Negyedik Fejezet

1.

    Fáradtan, fájdalmak között vetődtem be az ágyba. Megpróbáltam elaludni, de amint lehunytam a szemem Mabel gonosz tekintete jelent meg előttem. Folyamatosan az a jelenet ismétlődött bennem, mikor Lumière megvadulva vágtatott velem a fák között. Egy óra szenvedés után úgy döntöttem, hanyagolom az alvás dolgot. Elhatároztam magamban, hogy leosonok az istállóhoz és megnézem Lumiére-t. Tervem az volt, hogy mint egy nindzsa, a falhoz lapulva végigosonok a folyosón a kis petróleumlámpámmal, kinyitom a nagy ajtót és már kint is vagyok. Remekül hangzott az biztos, így a tettek mezejére léptem. Enyhébb fényűre tekertem a lámpásomat és kimentem a folyosóra. Az ajtót csendben csuktam be, szinte hangtalanul. Magam elé tartottam a lámást és a falhoz lapulva kommandóztam a bejárat felé. Közben vadul forgattam a fejem nem jön-e valaki mögöttem. Lesétáltam a lépcsőn, át a hallon egészen a szélfogóig. Behunytam a szemem és lenyomtam a hideg rézkilincset, ám az meg sem mozdult. Próbáltam erősebben nyomni, sőt húzni is, de nem mentem vele semmire. "Be van zárva"a-állapítottam meg magamban és elkezdtem keresgélni a kulcsot. Találtam régi könyveket, kalapokat még egy egeret is láttam elszaladni, de amit kerestem, azt nem. Még egyszer lenyomtam a kilincset, de ugyanúgy zárva volt. Beleharaptam alsó ajkamba és mérgesen fújtam egyet, aminek egyenes következménye az lett, hogy elfújtam a tüzet ami a fényt biztosította. Így a vak sötétben kellett visszabotorkálnom a szobámig úgy, hogy lehetőleg ne lásson meg senki. Összeszedtem szétesett gondolataimat és elindultam a hall felé. Alig tehettem meg pár lépést, mikor valaki a vállamra tette a kezét.

Ijedtemben eldobtam a kialudt lámpást, mi nagy csörömpöléssel adta meg magát a kemény padlónak s közben éreztem a kiömlő petróleum semmihez nem hasonlítható, szúrós szagát. Alighanem sikolthattam is, mert láthatatlan barátom hirtelen elengedte a vállam.

- Sétára indultunk, kedves Kisasszony?- hallottam meg William cinikus hangját.

- Will, az fene egyen meg! Megijesztettél!

- A Kisasszony szerint mit éreztem Én, mikor léptek neszére riadtam az éjszaka közepén?

- Én csak Lumière-t szerettem volna látni! Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle!- mondtam bűnbánó hangon, holott egy szemernyit sem éreztem az említett dologból.

- Jöjjön velem, meglátogatjuk Lumière-t!- mondta és megfogta a karomat.

Kivette a zsebéből a bejárati ajtó hatalmas, rézből készült cirádás kulcsát, kinyitotta az ajtót és kisétáltunk az éjszakába.

     Némán kullogtam mellette és csak néha pillantottam rá. Egyrészt mert szégyelltem magam, másrészről pedig nem volt mit mondanom neki. Gyalogolhattunk már vagy negyed órája, mikor feltűnt, hogy nem egészen jó irányba haladunk. Az istálló a háztól alig két perce volt. Végül csak meg kellett törnöm a kínos csendet.

- Elmondanád hová megyünk?- kérdeztem halkan, de azért úgy, hogy Ő is hallja.

Válasz azonban nem érkezett, csak ment tovább előre. Én pedig elkönyvelhettem, hogy visszavisz oda, ahol talált és ott is fog hagyni. Könnyek szöktek a szemembe, mivel most már azt a parányi esélyemet is elvesztettem a hazajutásra, ami eddig volt. Beletörődve kilátástalan helyzetembe ballagtam mellette tovább. Ha ennyi volt, hát ennyi volt.

Folytattuk az utunkat és már arra is rájöttem, hogy régen kiértünk a birtokról. Nagyot sóhajtottam, de nem szóltam semmit. Még vagy öt perc telt el így, mikor újból megszólítottam.

- Ne haragudj rám, kérlek! Nem akartam bajt okozni Neked!- próbálkoztam, de válaszolni még mindig nem volt hajlandó. Csak rám nézett teljesen kifejezéstelen arccal. Itt már biztos voltam a vesztemben.

Nem tudom hol vagyok és egyáltalán mikor, ahogy azt sem hogy kerültem ide. Ezért csak mentem William után, mint valami hűséges kiskutya. Egy perc múlva elszakadt bennem a cérna. A földre rogytam és hangos zokogás tört fel belőlem. Arcomat a tenyerembe temettem, testem minden porcikája remegett, és ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni. William mint egy őrült rohant vissza hozzám, átkarolta a vállam.

- Lucy Kisasszony, mi történt?

- Nem akarom, hogy itt hagyj a semmi közepén! Nem akartam ártani sem neked, sem a lovadnak! Én csak... én csak haza akarok jutni! Kérlek Will, ne hagyj itt engem egyedül!- zokogtam, miközben teljesen értetlen képet vágott.

- Miről beszél? Miért akarnám itt hagyni?

- De hiszen már nem is vagyunk... úgy értem...- hebegtem és ismét rám tört egy megállíthatatlan sírógörcs. William végig simította hosszú haját, alsó ajkába harapva mosolygott rám, miközben erőteljesen csóválta a fejét. Felsegített a földről, mutatóujjából kis kampót formálva az állam alá nyúlt és felemelte vele a fejemet. Ránéztem, kitöröltem a könnyet a szememből, majd el is kaptam róla a pillantásom. William azonban nem hagyta, hogy másfelé tekingessek, folyamatosan a szemkontaktus kereste. Végig simította az arcomat, majd lágy hangon megszólalt.

- Valamit félreért Kisasszony! Sétálni óhajtott, így sétálni indultunk! Egy kedves barátomat keressük fel és elmeséljük neki a minap történteket. - magyarázta kedvesen. - Biztosan a segítségünkre lesz!

- Az éjszaka közepén? - kérdeztem szipogva - Nem lesz majd túl lelkes, hogy ilyen későn zavartjuk!

- Higgyen nekem Kisasszony, Ő csak ilyenkor fogadja a vendégeit. - mondta sejtelmes mosoly kíséretében. Én pedig nem tudtam hova tenni ezt az információt. Ki az, aki az éjszaka kellős közepén fogadja a vendégeit? Nos, ezt csak később tudtam meg. Sokkal később!

2.

    Folytattuk az utunkat, de William ragaszkodott hozzá, hogy karoljak belé. Én pedig belé karoltam, és mint egy igazi párocska sétáltunk a sötét éjszakában. Valamivel hajnali kettő után értünk el a titokzatos barát birtokához. Hatalmas vaskapu előtt álltunk meg, majd William kérte, hogy addig ne menjek be, amíg vissza nem jön. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, hiszen ez nem volt valami biztató kérés. Attól féltem, hogy még egyedül vagyok, egy vadállat nekem ront, vagy éppen egy vadember. Vagy egész egyszerűen a házigazda rám lő az egyik bokor mögül. Belekapaszkodtam a kapu rácsaiba és az égre néztem. Sötét éjszaka volt, a Hold meg a csillagok mégis ezüstös fényt szórtak le rám odafentről. Soha nem láttam még ennyi csillagot, láttam az összes csillagképet és a Hold fényét sem láttam még ennyire szépnek. A huszonegyedik század már nem ad nagy jelentőséget ezeknek az égi csodáknak, a fényszennyezettség miatt szinte csillagokat sem lehet látni. Elengedtem a vasrácsot, és leültem a hűvös fűbe. El is felejtettem egy pillanatra minden gondomat és megbabonázva néztem hol az eget, hol a tájat.

Hirtelen léptek zaja törte meg a csendet és egy pillanat alatt visszatértem a valóságba. Felpattantam a földről és egy közeli fa mögé bújtam. Mikor megláttam a léptek gazdáját megnyugodtam. William sétált felém, kezében egy selyemsálat tartva. Ijedten nézett körbe, mikor látta, hogy eltűntem. Mielőtt még jobban kétségbeesett volna kiléptem a fa mögül és szóltam neki, hogy itt vagyok. Megcsóválta a fejét, immáron sokadszor, és a sálat a kezembe adta.

- Kedves barátom szívesen fogad minket, csupán arra kéri a Kisasszonyt, hogy ezt a sálat viselje magán.

- Utálom a sálakat! - csúszott ki a számon, de minden ellenkezés nélkül magamra tekertem. William elégedetten nézett végig rajtam, majd karját felém nyújtotta, hogy ismét karoljak belé.

Elindultunk a ház felé, ami szemmel láthatóan nagyobb volt Williaménél. Remegni kezdtem az idegességtől, de szerencsére William beszélni kezdett, így elterelte a figyelmemet.

- A barátom roppant érdekes ember. - kezdte a hosszú monológját. - Nem szíveli a számára idegen embereket, de a Kisasszonnyal kivételt kíván tenni. A sálat semmi esetre se vegye le, mivel ezzel az ajándékkal biztosította a bizalmáról. Ne beszéljen, csak ha kérdést intéz Önhöz, és bármit sértésnek kíván venni ne hozza a tudomására! - magyarul egy maradi gyökér, aki szerint a nő nem számít teljes jogú embernek, ezért én fogjam be a számat. De mivel nem volt más választásom, hangtalanul bólintottam egyet.

    Amint az ajtóhoz értünk, William bekopogott az ajtón és egy magas, ősz hajú úr nyitotta ki. Besétáltunk az ajtón, a férfi bezárta mögöttünk az ajtót, majd leült egy kis székre. Kérdően néztem Williamre, aki csak kacsintott egyet és betessékelt a belsőbb helyiségbe.

Csodálatos ház volt ez is. Soha nem láttam még ennyi gyönyörűséget betuszkolva egy helyre. Antik könyvek és festmények százai, bútoros és szőnyegek tucatjai sorakoztak fel előttem. Biztos Ő is valamiféle nemes lehet, állapítottam meg magamban, mert egy hangot sem mertem kipréselni a fogaim között. William mutatta, hogy menjek vele az étkezőbe, mivel barátja ott kíván fogadni bennünket.

    William barátja az asztalfőnél ült, tekintetét a kezében lévő gyertyára meresztve s közben pár szőlőszemet is morzsolgatott.

Nagyon hosszú haja volt és hihetetlenül fehér bőre. Amikor meglátott minket elvigyorodott, majd felállt és hellyel kínált minket. Kérdőn néztem Williamre, aki alig észrevehetően bólintott, hogy leülhetek. A két barát pedig beszélgetni kezdett. Mintha egy történelemóra kellős közepébe csöppentem volna.

- Drága barátom! - üdvözölte az ismeretlen Williamet. - Hetek teltek el mióta nem láttam! Örömömre szolgál, hogy újra látom!

- Anthony! Számomra az öröm! Fejlemények a hadi fronton?

- Az átkozott Bonaparte nem hagy békét a népnek! Megint hadjáratot indított az a kutya!

- A rossz nyavalya törné azt az átkozottat!- Csapott az asztalra William - Mégis merre garázdálkodik az az Istenverte?

- A belga határhoz közelednek, azt mondják, ott kerül sor az ütközetre! De az ördög tudja mikor érnek el oda!

Szívem szerint elmondtam volna, amit tudok, de akkor megkavarnám a történelmet eléggé. Elmondhattam volna, hogy a csatára 1815. június 18.-án kerül sor alig három hónap múlva Waterloonál. Azt is, hogy ez lesz az utolsó dobása a jó öreg Napóleonnak, mielőtt elmegy Szent Ilona szigetére vakációzni.

Most már értettem miért mondta William, hogy hallgassak.

Volt még szó politikáról, sőt még sportról is, aztán végül rám terelődött a szó.

- A Kisasszonyban kit tisztelhetek? - kérdezte Anthoy pökhendi, lekezelő hangsúllyal.

- Lucy Berger vagyok, Uram! - válaszoltam, a körülményekhez képest alázatosan. Szívem szerint azonban úgy pofán vágtam volna, hogy a szemei helyet cserélnek a szőlőszemekkel.

- A Kisasszony ismeretséget kötött Lady Mabellel, aminek súlyos következményei lettek. - vette át a szót William.

Anthony felnevetett, majd ismét belemélyült a szőlői macerálásába. Felemelte a fejét, majd rám nézett s közben Williamnek beszélt.

- Vele meggyűlt a bajunk mindkettőnknek, nemde bár? Azt hiszem Lady Mabel egy megátalkodott boszorkány, kár is érte az időnket vesztegetni...

Nálam ezen a ponton szakadt el a cérna. Mi az, hogy kár vesztegetni rá az időt. Elvégre, kis híján megölt.

- Szerintem az a nő egy közveszélyes őrült! Az ilyet be kellene zárni egy ketrecbe és megvárni, amíg önmagától elpusztul! És ha most megbocsájtanak, az urak távozom!- mondtam dühösen majd felálltam az asztaltól és kimentem az udvarra. Hagyjanak engem békén ezek a múlt századi barmok!

3.

  Elindultam visszafelé azon az úton, amelyiken jöttünk. Letekertem azt az undorító sálat a nyakamból és eldobtam a francba. Karba tettem a kezemet és duzzogva vonultam végig a fák mellett. Már nem érdekeltek sem a vadállatok sem a vademberek, de még a békésen ragyogó csillagok sem. Valahonnan vadállat üvöltését hozta felém a szél és egy vágtázó ló hangját. Már csak egy átkozott ló hiányzik a boldogságomhoz alapon felvettem a földről egy vaskos ágat és azzal mentem tovább. Féltem, fáztam, dühös voltam és végtelenül csalódott is.

   Néhány méter megtétele után a lópatkó dobogása már veszélyesen közelről hallatszott. William lovagolt utánam, undok barátja egyik lován. Mikor meglátott lefékezte a lovat és leszállt róla. Szólongatott, de nem érdekelt. Csak mentem a fejem után, és eszem ágában sem volt megállni. William futásnak eredt, így én is. Bíztam benne, hogy nem ér utol, de ismételten csalódnom kellett. Nemcsak, hogy utolért, de meg is szorította a karom és magához rántott. Szemei vérben forogtak, arca eltorzult és kiabálni kezdett velem:

- Nem ebben állapodtunk meg Berger Kisasszony!- kezdte- Most vérig sértette a barátomat a viselkedésével! Mégis mit gondolt?

- Ne kiabálj velem Will! Először is, azt mondtad elmeséljük neki a történteket. Másodszor pedig azt, hogy segíteni fog nekünk!

- Segített is volna, ha nem vesz mindent magára! Csalódtam a Kisasszonyba mélységesen!

Szemeimbe könnyek szöktek, és legszívesebben visszacsináltam volna az egészet. De már nem tudtam mit tenni, nem tudom visszapörgetni az időt. Vagy mégis?

- Sajnálom Will, Nagyon sajnálom!- mondtam szipogva és tényleg nagyon sajnáltam a dolgot.

- A nevem William! Mint azt már kértem, szólítson így!- mondta hidegen, és ekkor törtem össze a legjobban.

William elindult előre a lovat vezetve, Én pedig csak percek múlva mentem utána. Tudtam, hogy ezek után már nem számíthatok a segítségére. 

Szomorúan kullogtam mögötte, majd egy megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Szívem erőteljesebben kezdett verni és a fejemben is megszólalt egy furcsa, földöntúli hang: "Ne hagyd elmenni, tegyél valamit!" Ismételgette folyamatosan. Gyorsvonati sebességgel cikáztak a gondolatok a fejemben és azon gondolkoztam miképpen is állíthatnám meg. Végül odafutottam hozzá, ugyanúgy elkaptam a karját, mint az előbb ő az enyémet és magamhoz húztam. Döbbent arckifejezést vágott, de nem volt ellenére a dolog. Mikor szemben állt velem megfogtam mindkét kezét és mélyen a szemébe néztem.

-William! Őszintén sajnálom, ami történt, és megígérem, hogy ezentúl mindenben hallgatok rád!- kezdtem, de William behunyta a szemeit és elfordította a fejét. A hang a fejemben egyre csak arra biztatott, hogy ne adjam fel, így tovább folytattam-William? Segíts nekem kérlek! Csak haza szeretnék menni! Hidd el, könnyebb lesz mindkettőnknek!

Elengedte a kezemet és megsimogatta az arcomat és rám mosolygott. Az éjszakai szellő megtáncoltatta vörös fürtjeimet, William ekkor átfogta a derekam s egész lényem beleremegett az érintésébe. Közelebb léptem hozzá. Arcom már érezte az arca melegét és tudtam mi fog következni. Behunytam a szemem és hagytam, hogy magától történjen minden. 

  Várakozásommal ellentétben William ellökött magától és Ő is a földre feküdt. Egy tizedmásodperccel később lövés dördült, ami széttépte a körülöttünk lévő bokrok és fák ágait. Nemsokára még egy lövés dördült, majd még egy. Ott feküdtünk mindketten a földön és vártuk, hogy vége legyen a lövéseknek. Először William tápászkodott fel a földről, majd felsegített engem is. Bevetette magát a bokrok közé és nemsokára elő is mászott egy lefejezett nyúllal a kezében. Ledobta a szerencsétlen állatot a földre és dühösen nézett körbe.

- Szerinted Mabel keze van a dologban? 

- Nem!- mondta határozottan- Sokkal gonoszabb, még az ördögnél is megátalkodottabb!

- Ki az?

- Charles Lockwood! A Sátán ivadéka!