Ötödik Fejezet

1.

   A lefejezett mezei nyúl úgy feküdt előttem, mintha csak valami szőnyeg volna. Vérfagyasztó látványt nyújtott ez a szelíd teremtmény, aminek egyetlen bűne az volt, hogy rossz helyen járt rossz időben. Összerázkódtam, hiszen magamra is illett e leírás. Rossz helyen, rossz időben.

Kiszedegettem a hajamból a beleszóródott falevelek és gallyak százait, leporoltam a ruhámat és idegesen nézegettem a fákat. Tudtam, hogy valamelyik fa mögött még mindig ott van az a valaki, aki az imént ránk lőtt. William kétségbeesetten nézett a megbokrosodott ló után, aki már régen lelépett a látókörünkből. Mikor a vállára tettem a kezem összerezzent, majd mikor rájött, hogy én vagyok csak zavartan mosolygott egyet.

- Ki az a Charles Lockwood?- kérdeztem, mikor elindultunk a birtok felé. William azonban nem nagyon akart válaszolni, vagy jó alaposan átgondolta mit is mondjon. Hosszú szünet után szólalt csak meg.

- Egy borzasztóan gonosz ember! Megátalkodottsága mindenen túltesz!- mondta, majd hátra nézett a válla fölött. - Talán nem is a Kisasszony fülének való ez a história!

- Azért tegyünk egy próbát!- mondtam mosolyogva. Ha tudná, milyen filmeket nézek otthon, ki se ejtette volna ezt a mondatot a száján.

William mély levegőt vett és ismételten hátrapillantott. Ha lehet, most még tovább firtatta magában a dolgokat, de végül hozzákezdett a mondanivalójának.

- Charles Lockwood egy nemes úr, akárcsak Jómagam vagy Anthony barátom. Legalább is ezt a látszatot kívánja fenntartani. A história akkor kezdődik, amikor tizennyolc esztendős lettem. Apám vásárolta a birtokot ajándék gyanánt. A szomszédos birtokok azonban már lakottak voltak; jobb oldalt Anthony, míg bal oldalt Charles birtoka. Ezek az idősebb nemes urak bizalmukba vettek és barátként gondoltak rám. - itt megállt és felsóhajtott. Gondoltam most kezd majd érdekessé válni a történet. - Teltek az esztendők és apám egyik napról a másikra megváltozott. Nemsoká el is tűnt, nyomtalanul. Kutattam utána, sajnálatosan hiába. Nem került elő a hónapok múlásával sem.

- Nagyon sajnálom William!- mondtam tömören és elhajoltam egy kilógó ág elöl. William csak rám nézett és folytatta tovább a történetet.

- Egy nap, mikor Anthony és Charles vadászatra invitált a közeli erdőbe, megtaláltam apám egyik puskáját. Felettébb megdöbbentő és elkeserítő felfedezés volt ez, s tudtam, hogy édesapám bizonyára már halott. - elhallgatott és láttam rajta, hogy azt fontolgatja, tovább mondja a történteket vagy zárja le ezzel az egészet. Végigsimította arcát, nagy levegőt vett, de nem folytatta a történetet.

Szóltam is volna, meg nem is. Ezért ismételten csak csendben sétáltam mellette, de majd' megölt a kíváncsiság. Morfondíroztam egy keveset, aztán fogtam magam és neki szegeztem a kérdést.

- Úgy hiszed, hogy ez a Lockwood gyilkolta meg édesapádat?- kérdeztem bizonytalanul.

- Nem csak hiszem, megbizonyosodtam róla. - mondta, és ezzel a kijelentésével megijesztett. Ha tudja, hogy ő a gyilkos miért nem tesz ellene semmit? Megvakargattam a homlokom és megcsóváltam a fejem, Ő pedig válaszolt ki nem mondott kérdésemre.

- Tudja Lucy Kisasszony, Charles és jómagam valóban baráti viszonyt ápoltunk, s gyakran kerestük fel egymást. Egyik ilyen látogatásom során kaptam bizonyságot Charles Lockwood ezen szörnyű cselekedetéről. Miközben beszélgettünk, figyelmemet elvonta egy, a szekrényfiókból kilógó ruhadarab. Ismert darabja volt édesapám viseletének. Mikor erre felhívtam a figyelmét és követeltem a válaszokat végtelen haragra gerjedt és kitessékelt a házából. Attól a naptól bizonyos számomra, hogy édesapám haláláért Ő felel.

- És a lefejezett nyulak? - kérdeztem, mivel erre a cselekedetére ez nem magyarázat.

- Figyelmeztet. - nyögte  ki az egyszavas válaszát, amire azért már én is rájöttem.

Rám nézett, majd a mellénye zsebéből elővette azt a sálat, amit alig egy órája dobtam el mérgemben. - Ezt mindenképp őrizze meg a Kisasszony, nem lehet tudni mikor, szorulunk Anthony barátom segítségére. - fogta a sálat és a kezembe nyomta.

- Azt hittem, ezek után leszerepeltem Anthonynál, vagyis, hogy nem fog segíteni nekünk.

Válasz helyett csak elmosolyodott, megállt majd jobb kezével a hatalmas vaskapu felé mutatott.

- Hazaértünk. A Kisasszonynak nyugodalmas álmokat kívánok s megkérem, a nap további részében tartózkodjon a szobájában. Elég kalandos volt ez az éjszaka.

Rámosolyogtam és elindultam a ház felé. Nem tudom, miért segít azok ellenére is, hogy eddigi itt tartózkodásom alatt csak a bajt hoztam rá. Pár lépést tettem előre, majd minden gondolkodás nélkül visszamentem hozzá és egy puszit nyomtam az arcára.

- Köszönöm, hogy segítesz! Nélküled nem mennék semmire!- Egészítettem ki a puszit, majd bementem a házba.

  Amint megmosakodtam, egyből bevetődtem az ágyba és azon gondolkoztam, vajon mit csinál William.

Aztán megráztam a fejem és próbáltam elterelni ezeket a gondolatokat. Még csak az kellene, hogy beleszeressek!

2.

    William kérésére ki sem dugtam az orrom a szobából. Átaludtam az egész napot csak akkor ébredtem fel, mikor már sötétedett. Akkor is csak azért, mert a gyomrom olyan hangosan korgott, mint egy megvadult medve. Kelletlenül másztam ki az ágyból és indultam el az ajtóhoz, mikor hangos veszekedést hallottam odakintről. Elindultam hát az ablakhoz, és kinéztem rajta. William-et és Anthony-t láttam a félhomályban. William indulatosan gesztikulált és az ablakom felé mutogatott, majd két kezével a fejéhez kapott. Biztos voltam benne, hogy rólam van szó. Ki másról is lehetett volna?

  Közelebb húzódtam az ablakhoz, hogy halljak valamit, de közben nagyon ügyeltem rá, hogy észre ne vegyenek. Fejemet oldalra fordítva füleltem, de csak szófoszlányokat hallottam. Még közelebb mentem, s mivel az óvatosság nem nagy erényem, fejem nagyot koppant az ablaküvegen. A hangra persze William és "kedves barátja" is felfigyeltek és egyből meredten bámultak fel rám, én meg csak mosolyogva integettem. Eljöttem az ablaktól és elindultam valami ennivalót keresni. Még jóformán ki se léptem a szobából, megjelent mellettem Anthony és William.

- Szép napot Kisasszony!- köszönt mosolyogva William- Remélem kellemesen pihent!

- Még szép, végigaludtam az egész napot! Most meg mindjárt éhen halok!- mondtam és megpróbáltam nem tudomást venni a mellettem fintorgó Anthony-ról.

- Azt hiszem, az étkezés még várhat egy keveset. - mondta mogorván Anthony, miközben beletúrt hosszú hajába. Amint ránéztem elkapta rólam a tekintetét. 

- Teszek a véleményedre William "kedves barátja"!- vetettem oda neki, majd elindultam az étkező felé. A két férfi még ott maradt egy kicsit, majd sugdolózva elindultak utánam - Ha nem tudnák az urak, nem illik sugdolózni egy hölgy társaságában.

Nem szóltak egy szót sem, csak jöttek utánam. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Azonban megfogadtam magamban, hogy többet nem szólok be Anthony-nak. Leültem az asztalhoz és almát kezdtem majszolni. Már a második felénél tartottam, mikor William megszólalt.

- Beszélnünk kell a Kisasszonnyal, egy életbevágóan fontos ügyben!- mondta izgatottan, majd jelentőségteljesen Anthony-ra pillantott, aki átvette a szót.

- Gyilkosság történt innen nem messze. A falusiak pedig egy olyan asszonyt véltek látni, akinek haja tűzből volt. - mondta nagyon gonosz arckifejezéssel az arcán- Nem kíván megnyilvánulni ez ügyben?

- Most mit mondjak? Mit kezdjek ezzel az információval? Nagyon sajnálom azt a szerencsétlent, de nem értem miért mondjátok ezt el nekem!

- Kisasszony!- kezdte William- Az emberek egy lángvörös hajú asszonyt láttak a holtest mellett. Tudnia kell, nem fordul elő ilyen színű hajzat ebben a században.

- Csak nem gondoljátok, hogy én megöltem volna bárkit is? William, ugye nem hiszel ebben a marhaságban?

- A dolgok egybevágnak!- csattant fel Anthony és William vállára csapott. - Megmondtam, hogy jól gondolja meg, mit óhajt az órától...

William elkapta Anthony csuklóját, majd szemmel láthatóan megszorította. Én viszont még nem tértem vissza az első sokkból, hogy engem gyanúsítanak a gyilkossággal, szóval fel sem fogtam Anthony utolsó szavait. Az asztalra könyököltem, és arcomat beletemettem a tenyerembe. Sem sírni, sem pedig nevetni nem tudtam. Csak ültem ott és azon kezdtem gondolkozni, mihez kezdek ezután. Végül úgy döntöttem elegem van ebből a helyzetből és elmegyek akárhova, csak ne találkozzak senkivel. Elbújok az erdőben és megvárom, amíg szépen lassan éhen halok. Felálltam az asztaltól és elindultam a kijárati ajtó felé, de William elkapta a karom.

- Engedj el Will! Elegem van belőletek! Tudod nagyon jól, hogy sehol nem voltam nélküled! Mégis mikor tehettem volna? 

Kirántottam a karom a szorításából majd feltéptem a nyitott ajtót és kisétáltam a kertbe. William szorosan a nyomomban volt és egyfolytában a nevemen szólongatott. Megálltam a halastó partján és bevártam Williamet.

- Kisasszony, mégis mi ütött magába?- kérdezte zihálva s közben egész testében remegett.

- Belém mi ütött? Most gyanúsítottatok meg egy gyilkossággal! Elmegyek innen a fenébe és megvárom, még megzabálnak a farkasok, vagy mit tudom én!- ordítottam és nem törődve vele, hogy időközben a cinikus vigyorú Anthony is megérkezett a körünkbe. - Nem érted meg, hogy nem áll szándékomban embereket gyilkolászni! Én csak haza akarok jutni 2015-be!

- Mikor árulja már el nekünk az igazságot!- mondta gonoszan Anthony- Azt hiszi, átverhet minket, holmi dajkamesével?

Kutatni kezdtem a kis válltáskámba, amit mindig magamnál tartok és elővettem belőle a mobilomat. Bekapcsolt ugyan, de nemsokára jelezni kezdte, hogy egy százalékon van az aksi. Megmutattam ennek a két jómadárnak az okos telefonom, majd visszaraktam a lemerült készüléket

- Most már elhiszed a dajkamesémet, te önelégült barom!- ordítottam bele az arcába alig húsz centiről. Mikor azonban elindultam volna, elállták az utamat és nem engedtek elmenni. Anthony ekkor elmosolyodott, közelebb lépett hozzám, és a nyakamba tekerte azt az istenverte sálat, amit fogalmam sincs honnan szedett elő.

- Sikeresen kiállta a Kisasszony a bizalom próbáját, így jutalmul állok rendelkezésére, mindenben, amiben kellhet.

William is nevetett és ez a kis köcsög is, csak valahogy nekem nem volt kedvem nevetgélni. Legszívesebben pofán vágtam volna mind a kettőt. 

- Most akkor igazat mondtatok, vagy sem?- néztem rájuk értetlenül, majd Anthony elindult hazafelé. Búcsúzóul csak ennyit mondott.

- Tudja Kisasszony, nem szép dolog más beszélgetését kihallgatni.

Vörös fejjel, dühösen léptem utána, de William megfogta a kezem és rám nézett.

- Ne vegye magára, amit mond. Hiszen ezt már említettem a Kisasszonynak. Bárdolatlan tréfa volt csupán.

- Will...iam! Te is ugyanúgy részt vettél ebben a tréfában! De valahol azért megérdemeltem! - mondtam szomorkásan. William pedig még mindig fogta a kezem, és nem hiszem, hogy szándékában állt elengedni. Helyette kacsintott egyet és mintha mi sem történt volna ennyit mondott.

- Jöjjön, költsük el együtt az estebédünket.

Szótlanul bólintottam és csak reménykedni tudtam, hogy most legalább ehető lesz az étel amit kapok. 

Tévedtem...

3.

   Másnap reggel rettenetes rémálom ugrasztott ki az ágyamból. Utálom a rossz álmokat, de mindezek ellenére folyamatosan előjönnek. Álmomban Anthony és Mabel folyamatosan gúnyolódtak rajtam, majd válogatott kínzásokat bevetve akartak vallomást kicsikarni belőlem. Mikor a legnagyobb fájdalmat éreztem volna, akkor ébredtem fel.

  Lementem az étkezőbe és egy kis cetlit pillantottam meg az asztalon. Barnás rostlapra írták tussal. Minden bizonnyal William kézírása volt.

" Kisasszony, kérem, jöjjön a tóhoz, és költse el velem reggeliét! Alázattal: William."

Én pedig úgy voltam vele, ha már alázattal kérte, elmegyek vele reggelizni. Elindultam hát a tóhoz, közben pedig egyre az álmom járt a fejemben. Egyszerűen nem tudtam elfelejteni, és sajnos nagyon is el tudtam képzelni ezt a helyzetet. 

William ugyanazon a kockás pokrócon üldögélt, mint mikor megismertem. Tekintetét a tó tükrére szegezte és még akkor sem nézett fel, mikor meglátott.

- Szemet gyönyörködtető látvány, nem igaz?

- De igen. Meseszép!- mondtam és odatelepedtem mellé.

Örömmel konstatáltam, hogy végre nem vadhús a menü. Sajtot ettünk valami kenyérrel és gyümölcsöt. Már én éreztem magam kínosan annyit zabáltam, de William-et egyáltalán nem foglalkoztatta. Én meg csak tömtem be magamba a finom ételt. 

Mikor befejeztem a végtelennek tűnő táplálkozást, William nekem szegezte a kérdést.

- Haragszik a Kisasszony a minapi viselkedésem végett?

- Haragudnom kellene, de nem tudok. Azt hiszem, most kvittek vagyunk. - mondtam kényszeredett mosoly kíséretében. 

- Volna kedve sétálni egyet a közeli erdőben? Örömömre szolgálna, ha csatlakozna hozzám.

- Jó, legyen. - próbáltam lelkesedni, de valahogy nem sikerült. Felpattantam a pokrócról, megvártam még William is feltápászkodik, aztán belekaroltam és elindultunk az erdő felé. Mint általában, most is szótlanul ballagtunk egymás mellett, és csak néha néztünk egymásra.

Másfél óra séta után William megszorította a kezemet, mutatóujját a szájához emelte, majd a közeli fa mögé mutatott. Azt hittem Mabelt látta meg, és meg is ijedtem egy pillanatra. Ijedtségem azonban hiábavalónak tűnt, a fa mögül egy hatalmas szarvasbika lépkedett elő. Hatalmas agancsai koronaként ültek a fején és hogy megmondjam őszintén, így jobban tetszett, mint megsütve a tányéromon. Láttunk még nyulakat, fácánokat és szebbnél szebb virágok százait. Minden irreálisan tökéletesnek tűnt. William mindent elmagyarázott egy-egy állatról, vagy növényről, amit csak el lehetett. Igaz, én is tisztában voltam velük, de szívesen végighallgattam, amit mond.

- Kisasszony? - kezdte elcsukló hangon – Nem tudom, illik-e ilyet kérdezni egy hölgytől, de nem tudom mire vélni a múltkori csókját!

- Milyen csókomat? – kérdeztem megdöbbenve, hiszen én soha nem csókoltam meg, ha jól emlékszem. –Semmiféle csókra nem emlékszem!

- Amit Ön adott, amikor visszaértünk Anthony birtokáról.

- Jaj, az csak egy puszi volt. A jövőben így fejezzük ki a köszönetünket.

Elmosolyodott, majd közelebb hajolt hozzám és puszit nyomott az arcomra. Tetőtől talpig elpirultam, majd értetlenkedve néztem Williamre.

- Köszönöm, hogy megbocsátja bárdolatlanságomat!

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülünket. A hátunk mögül jött, és egy pillanatra láttunk is egy elsuhanó alakot.

- Szerinted ki lehet az?- kapaszkodtam bele William karjába- Lockwood?

Nem válaszolt, hanem elindult az árnyalak felé. Vissza akartam tartani, de hajthatatlan volt. Mikor eltűnt a látóteremből, rossz érzés fogott el. Összefontam karjaimat a mellkasomon és idegesen tekingettem körbe.  

Mikor visszanéztem, Mabel állt előttem. Iszonyatosan megrémültem. Szeme gyűlölettől égett és egész lényéből sugárzott a gonoszság. Felemelt a földről egy vaskos ágat, majd teljes erejéből oldalba vágott vele. A földre görnyedtem és hányni kezdtem. Szörnyű nagy volt az ütés, de legjobban a belső vérzéstől féltem. Itt biztosan nem kaphatnék szakszerű segítséget. Mabel felém hajolt és hangosan felnevetett.

- A szavaim akár a halál, olyan biztosak. Itt az ideje, hogy eltakarodjék William közeléből, hiszen nem lesz következő alkalom. Amíg az élete megvan, vegye fontolóra a szavaimat.

- Kínok között fogsz megdögleni! – vetettem oda neki, majd megtapogattam sajgó oldalamat.

Undorral a szemében egészen addig figyelte a szenvedésem, amíg William vissza nem tért. Még rá is vetett egy megvető pillantást, majd sietősen távozott.

- Minden rendben van! – nyögtem William felé, majd felálltam.

- Üzenni fogok a doktorért! És persze Anthonyért is.

Mondjuk, ha csak orvost hív, annak valahogy jobban örültem volna.