liternyit az eperillatú parfümömből, tenyerembe leheltem a szájszagom ellenőrzésére, s mikor konstatáltam, hogy most már mindegy, odamentem hozzá.
Nagyon el lehetett gondolkodva, mert mikor egy ág megreccsent ijedten kapta fel a fejét. Középhosszú, sötét, hullámos haja, világos bőre és mélybarna szeme volt. Nemsokkal lehetett idősebb csak nálam, mégis mintha jóval érettebb lett volna.
- Szia! -Kezdtem még mindig a hajamat macerálva- Nem tudnál segíteni egy kicsit? Eltévedtem és a mobilomnak sincs térereje. A GPS sem kap jelet...
A férfi nem válaszolt, csak végignézett rajtam és mosolygott. Jó nagy szünet után szólalt csak meg.
- Kit tisztelhetek Önben kisasszony?-Mondta kis idő után felállva és elegánsan meghajolva előttem.
-Lucy vagyok. De most erre igazán nem érek rá s gondolom te is mész valami cosplay bemutatóra...
Összehúzott szemöldökkel nézett rám s egyre csak a ruháimat vizsgálgatta. Aztán visszatelepedett a pokrócára és szőlőt kezdett majszolni.
- A kisasszony is a mutatványosokkal érkezett a birtokra? Mi az a Koszakármi?
- Birtokra? Mutatványos? Ne haragudj, de nem értelek. Ha megmondod hol vagyok és békén is hagylak!
Nem tudom mi futhatott át az agyán, de nem szólt semmit, csak hümmögött. Szemeimet forgatva ingattam meg a fejem és felkészültem a legrosszabbra is. Persze nekem is ilyenkor kell összefutnom egy sült bolonddal.
- Na akkor segítesz vagy sem? Szörnyen másnapos vagyok és nagyon haza szeretnék menni!
- Mondja kedves kisasszony, miféle ruházat az amit visel?
Végignéztem magamon, de nem láttam semmi furcsát. Hacsak az extra mély dekoltázst nem számítom.
- Légyszi ne szórakozz velem! Mi az, hogy milyen viselet? Segítesz vagy sem?
Ismét feltápászkodott a pokrócáról és odajött mellém. Valami volt a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Bal kezét a mellkasához emelte, tenyerét a mellkasára rakta míg jobb kezét felém nyújtotta. Közben megint meghajolt. Tudtam, ha nem megyek bele ebbe a százéves formaságba sohasem fog segíteni. Felé nyújtottam jobb kezemet. Óvatosan megfogta a kézfejemet majd kezet csókolt.
- Sir William Roden szolgálatára.
- Lucy Berger. Megjegyzem remekül játszod a szereped!
- Szerepem? Nem értem mire gondol Kisasszony!
- A korhű ruha, meg a stílus. Szuperül összehoztad.
- Korhű? Hiszen ez a divat. A szabóm direkt az 1815-ös divathoz igazította.
Nagyot nevettem, mivel azt hittem ez is hozzátartozik az előadásához.
- Biztos elbűvölnéd az összes 1815-ös csajt, csak az a baj, hogy 2015 van.
Megfogta a karom és a pokróchoz húzott. Elővett a kosárból egy újságot és a kezembe adta. Nézegettem egy kicsit, de nem láttam semmi különöset. Egy régi újság. Interneten ezerszámra van belőlük.
- És ezzel most mit csináljak? Ügyes másolat! Gratulálok hozzá.
- Milyen nap van ma?-kérdezte ingerülten. Hirtelen meg is rémültem.
- Szombat. Tegnap volt péntek tizenhárom.
- Ma hétfő van Kisasszony! 1815 március 14.-e!
Kikerekedett szemekkel néztem hol rá, hol az újságra. Arra gondoltam, hogy ez az elvont fickó azért szivat mert másnaposan és nem túl megnyerő állapotban kullogtam ki a bokrok közül.
- Tudom, hogy csak...-kezdtem bele, de ekkor megfogott, ráültetett a lovára és elvágtattunk. Ott hagyott mindent amije ott volt.- Mégis hova viszel? Ez emberrablás. Engedj el mert...
- Hol volt tegnap Kisasszony?
- A belvárosban szórakoztunk a barátaimmal.
- Tessék!- mutatott a pusztába, ahol egy-két házacska árválkodott csak.- Kegyed itt járt tegnap?
- Nem! Ez valami tévedés lesz! Nem vidéken voltam, hanem...
- Történt valami tegnap?-kérdezte izgatottan, mintha jobban érdekelte volna mi történt velem, mint én.
- Semmi...vagy...az a fura hang!
- Hang? Semmi más?
- Volt ott még egy öreg zsebóra...láncos...de ezt valószínűleg álmodtam.
Belenyúlt mellénye zsebébe és kivett belőle valamit. Tenyerébe rejtette, majd a kezembe csúsztatta.
- Ez volt az?
Megnéztem és az ájulás kerülgetett. Valóban azt az órát tartottam a kezemben amit tegnap a parton találtam. Nem értettem mi történik itt, és nem akartam elhinni, hogy igaz amit ez a fickó mond. Lehetetlen visszamenni az időben!
- E...Ez!- makogtam, majd eszembe jutott valami. A karom! hiszen tegnap megszorította a lánc a kezem. Ha ott a seb igaz.
Óvatosan húztam fel a ruhát a karomon. Hatalmas sikoltás hagyta el a számat. Mind a két karomon ott volt a seb, amit az óralánc okozott...
Iszonyatosan szomjas lettem, és már alig vártam, hogy elérjek egy üzletig. De hiába meregettem a szemem, nem láttam semmit, csak fákat, füvet és virágokat. Ismét megpróbáltam telefonálni, de semmi. Táskám aljáról rágót kapartam elő és jobb híján rágni kezdtem. Ez pedig nem volt valami jó ötlet, mert teljesen felkavarta a gyomrom. Tehát kénytelen voltam belátni, akármit is csinálok az csak rossz lehet.
Szédülve, kiszáradva és rettenetes szagok kíséretében valami emberforma után kutattam. Bárki jó lett volna, aki segít kijutni szorult helyzetemből. De persze ilyenkor senki nincs semerre.
Kitörölgettem szememből a könnyeket, ujjaimat fésűként használva megigazítottam a hajam és folytattam az utamat az ismeretlenbe. Ismert és ismeretlen bogarak százezrei csipdesték össze lábaimat, a mérgező vagy szúrós növényekről már nem is beszélve. Nem nyújthattam valami szép látványt és csak azon imádkoztam, hogy egyik főnököm vagy kollégám se vegyen észre.
Egy óra caflatás után végre megláttam valakit. Egy furcsa ruhákban lévő férfit, amint egy kis kockás pokrócon ül és piknikezik. Különösnek találtam ezt a fajta viseletet, de a huszonegyedik században már semmin sem szabad meglepődni. Kicsit megigazgattam magamon az amúgy is koszos ruhát, magamra fújtam egy liternyit az eperillatú parfümömből, tenyerembe leheltem a szájszagom ellenőrzésére, s mikor konstatáltam, hogy most már mindegy, odamentem hozzá.
Nagyon el lehetett gondolkodva, mert mikor egy ág megreccsent ijedten kapta fel a fejét. Középhosszú, sötét, hullámos haja, világos bőre és mélybarna szeme volt. Nemsokkal lehetett idősebb csak nálam, mégis mintha jóval érettebb lett volna.
- Szia! -Kezdtem még mindig a hajamat macerálva- Nem tudnál segíteni egy kicsit? Eltévedtem és a mobilomnak sincs térereje. A GPS sem kap jelet...
A férfi nem válaszolt, csak végignézett rajtam és mosolygott. Jó nagy szünet után szólalt csak meg.
- Kit tisztelhetek Önben kisasszony?-Mondta kis idő után felállva és elegánsan meghajolva előttem.
-Lucy vagyok. De most erre igazán nem érek rá s gondolom te is mész valami cosplay bemutatóra...
Összehúzott szemöldökkel nézett rám s egyre csak a ruháimat vizsgálgatta. Aztán visszatelepedett a pokrócára és szőlőt kezdett majszolni.
- A kisasszony is a mutatványosokkal érkezett a birtokra? Mi az a Koszakármi?
- Birtokra? Mutatványos? Ne haragudj, de nem értelek. Ha megmondod hol vagyok és békén is hagylak!
Nem tudom mi futhatott át az agyán, de nem szólt semmit, csak hümmögött. Szemeimet forgatva ingattam meg a fejem és felkészültem a legrosszabbra is. Persze nekem is ilyenkor kell összefutnom egy sült bolonddal.
- Na akkor segítesz vagy sem? Szörnyen másnapos vagyok és nagyon haza szeretnék menni!
- Mondja kedves kisasszony, miféle ruházat az amit visel?
Végignéztem magamon, de nem láttam semmi furcsát. Hacsak az extra mély dekoltázst nem számítom.
- Légyszi ne szórakozz velem! Mi az, hogy milyen viselet? Segítesz vagy sem?
Ismét feltápászkodott a pokrócáról és odajött mellém. Valami volt a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Bal kezét a mellkasához emelte, tenyerét a mellkasára rakta míg jobb kezét felém nyújtotta. Közben megint meghajolt. Tudtam, ha nem megyek bele ebbe a százéves formaságba sohasem fog segíteni. Felé nyújtottam jobb kezemet. Óvatosan megfogta a kézfejemet majd kezet csókolt.
- Sir William Roden szolgálatára.
- Lucy Berger. Megjegyzem remekül játszod a szereped!
- Szerepem? Nem értem mire gondol Kisasszony!
- A korhű ruha, meg a stílus. Szuperül összehoztad.
- Korhű? Hiszen ez a divat. A szabóm direkt az 1815-ös divathoz igazította.
Nagyot nevettem, mivel azt hittem ez is hozzátartozik az előadásához.
- Biztos elbűvölnéd az összes 1815-ös csajt, csak az a baj, hogy 2015 van.
Megfogta a karom és a pokróchoz húzott. Elővett a kosárból egy újságot és a kezembe adta. Nézegettem egy kicsit, de nem láttam semmi különöset. Egy régi újság. Interneten ezerszámra van belőlük.
- És ezzel most mit csináljak? Ügyes másolat! Gratulálok hozzá.
- Milyen nap van ma?-kérdezte ingerülten. Hirtelen meg is rémültem.
- Szombat. Tegnap volt péntek tizenhárom.
- Ma hétfő van Kisasszony! 1815 március 14.-e!
Kikerekedett szemekkel néztem hol rá, hol az újságra. Arra gondoltam, hogy ez az elvont fickó azért szivat mert másnaposan és nem túl megnyerő állapotban kullogtam ki a bokrok közül.
- Tudom, hogy csak...-kezdtem bele, de ekkor megfogott, ráültetett a lovára és elvágtattunk. Ott hagyott mindent amije ott volt.- Mégis hova viszel? Ez emberrablás. Engedj el mert...
- Hol volt tegnap Kisasszony?
- A belvárosban szórakoztunk a barátaimmal.
- Tessék!- mutatott a pusztába, ahol egy-két házacska árválkodott csak.- Kegyed itt járt tegnap?
- Nem! Ez valami tévedés lesz! Nem vidéken voltam, hanem...
- Történt valami tegnap?-kérdezte izgatottan, mintha jobban érdekelte volna mi történt velem, mint én.
- Semmi...vagy...az a fura hang!
- Hang? Semmi más?
- Volt ott még egy öreg zsebóra...láncos...de ezt valószínűleg álmodtam.
Belenyúlt mellénye zsebébe és kivett belőle valamit. Tenyerébe rejtette, majd a kezembe csúsztatta.
- Ez volt az?
Megnéztem és az ájulás kerülgetett. Valóban azt az órát tartottam a kezemben amit tegnap a parton találtam. Nem értettem mi történik itt, és nem akartam elhinni, hogy igaz amit ez a fickó mond. Lehetetlen visszamenni az időben!
- E...Ez!- makogtam, majd eszembe jutott valami. A karom! hiszen tegnap megszorította a lánc a kezem. Ha ott a seb igaz.
Óvatosan húztam fel a ruhát a karomon. Hatalmas sikoltás hagyta el a számat. Mind a két karomon ott volt a seb, amit az óralánc okozott...
2.
William elmagyarázta, hogy tényleg visszakerültem a múltba. De azt nem mondta el, hogy hol találta meg az órát és miből jött rá mindenre. Szerinte nagyon mulatságos ez a történet, így segít nekem beleolvadni a környezetembe. Nekem viszont egyáltalán nem állt szándékomban huzamosabb időt itt tölteni. Ha vissza sikerült előre is sikerülnie kell. Mindenesetre William felajánlott nekem egy szobát a házában. Jobb híján el kellett fogadnom.
Mielőtt odaértünk volna, felkészített, hogy szerény körülmények között él, de a kedvemért talál majd egy kis helyet ahol "megalhatok". Ha nem szalmában kell aludnom a poloskák között, akkor nekem szinte mindegy. Fél óra lovaglás után megálltunk egy hatalmas kapu előtt. Nyitva volt ugyan, de William leszállt a lóról és körbenézett. Nem sokkal később két lefejezett nyúllal a kezében jött vissza. Csak remélni mertem, hogy nem a vacsoránkat vadászta le.
- Az az aljas... Charles ez már eléggé gyermeteg viselkedés!- Kiabálta a semmibe. Most már biztos voltam benne, hogy nem teljesen százas a fazon.
Visszaült a lóra és elindultunk befelé a kapun. Körülbelül kétszáz méterre a kaputól láttam meg azt a csodát. Egy valóságos palota előtt álltam. Hatalmas, kétszintes, fehér oszlopos gyönyörűség volt, ami a huszonegyedik században valószínűleg múzeum lenne. Körülötte hatalmas park és rengeteg fa. Tátva maradt a szám az biztos. William önelégült vigyorral lépett mellém.
- Megfelelő lesz?-kérdezte miközben rám nézett és beleharapott az alsó ajkába.
- Ez meseszép!- mondtam és nem találtam szavakat. Életemben csak akkor voltam ilyen helyeken ha az múzeum volt.
- Megjárja.-Jelentette ki nemes egyszerűséggel. Látná az Én kis erkélyes garzonomat...- Kíváncsi a belsejére is Lucy Kisasszony?
- Már hogy a bánatba ne!
- Parancsol?- Kérdezett vissza. Mindig elfelejtem, hogy a szlenget nem érti, ezért kijavítottam egy "igen perszére."
Belül is legalább olyan gyönyörű volt, ha nem gyönyörűbb. Festmények, virágok, gyertyák. Pont mint abban a dokumentumfilmben. Felvezetett az emeletre és kinyitott egy ajtót. Azt mondta ez lesz az én szobám, és már előkészítettek nekem valami korabeli viseletet. Szóhoz sem jutottam, minden annyira irreális volt. A pompa, a gazdagság hogy az időutazást már ne is említsem.
- Van olyan szoba ahová esetleg nem mehetek be?
Mosolygott és elindult. Mintha meg sem hallotta volna amit mondtam, vagy csak nem akarta a hülyeségeimet hallgatni. Mindenesetre örültem az egyedüllétnek.
Bementem a részemre "kiadott" szobába és ismételten csak elállt a szavam. Elmesélni talán nem is lehet azt ami odabent fogadott. Baldachinos ágy, akkora mint a lakásom; hatalmas, boltíves ablak vörös selyemfüggönnyel; bársonnyal bevont székek és fotelek, mahagóni szekrények és azok a gyönyörű festmények.
Az ágyra egy korabeli ruha volt rakva, de úgy gondoltam még nem élek a "lehetősséggel" és a sajátomat alakítom át. Táskámból kivettem a kórházi pólómat, ami véletlenül maradt benne és ujjatlant csináltam belőle. Leültem és azon gondolkoztam, hogy ez miért pont velem történt, de nem jutottam semmire. A fejemben lévő mozaikkockák sehogy sem akartak egységes képet alkotni. Így hát felálltam és kimentem a szobából. A friss levegő talán magához térít.
- Szereti a hegedű szavát?
Mielőtt odaértünk volna, felkészített, hogy szerény körülmények között él, de a kedvemért talál majd egy kis helyet ahol "megalhatok". Ha nem szalmában kell aludnom a poloskák között, akkor nekem szinte mindegy. Fél óra lovaglás után megálltunk egy hatalmas kapu előtt. Nyitva volt ugyan, de William leszállt a lóról és körbenézett. Nem sokkal később két lefejezett nyúllal a kezében jött vissza. Csak remélni mertem, hogy nem a vacsoránkat vadászta le.
- Az az aljas... Charles ez már eléggé gyermeteg viselkedés!- Kiabálta a semmibe. Most már biztos voltam benne, hogy nem teljesen százas a fazon.
Visszaült a lóra és elindultunk befelé a kapun. Körülbelül kétszáz méterre a kaputól láttam meg azt a csodát. Egy valóságos palota előtt álltam. Hatalmas, kétszintes, fehér oszlopos gyönyörűség volt, ami a huszonegyedik században valószínűleg múzeum lenne. Körülötte hatalmas park és rengeteg fa. Tátva maradt a szám az biztos. William önelégült vigyorral lépett mellém.
- Megfelelő lesz?-kérdezte miközben rám nézett és beleharapott az alsó ajkába.
- Ez meseszép!- mondtam és nem találtam szavakat. Életemben csak akkor voltam ilyen helyeken ha az múzeum volt.
- Megjárja.-Jelentette ki nemes egyszerűséggel. Látná az Én kis erkélyes garzonomat...- Kíváncsi a belsejére is Lucy Kisasszony?
- Már hogy a bánatba ne!
- Parancsol?- Kérdezett vissza. Mindig elfelejtem, hogy a szlenget nem érti, ezért kijavítottam egy "igen perszére."
Belül is legalább olyan gyönyörű volt, ha nem gyönyörűbb. Festmények, virágok, gyertyák. Pont mint abban a dokumentumfilmben. Felvezetett az emeletre és kinyitott egy ajtót. Azt mondta ez lesz az én szobám, és már előkészítettek nekem valami korabeli viseletet. Szóhoz sem jutottam, minden annyira irreális volt. A pompa, a gazdagság hogy az időutazást már ne is említsem.
- Van olyan szoba ahová esetleg nem mehetek be?
Mosolygott és elindult. Mintha meg sem hallotta volna amit mondtam, vagy csak nem akarta a hülyeségeimet hallgatni. Mindenesetre örültem az egyedüllétnek.
Bementem a részemre "kiadott" szobába és ismételten csak elállt a szavam. Elmesélni talán nem is lehet azt ami odabent fogadott. Baldachinos ágy, akkora mint a lakásom; hatalmas, boltíves ablak vörös selyemfüggönnyel; bársonnyal bevont székek és fotelek, mahagóni szekrények és azok a gyönyörű festmények.
Az ágyra egy korabeli ruha volt rakva, de úgy gondoltam még nem élek a "lehetősséggel" és a sajátomat alakítom át. Táskámból kivettem a kórházi pólómat, ami véletlenül maradt benne és ujjatlant csináltam belőle. Leültem és azon gondolkoztam, hogy ez miért pont velem történt, de nem jutottam semmire. A fejemben lévő mozaikkockák sehogy sem akartak egységes képet alkotni. Így hát felálltam és kimentem a szobából. A friss levegő talán magához térít.
3.
Fél órát bolyongtam, mire kijutottam a kertbe. Elképzelni sem tudtam azelőtt, hogy képes leszek eltévedni egy házban.
A park hatalmas volt és meseszép, égig érő fák, csicsergő madarak. Pont úgy mint a mesékben. Nem messze a háztól volt egy kis tó, amit nádas szegélyezett. Leültem a partjára, bekaptam egy fűszálat és néztem a nagy semmibe. Olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy lehet csak álmodom az egészet. Hogy egy detoxikálóban fekszek és az egyik kollégám tolja alám az ágytálat. A karjaimon lévő fájó sebek viszont visszarántottak a valóságba. Valóság? Ezt a szót sem mertem többé kimondani. Nem tudom meddig ülhettem ott, valószínűleg el is bóbiskolhattam. Egyszer csak hegedű hangját sodorta felém a szellő. Mindig is imádtam a hegedű hangját, de én sosem mertem megtanulni játszani rajta. Sokkal okosabbnak tűnt a hangszer, mint Én. A zene egyre közelebbről szólt s néhány másodperc múlva már a hátam mögül jött. William volt az, és még akkor is hegedült mikor ránéztem.
- Gyönyörűen játszol!
- Szereti a hegedű szavát?
Mosolyogva bólintottam.
- Mit gondol Lucy Kisasszony, mi történhetett?
- Fogalmam sincs, de nagyon szeretnék visszakerülni! És csak Lucy...Szólíts csak Lucynek!
Néztem a víz csillogását, és átfutott az agyamon, hogy nem is lenne rossz itt maradni, ha itt lennének a többiek is.
- Nem éhes Lucy Kisa...Lucy?
- De, nagyon!
- Maradjon itt, ha gondolja Én majd intézkedem.
- Will, Én nagyon szépen köszönöm amit értem teszel!
- William! A nevem William. Kérem hívjon így!
- Bocsánat!
Még kicsit nézte velem a vizet aztán elindult. Én pedig nagyon egyedül éreztem magam. Bántott a lelkiismeret azért, amit tegnap a többieknek mondtam. Kotorásztam egy kicsit a táskámban és örömmel vettem tudomásul, hogy a telefonom aksija nem merült le teljesen. Gyorsan ki is kapcsoltam, hátha szükségem lesz még rá.
Ha mindig mindent ennyire előre megéreznék...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése