Harmadik Fejezet

1.

 Be kell vallanom, hogy az 1815.-ös koszt nem az én világom. Azok a fűszerek ami a huszonegyedik században pár pennyért  lehet kapni, az most luxuscikknek számít. Arról már nem is beszélve, hogy a vadhús minden formáját utálom. Mindezek ellenére elfogyasztottam a vacsorámat és igyekeztem úgy tenni, mintha ízlene. 

 Egy nagyon hosszú, sötétbarna asztalnál ültünk egymással szemben. William villáját egy falathúsba szúrta, majd úgy csinált mint aki tunkol. Közben pedig zavaróan bámult. Mondnom sem kell eléggé idegesített s már azon voltam, hogy bemosok neki egyet de aztán mégsem tettem. Ha magamra haragítom mi a francot kezdek egyedül itt a semmi közepén? Aztán meg ki kellett derítenem hogy a bánatba kerültem ide és hogy jutok haza. Így hát sejtelmes mosolyt erőltettem az arcomra, mintha legalább annyira élvezném a dolgot, mint ő.
- Megkérdezhetem, hogy mit nézel annyira rajtam?
Elkapta rólam a tekintetét és most a húscafattal szemezett. Alighanem el is pirult, de ebben nem vagyok biztos. Köhintett egyet és hebegett-habogott, de csak az orra alatt persze, hogy egy szót se értsek.
Gondoltam ez azt jelenti, hogy nem óhajt velem társalogni így inkább csendben maradtam és csak remélni tudtam, hogy eszek még valami rendes ételt életem hátralévő részében.
Vacsora közben nem szólt hozzám s már csak egyszer-kétszer pillantott rám. Amikor befejezte elköszönt, majd fáradtságra hivatkozva elment aludni. Én sem tétováztam a förtelmes vacsora maradékai felett, inkább elmentem én is lefeküdni.
  Persze az a bizonyos álommanó nem akart előbújni. Valószínűleg a rendes címemen keresett fel s mikor rájött, hogy nem vagyok otthon, nem is próbált megkeresni. Ezért aztán csak bámultam a plafont és a megoldást kerestem. Ha hátra sikerült előre is fog. De hogyan? Ezt a kérdést azonban nem sikerült megválaszolnom.
Reggel arra ébredtem, hogy iszonyatos erővel dörömbölnek az ajtón. Felültem az ágyon, magamra tekertem a takarót és az ajtóhoz mentem. Akkora lendülettel tártam ki az ajtót, hogy majdnem én is kaptam párat. William állt az ajtóban, kezében valami szőrmével. Idegesnek látszott és kerülte a tekintetemet.
- Csakhogy kinyitotta Lucy kisasszony!- Zihálta s közben idegesen tekingetett körbe.
- Valami baj történt?
- Megkérhetném, hogy...
Ebben a pillanatban magas, éles női hangot hallottam. Nem gondolhattam másra, csak arra, hogy a kedves felesége az, aki semmit sem tud az itt tartózkodásomról.
- Kérem, Lucy kisasszony!-nézett rám könyörgő szemekkel- Kérem, hogy...
Még a mondatot sem tudta befejezni, megláttam a hang gazdáját. Magas, hófehér bőrű nő volt, hosszú sötét hajjal. A modern filmekben bizonyára előkelő szerepeket kapott volna, mint boszorkány. Mosolyogva sétált William felé és mondott is volna valamit, de mikor meglátott lefagyott a mosoly az arcáról.
- William, ez meg miféle szerzet?
- Lady Mabel, kérem! Ez nem szép Öntől. A kisasszony a vendégem.
- Vagy úgy! Egy újabb ágyas, nem de bár?
- Mabel kérem türtőztesse magát!-emelte fel a hangját William.
- Nem látja William, hogy ez a nő egy megátalkodott boszorkány? Nézze a haját! Ilyen színű haj nem is létezik! Biztos a Sátán küldötte!
Én csak néztem rá és nem találtam a szavakat. Most ki ez a nő? A felesége vagy a menyasszonya? És ha egyik sem, akkor meg mi köze ahhoz, hogy kit enged a házába William. De mivel az én idegeim sem kötélből készültek s ez a nő egyfolytában engem pocskondiázott, kénytelen voltam a tettek mezejére lépnem.
- Már elnézést! William elmondanád mi folyik itt, mielőtt az arcába lépek ennek a...
Látszott rajta, hogy ezt a kifejezést sem érti, de talán jobb is volt így. Erőt vett magán és elkezdte magyarázni ezt a bonyolult helyzetet. Nekem azonban magyarázhatta volna napestig, akkor sem nyugodtam volna bele. Mint kiderült, Lady Mabel Pride kedves barátja Williamnek, régen romantikus kapcsolatuk is volt, ami megszakadt, tehát Mabel "barátnőm" az ex és bennem az ellenfelét látja.
- William! Követelem, hogy dobja ki innen ezt a perszónát! Mit gondol, milyen fényt vet Önre ez a...ez?
- Milyen perszóna te szerencsétlen? Az az egy szerencséd van basszus, hogy higgadt természetem van és nem állok le ilyen picsákkal mint te vagy!-bukott ki a számon a nem túl nőies védekezés.
- William, Ön érti ezeket a szavakat, amiket használ? Követelem...
William hatalmasat sóhajtott, majd megfogta Mabel karját és finoman elhúzta az ajtóból, egyenesen a kijárat felé. Láttam rajta, hogy dühíti vérmes ex-barátnője viselkedése, de megpróbál úriember módjára viselkedni. Mabelt viszont egyáltalán nem érdekelte az etikett. Kitépte magát William kezéből és egyenesen nekem rontott. Szemeiben a végtelen düh homályos fénye égett s mintha valami gonoszság is bujkált volna benne. Egy pillanatra azt hittem, most biztos nekem jön én pedig kiadhatom magamból a feszültséget. Ezzel szemben megállt közvetlenül előttem s szúrós tekintetét nekem szegezte. Majd suttogva, rekedtes hangon a következőket mondta:
- Ha jót akar magának, békét hagy Williamnek. Amennyiben ez nem teljesül, azt is megbánja, hogy a világra jött. Erre akár mérget is vehet.
Be kell ismernem, nem vagyok ijedős nyuszika, de volt valami a hangjában ami megijesztett. Én pedig konstatálhattam magamban, hogy jobb lesz ezzel a nővel vigyázni.

2.

   Bezárkóztam a szobába és úgy terveztem ki sem jövök addig, amíg nem találok megoldást arra, hogy hazamehessek. Elegem volt a múltból, Williamből és konkrétan mindenből. Duzzogásommal viszont nem értem el semmit. Egyedül úgy sem tudok hazajutni. Így aztán kénytelen voltam belátni, hogy igenis segítségre van szükségem. De abban biztos voltam, hogy amíg az az istenverte boszorkány itt van a közelben, én ki se dugom az orrom a szobából. A szerelemféltés sok mindenre rákényszeríti az embert. 

Idáig jutottam az eszmefuttatásommal, mikor kopogtattak az ajtón. Most már lágyan, az előbbi ideges dörömbölés helyett. Odasétáltam az ajtóhoz, jobb kezemmel megfogtam a kilincset míg bal tenyeremet az ajtó lapjára tettem s fülemet is az ajtóhoz szorítottam. Nem hallottam semmit, még szuszogást sem. Jobb félni, mint megijedni alapon kiszóltam az ajtón.

- William, te vagy az?

- Ki más lehetnék kisasszony?-kérdezett vissza hihetetlen nyugalommal.

Kinyitottam résnyire az ajtót, készen rá, ha ütni kell akkor ütök. Ütésre nem került sor, az ajtóban William állt egyedül egy csokor virág kíséretében.

- Elnézést szeretnék kérni a kisasszonytól! Lady Mabel eléggé zaklatott mostanában.

- Én simán zakkantnak mondanám!-mondtam és kivettem a kezéből a csokrot. Kikerekedett szemekkel nézett rám, mivel ezt a kifejezést sem hallhatta túl gyakran. Percekig csak állt szótlanul, pedig tudtam, hogy valamit nagyon akar mondani. Nem sokára ki is bökte.

- Lucy kisasszony arra gondoltam, hogy kiengesztelésül elhívnám egy lovas kirándulásra.

- Végtelenül meghat a kedvességed Will, de nem szeretem a lovakat. Félek tőlük egész kiskorom óta!

- Akkor itt az ideje, hogy legyőzze ezt a félelmét. Egy óra múlva látom az istállóknál! És ha megkérhetem, szólítson Williamnek!

Aztán behúzta maga mögött az ajtót és otthagyott azzal a tudattal, hogy nemsokára lóra kell ülnöm. 

  Pedig ha van dolog amitől rettegek, azok a lovak és a kutyák. Semmi mástól nem félek, de ezektől az állatoktól rettenetesen. A lovaktól való félelmem akkor kezdődött, mikor hét éves koromban lovagolni mentünk osztálykirándulás gyanánt. Mikor én ültem a lovon hercegnőnek éreztem magam, aki teljesen egyedül lovagol ki a naplementébe. Pont mikor leszálltam, egyik osztálytársamat ledobta a ló a hátáról. Nagyon megijedtem és soha többé nem bírtam megbízni bennük. 

Kövér verejtékcseppek gördültek le a homlokomról, tenyerem csupa víz lett s éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Legszívesebben kifutottam volna a világból, de sajnos nem volt hova fussak. Így az egy óra letelte után erőt vettem magamon és elsétáltam az istállók felé.

William tetőtől talpig lovagláshoz öltözött. Fehér kabátot, barna kesztyűt, bézs lovaglónadrágot és hosszú szárú, fekete csizmát viselt. Én pedig a fehér pólómból összeeszkábált akármit, egy hosszú zöld kabátot amit Williamtől kaptam és jobb napokat is megélt farmernadrágot kaptam magamra. Még önmagamnak is elkeserítő látványt nyújtottam. Mikor meglátott William, elmosolyodott. Fintorgással keveredett mosoly volt ez, a majd én most megmutatom neked fajtából. Kinyújtotta jobb kezét úgy hogy tenyere felfelé nézett, majd intett, hogy nyugodtan mehetek közelebb is. Beletúrtam a hajamba, karomat összefontam és bizonytalan léptekkel elindultam felé. Minden lépésemmel egyre közelebb éreztem magam a halálomhoz. Mikor odaértem, William megfogta a kezemet és egy lóhoz vezetett. Az állat szelídnek tűnt, hatalmas sötét szemei biztonságérzetet sugárzott. Fehér, nagyon hosszú sörénye volt és maga ló is hófehér. Ilyen szép lovat sohasem láttam még azelőtt.
- A neve Lumière. Franciául fényt jelent. Az egyik legszebb lovam, aki még sosem hagyott cserben. -mondta mosolyogva, miközben simogatta Lumière fejét- Lucy kisasszony, nincs mitől tartania. Üljön fel a hátára.
- Nem!-jelentettem ki határozottan- Egyedül biztosan nem! Megmondtam, hogy rettegek a lovaktól.
  Megcsóválta a fejét, kivezette a lovat és sandán nézett rám. A következő pillanatban megfogott és felsegített Lumière hátára. Eszeveszettül kapaszkodtam a nyeregbe, és amennyire csak tudtam, összeszorítottam a szemem. Minden apró porcikám remegett és szívem szerint akkorát sikítottam volna, hogy a szomszédos falvakban is hallották volna. Egyszer csak éreztem, hogy elindulunk. William vezette a lovat s közben magyarázta, hogy mit csináljak. Én pedig nem azt csináltam. Rettegve kapaszkodtam a nyeregbe és vártam, hogy vége legyen.
  Tizenöt perc telhetett el, nekem mégis óráknak tűnt, mikor megálltunk. Félve nyitottam ki a szemem és amikor kinyitottam vissza is csuktam. Nem akartam mást, csak leszállni Lumière hátáról és túlélni a kalandot szívroham vagy agyvérzés nélkül. William a kezembe adott egy hosszú bőr szíjat és azt mondta tartsam erősen. Megpaskolta a paci oldalát és elindult velem előre. Legszívesebben leugrottam volna róla, de nagyon féltem. Ahogy Lumière és én több időt töltöttünk együtt, lassan ki mertem nyitni a szemem. William egy fa törzséhez dőlve figyelte, ahogy én vezetem a lovát. Kezdtem megnyugodni és éreztem, hogy a ló is nyugodtabbá válik. Fél óra elteltével pedig szépen lassan elmúlt a pánikrohamom. Sőt, már kezdtem élvezni a helyzetet. William megengedte, hogy beljebb menjek Lumièrrel az erdőben, ő pedig gyalog jön utánunk.
Ismét hét évesnek éreztem magam, pont úgy mint mikor legelőször ültem lóra. Magabiztosan lépkedett Lumiére és én is magabiztos voltam. De mikor fogom megtanulni, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, az általában sosem az.

3.

Pár métert tehettünk csak meg, mikor furcsa neszt hallottam meg a fák közül. Nem adtam neki nagy jelentőséget, elvégre egy erdőben lehetnek furcsa zajok. Lumiére egy pillanatra megállt, felkapta a fejét, majd nem sokára mentünk is tovább. Hátranéztem, hogy megbizonyosodjak William jön e utánunk, mikor az egyik fa mögül ostorcsattanás hangja ütötte meg a fülem. Mire azonban felocsúdhattam volna, Lumière vágtatni kezdett. Hiába szólongattam, hiába húztam a bőr szíjat, nem mentem vele semmire. Szívem vadul vert, s a kilógó ágak felkarcolták a bőröm.

 Üvöltöttem, sírtam, de Lumiére csak vágtatott előre mint egy őrült. Nem bírtam tovább tartani magam, elengedtem a szíjat és leestem a lóról. Pont a hátamra estem és a fejemet is beütöttem egy farönkbe. Zokogtam, a fejem sajgott és attól rettegtem, hogyha a megvadult Lumière visszajön még rám is tapos. Ahogy ott feküdtem és reménytelen helyzetemből kiutat kerestem egy ismerős hang szólt hozzám a közeli fa mögül.

- Megmondtam, hogy hagyjon békét Williamnek! Legközelebb nem leszek ilyen kegyes! Megértette?

- Legközelebb a beleidet a szádon húzom ki ribanc!-kiabáltam a hang irányába és hisztérikus sírógörcsöt kaptam. Az a kis szutyok még jól ki is röhögött, és kárörvendő nevetését egészen addig hallottam, amíg zihálva meg nem jelent William.

- Jól rám ijesztett kisasszony! Már azt hittem komolyan megsérült! Fel tud állni?

Letörölgettem a könnyeimet és  felültem. Megtapogattam a fejem és örömmel állapítottam meg, hogy megúsztam egy helyes kis púppal. Még kicsit szédelegtem, aztán összeszedtem magam és felálltam. Megsimogattam agyon karmolt mellkasomat, leporoltam magamról a port és újra "partiképes" állapotban voltam.

- Ostorcsapást hallottam.-mondta idegesen William- Eltalálta az ütés Lumière-t?

- Alighanem igen!-sóhajtottam és megnyomkodtam egyre nagyobbra duzzadó puklimat.

- Ő volt az, igaz?

- Ha az ő alatt, azt az elvetemült nőt érted, akkor igen. Az a Mabel vagy ki. Még volt pofája idejönni, és kinevetni a bajomat...

William komor képpel bámult maga elé, mintha nem tudna azonosulni a történettel. Egyedül onnan tudtam, hogy iszonyatosan dühös, hogy orrcimpái vad táncot jártak és nagyon gyorsan vette a levegőt. 

Fél délutánba telt, mire megtaláltuk Lumière-t és elindultunk vissza a kastélyhoz. Az állat oldalán hosszú, véres seb árulkodott arról, hogy Mabel ostorcsapása eltalálta. Egyikünk sem ült fel rá, William kísért bennünket haza. Útközben nem sokat beszélgettünk. Mindketten a miértek kerestük magunkban.