Hetedik fejezet

1.

   Komor arccal álltam az eddig csak hírből ismert gonosztevő előtt. Semmilyen érzelmet nem láttam villogó zöld, élettelen szemében. William idegesen fújtatott, kezeit ökölbe szorítva tartotta teste mellett. Charles látszólag nagyon jól szórakozott; mindenki arcán fájdalom, félelem és harag ült, kivéve az övén. Mintha Ő teljesen máshol lett volna.

- Üdvözletem a kedves hölgynek! Mi szél fújta szerény városunk felé? - kérdezte, miközben gonosz vigyorral Williamre nézett.

- Semmi kedvem válaszolni! - mondtam és keresni kezdtem William kezét. Fogalmam sincs milyen felindulásból tettem, de abban a helyzetben remek ötletnek tűnt. - William, menjünk, kérlek!

William még egy megvető pillantást vetett a gonoszság szőke hercegére, megfogta a kezem és elindultunk a birtok felé. Charles utánunk jött és megszorította a vállamat. Nem túl erősen, mégis határozottan.

- Mit vesztegeti az idejét egy pipogya alakra? Kérem, legyen szerény személyem vendége az éjszakára! - mondta csábosnak szánt mosoly kíséretében

- Köszi, de inkább kihagynám! - mondtam közönyösen és megpróbáltam kiszabadulni az egyre erősödő szorításából.

Charlesnak viszont esze ágában sem volt elengedni. Egyre erősebben szorított, s egy pillanattal később kirántott Will kezei közül. Olyan közel húzott magához, hogy szinte összeért az arcunk.

- Engedj el te nyomorult! - üvöltöttem.

Ez a gennyláda azonban csak felnevetett kísérteties, sátáni kacajjal.

- Nincs választás egy boszorka számára! - megszorította az állam. Hosszú, hegyes körmei belemélyedtek a bőrömbe és éreztem, ahogy kibuggyan a sebből a vérem.

William megragadta a ruhámat és megpróbált elrántani Charlestól. Azonban minden próbálkozása hasztalannak bizonyult.

- Engedje el a kisasszonyt! - hallottam a hangját - Ez egyáltalán nem férfihoz méltó viselkedés!

Charles azonban nem hatódott meg William lovagiasságától. Egyre erősebben vájta bele a karmait az arcomba. Próbáltam megütni, vagy megrúgni, de hihetetlen erő lakozott benne. Képtelen voltam megmozdulni, vagy tenni valamit. Megragadott a derekamnál fogva és a nyakamhoz szorította karmait. William elindult felém, Charles tett egy határozott lépést hátra, majd nem is az ő hangján szólalt meg.

- William Roden! Eljött a választás ideje! Vagy Ő, vagy a falu! Az ön kezében a döntés!

Fel sem fogtam mit mondott. Csak remélni mertem, hogy nem arról kell döntenie ki maradjon életben. De mi másról is kellett volna?

A falusiak nagy része nem is látta az egészet, aki láthatta már az se sokáig. Charles jelentőségteljesen nézett Williamre, aki szemmel láthatóan nem volt egészen a helyzet magaslatán. Mondjuk én sem tudtam volna, mit tegyek. A szörnyeteg karmai végigszántották a bőröm és a szorítása is erősödött. Szemeimből könnyek buktak elő, s könyörgően néztem rá.

- Se...se..segíts! - nyögtem, aztán egy szó sem tudta elhagyni a számat. Charles keze körbefonta a nyakam és szorítani kezdte. Levegő után kapkodtam, de hiába. William arca eltorzult, szemei vérben forogtak, majd artikulátlan üvöltését eresztett támadóm felé.

- Engedje el! Szívtelen Sátán fajzat!

- A kisasszony élete a falusiakért cserébe? - hörögte földöntúli hangján.

William a lerogyott a földre, öklével hatalmas csapást mért a vérmocskos talajra, fejét az ég felé emelve szólalt meg.

- Istenem bocsáss meg esendő bűnös lelkemnek! - hangja elcsuklott, nyelt egy nagyot majd folytatta - Legyen! A kisasszonyt választom!

Charles felnevetett, majd ellökött magától, Megmentőm pedig szorosan magához ölelt. Visszanéztem Charlesra, aki éppen véremet nyalogatta le az ujjairól. Szólni akartam, de nem tudtam mit. William a vállamra terítette zakóját, majd elindultunk haza. Vissza akartam nézni, de nem engedett. Azt mondta, minél gyorsabban el kell menekülnünk, haza kell érnünk azelőtt, hogy kitombolja magát. Gyalog azonban iszonyú messze voltunk a biztonságot nyújtó birtok kapujától. Az oldalam szúrt, sebeim égtek, de menni kellett. Nem akartam meghalni, főleg nem itt. Minden eddiginél nagyobb honvágyam lett, és már az sem érdekelt mi lesz Williammel, ha hazamegyek.

   Egy órás gyaloglás után paták dobogásának hangja ütötte meg a fülemet. Remegve bújtam Williamhez, aki megpróbált elrejteni maga mögött. Egy öreg fa mellé húzódtunk, bízva benne, hogy bárki is közeledik békén hagy minket.

Két perc múlva tűnt fel a lovas. Meglepődtem, mikor sál fétises barátunkra ismertem. William elő is kapott egy sálat és buzgón fel is kötötte.

- Drága barátom! - pattant le a lováról Anthony - Megkönnyebbülés, hogy épségben találom!

- Még mindig tart! - mondta William - Oda kell mennie barátom! Nyerjen nekünk némi időt!

- Oda ne küld Will! Megőrültél? Ki fogja nyírni a francba!

- Ne aggódjon Kisasszony! Anthony tud bánni vele! És már említettem...

- Tudom, hogy William! Nem hiszem el, hogy ez a legnagyobb problémád!

- Ne legyenek kétségei Kisasszony! Egy vagyok közülük! Vigyék a lovamat, Én majd gyalogszerrel folytatom az utat!

Felültünk gyönyörű fekete lovára és meg sem álltunk hazáig. Egész úton Anthony szavai jártak a fejemben. Mi az, hogy egy közülük? Kik közül? Az elmebeteg, szadista barmok közül, másra nem tudtam gondolni.

Mikor megérkeztünk, egyenesen felmentem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Nem voltam abban az állapotban, hogy bárkivel is beszéljek. Elővettem a pénztárcámat a táskámból és kiszedtem belőle Sarah, Sierra és Olivia tablóképeit.

"Barátnők mindörökké!"- Hirdette a felirat. Iszonyatosan hiányoztak, még az a kis szerencsétlen Erik is. Mindent megtettem volna, ha most itt lehettek volna velem. Leroskadtam az ágyam mellé, és vigasztalhatatlan zokogásba törtem ki. Bárcsak otthon lehetnék!

2.

   Pontosan három nap telt el a történtek óta. Azóta ki sem dugtam az orromat a szobából. William minden nap próbált meglátogatni, de soha nem engedtem be. Bele voltam feledkezve a barátnőim képeibe, és a honvágyamba. Nem érdekelt már senki, lázasan dolgoztam a hazajutásomon. De nem jutottam semmire. Soha sem voltam él tanuló, ezért bármilyen elmélettel álltam is elő, azt a gyakorlatban nem tudtam megvalósítani. De mit is valósíthattam volna meg, mikor a huszonegyedik század nagy géniuszai szerint sem lehetséges még az időutazás. Kezdtem belenyugodni a sorsomba, hogy ebben a században élem le életem hátralévő részét.

  Esteledett mikor William megkopogtatta az ajtómat.

- Kisasszony, három nap eltelt, hogy egy falat ételt is magához vett volna. Ennie kell!

- Köszönöm, de nem vagyok éhes! - kiáltottam ki a zárt ajtó mögül.

- Azt hiszem elérkezett az ideje, hogy elbeszélgessünk a történtekről!

Kinyitottam az ajtót és kidugtam rajta a fejemet. Barátságosan elmosolyodott, én pedig beengedtem. Leültem az ágyam szélére, ő pedig a karosszékre ült. Némán néztük egymást hosszú percekig. Talán azt mérlegelte magában, hogy elmondja e az igazságot. Végül csak összeszedte magát, és angyali nyugalommal a hangjában elkezdte mesélni hihetetlen történetét.

- Lehet, elborzasztja a Kisasszonyt az igazság, de nemesi kötelezettségemnek érzem, hogy a tudomására hozzam. Charles Lockwood és Anthony Sullivan egyaránt vámpírok és...

- Na, ne szívass már! Vámpírok nem léteznek! Ez egy nagy marhaság! Ha komolyan akarsz beszélni, akkor ne kamuzzál légy oly szíves!

- Márpedig ez a valóság! Jómagam sem hittem benne, egészen addig, amíg a saját szememmel meg nem bizonyosodtam róla.

- A huszonegyedik században pedig bolondok házába zárnak, ha véletlenül elmondod, hogy hiszel bennük. Ez csak egy egyszerű legenda!

- Ha valóban csak egy legenda volna, mivel magyarázza Charles Lockwood viselkedését?

- Azzal, hogy egy pszichopata! Azaz olyan ember, akinek a mások szenvedése örömet okoz, ráadásul előre megtervezi ezen, tetteit.

- Hiheti ezt is! Mit gondol, miért kell Anthony közelében sálat viselnie? Mert félő, hogy...- elcsuklott a hangja és nem is folytatta tovább.

- De te nem vagy az ugye? - kérdeztem azt a látszatot keltve, hogy hiszek neki.

- Charles egyszer felajánlotta, hogy a maga képére formál, de visszautasítottam. Embernek születtem, emberként is halok meg, akármi történjen.

- Nem akarom elhinni amit, mondasz! De mivel sosem csaptál be, elhiszem neked! Csak azt mondd meg, miért engedett el három napja? Ha vámpír lenne, nem engedett volna csak így el!

- Nem emlékszik a Kisasszony? Válaszút elé állított engem. Vagy a falut pusztítja el, vagy a Kisasszonyt!

- Te jó ég! Akkor ott mindenki... mindenki meghalt?

- A szerencsésebb talán igen. Akitől elpártolt Fortuna, azokból ilyen bestia változott.

- Engem választottál? - kérdeztem kicsit elpirulva és a keze után nyúltam, de nem értem el.

- Nem tehettem mást! - mondta miközben ő is elpirult. - Megígértem, hogy a segítségére leszek, Kisasszony.

- Köszönöm William! Nagyon rendes vagy velem. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. - mondtam és egy puszit nyomtam az arcára.

Megfogat a kezemet és ismét hosszú percekig néztük egymást szótlanul. Felgyorsult a szívverésem az érintésétől. Soha senki nem váltott ki belőlem ilyen érzést, de nem engedhettem meg, hogy ezek az érzések a felszínre törjenek. El kell, hogy rejtsem ezeket valahová, ahol sosem találok újra rájuk. Nekem most más dolgokra kell koncentrálnom. De egyszerűen nem tudtam megmoccanni sem. Mintha valami mágnes vonzott volna hozzá. Végtelennek tűnő percek múlva tudtam csak megtörni a csendet.

- Éhen halok!- nyögtem ki ezt a két szót, de még most sem tudtam levenni róla a szemem.

- Pedig még nem értem a történetem végére! Mindazonáltal hozatok valami élelmet a Kisasszonynak, aztán evés közben végighallgat.

Szótlanul bólintottam és elindultam vele az étkezőbe. Útközben megpróbáltam összeilleszteni a fejemben széthullott mozaikkockákat. Egyre csak a vámpír sztori és maga William körül keringtek a gondolataim.

   Nem kellett sokáig várnom az ételre, perceken belül az asztalra került. Rengeteg étel közül választhattam, de én mégis csak azt a sajtot kerestem, amit nem olyan rég Williammel ettünk a rögtönzött pikniken. Mikor megtaláltam, örömmel láttam hozzá a falatozásnak. William leült mellém és ott folytatta, ahol a szobámban abbahagyta ezt a hihetetlen vámpíros történetét.

- Charlesból az év minden havában előtörnek ezek a rémtettek. Minden alkalommal egy szerencsétlen, parányi falu lakói válnak az áldozataivá. Ilyenkor Anthony barátom megpróbálja elejét venni a történteknek, de nem mindig jár szerencsével... - sóhajtott egy nagyot, majd folytatta- Az emberek először a megmentőjüket vélik benne felfedezni, aztán nekilát a vérontásnak.

- De ez borzasztó! - mondtam miközben egy nagy szelet kenyérre kezdtem pakolni a finom sajtot- Nem tudnak tenni ellene semmit?

- Ki tudna? Soha nem hagy magára terhelő nyomot, s ő magát sohasem látták. Egy ilyen támadásnak soha nem marad egyetlen túlélője sem. Mi az oka annak, hogy a Kisasszony nem hisz nekem?

- Nagyon sok, vámpíros filmet láttam, rengeteg róluk szóló könyvet elolvastam, és rá kellett jönnöm, bármennyire is szeretném, nem léteznek ezek a lények. Ezek a dolgok a mi képzeletünk szüleményei, mi ruháztuk fel ellenségeinket ezekkel a képességekkel, hogy rossz hírüket keltsük. Charles Lockwood nem vámpír, hanem egy beteg ember, aki megfelelő kezelés mellett teljesen normális emberi életet tudna élni.

William komor képpel felállt az asztaltól és az ajtó felé indult. Hirtelen felindulásból letettem a kezemben lévő finom sajtot, és utána mentem.

- Sajnálom, ha megbántottalak. Nekem ez tényleg hihetetlennek hangzik!

- Nem haragszom, csak rosszul esik, mert értelmesebbnek gondoltam a Kisasszonyt!

Hosszú percekig néztem, aztán nem törődve a következményekkel magamhoz öleltem. Nagyon megdöbbentem, mikor visszaölelt. Abban a pillanatban elfelejtettem minden bánatom, és újra előjött az a furcsa érzés. Az, amit még soha nem éreztem ezelőtt.

   Mikor elengedtük egymást, úgy éreztem, hogy minden megváltozott. Felfogtam, hogy nélküle nem tudnám túlélni ezt a kalandot. Tudtam, hogy ő az egyetlen menedékem, aki még úgy is segít, hogy szinte semmit nem tud rólam. Hálásnak kellene lennem, nem pedig flegmán viselkedni vele. 

- William, szeretnék tőled bocsánatot kérni! Nagyon hálás vagyok mindenért!

- Nem szükséges hálálkodnia! Csak a bizalmát kérem! 

Rámosolyogtam és hangtalanul bólintottam egyet. Megsimogatta a karomat és kisétált az étkezőből. Visszaültem az asztalhoz és vágyakozva néztem utána. Talán belé szerettem? Az lehetetlen - morfondíroztam, majd nagyot haraptam az isteni sajtból.

   Másnap reggel a nappaliban találkoztam Williammel, aki nagyon lehangoltnak látszott. Odasétáltam hozzá és leültem mellé. Szemeiben könnycseppek csillogtak és tudtam, hogy valami nincs rendben. Igazam is lett...Sajnos!

3.

  Mióta itt vagyok, soha sem láttam őt ilyen állapotban. Nagyon megijedtem, hiszen ha ő sem elég erős, akkor én már most eláshatnám magam.

  Kezére tettem az enyémet, és bátorítóan megszorítottam. William kitörölgette szeméből a könnyeket, és mosolyt erőltetett az arcára.

- Nem is vettem észre a Kisasszony érkezését! 

- William, látom, hogy valami bánt! Tudok bármiben segíteni neked?

- Most hozta a híreket Anthony! A faluban egyetlen élő ember sem maradt. Az a szörnyeteg kipusztította őket.- szavaiban a mély gyűlölet hallatszott és kezei is ökölbe szorultak. - Kegyetlenségét szavakba sem lehet önteni.

- Ne emészd magad! Nem te tehetsz róla!

- Igenis az Én lelkemen szárad a haláluk! Ha nem engedem rábeszélni magam a falu meglátogatására, ez nem történt volna meg!

- Megtörtént volna! Csak nem érintene ennyire érzékenyen.

- Megannyi ember élete volt a  kezemben és...

- És te engem választottál! Talán megbántad a döntésedet?

- Nem! - vágta rá minden körítés nélkül. Csak kivételes alkalmakkor nem cirkalmazza el a mondanivalóját.

Felállt, és a könyvespolchoz sétált. Sokáig nézegette, majd leemelt róla egy régi, kopott könyvet. Nagyon szép borítója volt, talán még sohasem láttam ennyire különlegeset. Fából készült borítójára egy hatalmas rózsa volt faragva, szélein gyönyörű díszléc húzódott. Körülbelül hatszáz oldalas lehetett, ha nem több. William megsimogatta a könyv gerincét, ajkára emelte majd csókot lehelt a könyvre.

- Ez a könyv az édesanyámé volt. Soha nem ismerhettem, elhunyt mikor a világra hozott.

- Nagyon sajnálom William! 

- Egy üzenetet hagyott a legelső lapon - felnyitotta a könyvet és olvasni kezdte a kézzel írt betűket. - "Annak a hölgynek, kinek sikerül fiam szívét az övéhez közel engedni."  Azt hiszem a Kisasszonynak íródott e könyvecske.

Szívem szaporábban kezdett verni és nagy izgalom lett úrrá rajtam. William odasétált mellém, leült és a kezembe adta azt a csodát. Nézegettem, forgattam a könyvet és egyszerűen nem találtam a szavakat. William összekulcsolta a kezét és előre hajolva nézte, mennyire lenyűgöz az ajándéka. 

Ismét, már sokadszorra előtört belőlem az érzés, de már nem tudtam magamban tartani. Akárhányszor rá nézek hevesebben ver a szívem, és megszűnik körülöttem a világ. Egyetlen érintése enyhíti a legnagyobb fájdalmamat és egyetlen mosolya betölti az egész napomat. 

- William, én nem is tudom mit mondjak! Ez meseszép!

- Nem tesz semmit! Senki másnál nem volna jobb helyen.- monda mosolyogva, s közben le sem vette rólam a szemét.

Fellapoztam a könyvet, ami verseket, novellákat és gondolatokat tartalmazott, egytől egyig William édesanyja tollából. Kivételes tehetségű asszony lehetett.

- Biztos, hogy nekem szánod? - kérdeztem enyhe gyanakvással a hangomban. 

- Ennél biztosabb talán semmiben sem voltam eddig eltelt életemben! - mondta határozottan egy édes mosoly kíséretében.

Ekkor jött el az a pillanat, amit eddig megpróbáltam elrejteni magamban. Szembe fordultam vele, letettem a könyvet az asztalra s megfogtam a kezét. Mélyen a szemébe néztem és szívem vad táncot kezdett járni a mellkasomban. Közelebb hajoltam hozzá és hagytam, hogy magától történjenek a dolgok. Beletúrtam hosszú, hullámos hajába és megcsókoltam. William visszacsókolt, és hosszú percekig így maradtunk.

Soha nem voltam még olyan boldog, mint akkor. És csak remélni tudtam, hogy semmi sem ronthatja el ezt a gyönyörű pillanatot.

Hatodik fejezet

1.

   Rettenetes fájdalmak közepette botorkáltam William mellett, aki aggódó arckifejezéssel vizsgálta minden egyes mozdulatomat. Egyre nehezebben vettem a levegőt, és minden egyes lépés is fájdalmat okozott. Öt percet sétálhattunk, mikor egy lovaskocsi ért mellénk. Zöld színű, fából készült, díszes kocsi volt, amiben egyetlen ember ült. Kinyitotta az ajtót és kievickélt az ódon járműből.
Idősödő, pocakos öregúr volt, égővörös orral és göndör ősz hajjal. Egyik kezében bőrből készült táskát tartott, míg a másikkal William felé intett. Odatámogatott a kocsihoz és mindketten beszálltunk, majd szépen lassan elindult alattunk a kocsi. Ám a tizenkilencedik század útjai nem éppen a tükörsima aszfaltútjairól híresek, így minden egyes bukkanó iszonyatos fájdalmat jelentett. Tenyeremet az oldalamhoz szorítottam és már láttam a saját halálom, ebben a poros évszázadban. Meghalok azelőtt, hogy élhettem volna.
Az ősz hajú úr hunyorgott egy kicsit, majd kutatni kezdett a táskájában.
- Vajon merre tettem el az okulárémat? William fiam, volna kedves segédkezet nyújtani?
William azonban gondolataiba mélyedve bámult ki a kocsi ablakán. Kezei ökölbe szorultak, lábaival idegesen topogott. Fel sem fogta az öregúr kérését. Ekkor a bácsi oldalba lökte, ami visszarántotta  a valóságba.
- Természetesen mindenben a segítségére leszek!- mondta elcsukló hangon, majd újra kibámult az ablakon.
   Egy órányi zötykölődés után érkeztünk meg a Roden birtok bejáratához. A két férfi kisegített a hintóból és bekísértek a házba. William mindeközben idegesen járkált fel alá a folyosón és várta mi fog történni.
- Minden rendben lesz Kisasszony!- próbált megnyugtatni William, de neki erre nagyobb szüksége volt mint nekem. Fájdalmasan mosolyt erőltettem az arcomra, és vártam hogy az orvos kezelésbe vegyen.
Hatalmas liláspiros folt éktelenkedett az oldalamon. A borvirágos arcú bácsi lefektetett az ágyra és valami krémmel dörzsölni kezdte a sérülést. Minden egyes érintés kínzóan fájt és legszívesebben elküldtem volna ezt a kuruzslót melegebb éghajlatra. Nem kenőcs kellett volna, hanem röntgen és egy teljes kivizsgálás. Már éppen szólni akartam, hogy hagyjon békén, mikor kis üveget húzott elő táskája mélyéről. Mikor közelebb ért, akkor vettem észre, hogy az üveg telis-tele volt undorító, fekete, nyálkás lényekkel. Letekerte a kupakot és a gusztustalan valamiket az oldalamra pakolgatta.
- Ezek piócák! - kiáltottam és megpróbáltam lerázni magamról a csúszómászókat. Azok azonban már belém kapaszkodtak.
- Ne legyenek kétségei Kisasszony...- kezdte az eddig szimpatikus kis öreg - Ezek is Isten teremtményei. Segíteni fognak a fájdalmain!
- Inkább beveszek egy fájdalomcsillapítót!- mondtam dacosan -Csak szedje már le rólam ezeket a dögöket!
A kisöreg nem válaszolt, kinyitotta az ajtót és kiment rajta. Nemsokkal később hangos beszélgetés foszlányait hallottam meg, majd William lépett be az ajtón. Éppen csak annyi időm maradt, hogy magamra húztam a takarót és megpróbáltam nem tudomást venni a piócákról.
William teljesen elvörösödött, majd leült a karosszékbe. Rám sem nézett, hanem az éjjeli szekrényre meresztette tekintetét és annak kezdett el beszélni.
- Kisasszony, bízzék meg az orvos szavában. Segíteni fog a fájdalmán, persze csak ha a Kisasszony is úgy óhajtja. Súlyos a sebesülése!
- William, igazán kedves tőled, hogy így aggódsz, de nem lesz itt semmi baj! Egy két nap és kutya bajom sem lesz.- próbálkoztam, de nem voltam valami meggyőző.
- Kérem, ne ellenkezzék!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon és felállt a székből. Az ajtóhoz sétált és szélesre tárta. A kis öreg bebotorkált rajta és ismét a táskájába túrt.
Valami száraz gazt szedegetett ki belőle és forró vízbe mártogatta. Aztán a macskaszőrtől kezdve a nagymamája szemölcsén át, mindent beleszórt. Az így kapott zavaros löttyöt pedig a kezembe adta, hogy igyam meg.
Kedvem lett volna a képükbe löttyenteni az egészet, de erőt vettem magamon. Befogtam az orrom, a számhoz emeltem a poharat és egy szuszra kiittam a tartalmát. Ahogy végigfolyt a zavaros lötyi a nyelőcsövemen a szivárvány összes színét magamra öltöttem. Borzasztóan rossz íze volt, azt pedig hogy nem enyhíti a fájdalmamat biztosan tudtam.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem, mikor visszatért belém az elkóborolt lelkem- Borzasztó rossz íze van!
William elmosolyodott, majd megsimogatta az arcomat. Valami rosszat sejtettem, de a válaszára nem voltam felkészülve.
- Kisasszony, ezzel az itallal csak öblögetni kell, fertályóránként egyszer. Nem volt szükség az elfogyasztására.
- És ezt nekem csak most mondod? - háborodtam fel - Elegem volt ebből az egész humbukból!
Fogtam letépkedtem magamról a piócákat, majd hozzávágtam a bölcs doktor úrhoz mindet. Felkeltem az ágyról és kitessékeltem mindkettőjüket az ajtón. Aztán fogtam magam és kivettem az éjjeli szekrényből a kézitáskámat. A tartalmát elegáns mozdulattal az ágyra szórtam, és igyekeztem megtalálni azt a levél fájdalomcsillapítót, amit mindig magamnál hordok. Bekaptam belőle kettőt, és megpróbáltam elaludni, vagy legalább nem gondolni a történtekre.

2.

  Két gyötrelmes nap után úgy döntöttem, kerítek valami segítséget a hazajutáshoz. Nagyon elegem volt a tizenkilencedik század begyöpösödött nemeseiből. Azonban egyetlen megoldás sem jutott eszembe. Egyetlen kiindulópontom az a zsebóra volt, amit William a zsebéből vett elő néhány nappal ezelőtt. De mi köze lehetne egy régi zsebórának az időutazáshoz?
 Az oldalamon a seb gyógyulásnak indult, már könnyebben tudtam mozogni tőle. Kikászálódtam az ágyból és William szobája felé vettem az irányt. Egyszer s mindenkorra tisztázni akartam vele a helyzetet és azt is, hogy honnan a fenéből kerítette elő azt a zsebórát. A szoba ajtajához érve megtorpantam és megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a francba. Aztán erőt vettem magamon és bekopogtam. Hosszasan várakoztam az ajtó előtt, de nem érkezett válasz, ezért újból megpróbáltam. Ekkor sem érkezett válasz, így elindultam, hogy megkeressem. Ez a próbálkozásom viszont olyan volt, akár egy tűt keresni a szénakazalban. Végigjártam az emelet összes szobáját, a földszintet, az étkezőt de mind hiába. William Rodan-t elnyelte a föld. Elkeseredésemben kimentem az istállókhoz, és Lumière karámja felé vettem az irányt. A jószág oldalán még mindig ott éktelenkedett az a csúnya seb. Megsimogattam a fejét és beszélni kezdtem hozzá.
- Én is ugyanúgy jártam mint te!- mondtam szomorúan, s közben végig simogattam hosszú sörényét. - Most mihez kezdjek Lumière? Hogy jutok majd haza?
Szemeimbe könnyek szöktek, és magam sem hittem, hogy egy lónak panaszolom el gondjaimat. Kitörölgettem a könnycseppeket a szememből és tovább beszéltem.
- Miért velem történik ez? Miért van az, hogy most neked panaszkodom, mert nincs aki meghallgatna?
- Állok a kisasszony szolgálatára. Találnunk kell megoldást, hogy hazajuthasson. - szólt egy hang a közelből. Kikerekedett szemekkel vettem el a kezem az állat fejéről.
- Lumièr, te beszélsz? - kérdeztem csodálkozva, majd valaki megérintette a vállam. Annyira megijedtem, h ogy felsikoltottam. Mikor megfordultam William állt mögöttem.
- Kisasszony, az állatok nem képesek az emberi beszédre! Vagy talán a jövőben léteznek beszélő állatok?- kérdezte kaján vigyorral az arcán.
Nem tudtam neki mit mondani. Teljesen hülyének éreztem magam, és normális körülmények között talán eszembe sem jutott volna, hogy egy állat válaszol a kérdésemre.
Kinyújtotta a kezét, belém karolt majd elindultunk vissza a házhoz. Egész lényem meg szerette volna kérdezni, hogy mi van azzal az átkozott órával, de valahogy mégsem vitt rá a lélek. Amikor William közelében vagyok, valahogy mindig elfelejtem, hogy haza akarok menni.
- Megkérdezhetem, mi jár most a Kisasszony fejében?- törte meg a kínos csendet William
- Az a szívtelen nőszemély! - mondtam, habár nem volt igaz.
- Ne eméssze magát Kisasszony, minden erőmmel azon leszek, hogy a segítségére legyek!
Mosolyt erőltettem az arcomra, pedig legszívesebben zokogtam volna. Miért nem ad senki magyarázatot? Miért kell ezeket a szörnyűségeket elviselnem, és egyáltalán meddig?
Éppen beléptem volna a bejáraton, mikor lépteket hallottam magam mögül.
Jóképű, ám szemmel láthatóan szegény férfi állt előttem. Barna szeme és haja volt és arca teljesen borostás. Kezei koszosak és sebesek voltak, testtartása arról árulkodott, hogy nehéz fizikai munkát végez. Idegesnek tűnt, s egyenesen William felé vette az irányt, aminek Ő szemmel láthatóan nem nagyon örült.
- Csakhogy végre elértem idáig!- mondta levegő után kapkodva. William felvonta a szemöldökét és fintorogva nézett az ismeretlen férfira.
- Mit akar itt Thomas? - förmedt rá - Milyen ostobaságokkal kívánja elterelni gondolataimat a valódi tényekről?
- Híreket hoztam!
- Miféle híreket?
- Támadás érte a falut! Két férfi halálát lelte, temérdek sebesült jajveszékel.
Érdekes érzés kerített hatalmába. Gyomrom gombócba szorult és mindenképpen segíteni akartam. Tenni valamit, hiszen emberek lehetnek életveszélyes állapotban. William azonban nem látszott sem idegesnek, sem pedig izgatottnak. Közömbösen állt a férfival szemben és közben a fejét csóválta. Odamentem mellé, és belekapaszkodtam a karjába.
- William, nem gondolod, hogy segíteni kellene azokon a szerencsétleneken?- kérdeztem, erre erőteljesen megrázta a fejét.
- Ez az ember sosem az igazat mondja. Eladná a lelkét a Sátánnak egy kis aprópénzért.
- Most valóban az igazat mondom!- erősködött Thomas
- Egy próbát megér! - mondtam - Ha hazudik, kikötözzük a pajtaajtóhoz. Úgy is láttam arra  egy hangyabolyt.
- Legyen!- mondta William mosolyogva
Lóra akart ültetni, de én hevesen tiltakoztam ellene. Csak úgy voltam hajlandó lóval menni, ha William mögött ülhetek. Így kénytelen volt Thomasnak felajánlani a másik lovat. Elindultunk a falu felé. Eszeveszettül kapaszkodtam William derekába s közben fejemet a hátára hajtottam. Éreztem a szíve dobogását és azt a semmihez sem hasonlítható édes illatát. Egy percre megfeledkeztem mindenről, ami egész idáig nyomasztott.
- Kisasszony, jól érzi magát? - kérdezte idegesen William
- Persze!- mondtam s közben éreztem, hogy teljesen elpirulok. Lazábban öleltem át a derekát és csak reménykedtem benne, hogy nem érti félre a helyzetet.
   Gyönyörű volt minden a faluhoz vezető úton. A fák virágba borultak s mindent körbelengett a tavasz illata. Madarak énekét hozta felénk a lágy szellő. Minden idillikusnak tűnt, mintha nem is a valóságban volnánk. Már éppen szólni akartam,  mikor füstszg csapta meg az orromat és kiáltások zaja törte meg az idilli csendet. Pár perc múlva felbukkant a horizonton a szerencsétlenül járt falu, melynek lakói izgatottan próbálták eloltani égő házaikat. Leugrottam a lóról és Williamre néztem, majd tettem néhány bizonytalan lépést a falu felé. A helyzet komolyságát és azt a kaotikus helyzetet szavakba sem lehet önteni.

3.

   Mikor beértünk a faluba, a teljes kétségbeesés és a reményvesztettség fogadott minket. Nem nagy falu volt, mindössze tizenöt ház húzódott végig egy szűk kis út mentén. Szinte mindegyik ház egyforma volt, kicsi ablakok, vályogból vert falak és nádtető jellemezte ezeket.
Ám a békességnek akkor nyomát sem láttam. Az utolsó két ház lángokba borult és egy maroknyi férfi próbálta eloltani a lángokat. Tőlem nem messze két kisgyermek keservesen sírva keresték édesanyjukat a káoszban. Valahonnan sikoltást hallottam s a levegő megtelt fojtó füsttel. Önkéntelenül is a kisgyerekek felé vettem az irányt. Megfogtam mindkettőjüket és az erdő felé tereltem őket. Thomas sunyin ült a lovon s mintha örömét lelte volna mások szenvedésében. Kezembe vettem egy súlyos követ, s egyetlen jól irányzott dobással fejbe dobtam.
- Hé! Nem gondolod, hogy segíthetnél?- üvöltöttem, de hangomat elnyelte a káosz zaja.
Ez a sunyi Thomas gyerek meg fölényes, lenéző vigyorral a képén elvágtatott William lovával. William utána akart menni, de végül mégis maradt.
Egy asszony szaladt oda hozzám, zokogva a karomba kapaszkodott. Arca tele volt karcolásokkal és fájdalommal. Megfogtam vékony karját és megpróbáltam megnyugtatni, persze sikertelenül.
- A férjem... az átkozott tette... Jaj Istenem! - sírta hisztérikusan.
- Mi történt? Hol van a férje? - kérdeztem izgatottan.
- Abban a házban... megfog... megfog halni! Istenem segíts!
Elindultam afelé a  ház felé, ahová mutatott és berontottam a házba. A földön egy férfi feküdt, nyakán és karján hatalmas szúrt sebbel. Odamentem és lehajoltam hozzá. A férfi magánál volt, s mikor meglátott ellenkezni próbált.
- Vajákos boszorkány... nem kellesz! Taka...rodj vissza a sötétségbe! - hörögte
- Ha én innen elmegyek, akkor meghal! Lehet választani! - mondtam szigorúan. Az úriember megadóan hörgött és nekiálltam ellátni a sebeit. Iszonyú mély seb húzódott a nyaki ütőere közvetlen közelében. Megpróbáltam találni valami steril anyagot, de ez lehetetlennek tűnt. Letéptem az ágyneműjéből egy darabot, és artériás nyomókötéssel próbáltam enyhíteni a vérzést. Közben kintről folyamatosan áramlott be a füstős, maró levegő. A férfi fájdalmasan felüvöltött, majd elájult. A pulzusa lassult és egyre ritkábban vette a levegőt. Már majdnem kétségbeestem, mikor eszembe jutott a táskámba lévő repülősó. Kipattintottam a kupakját és a férfi orra alá nyomtam. Néhány másodperc múlva magához tért, egy szörnyű köhögőroham kíséretében.
- Hagyj meghalni!- mondta könyörgő hangon - Nem akarok olyan lenni!
- Milyen? Meg fog gyógyulni!- próbáltam nyugtatni, de magam is tudtam, hogy steril környezet és orvosi felszerelés nélkül aligha lesz így.
Közelebb hajoltam a férfihoz és megpróbáltam kivenni a szavaiból mire gondol. William és a leendő özvegy éppen akkor léptek be a házba. Az asszony sírva esett nekem, hogy megöltem a férjét. Miközben az asszonyt próbáltam lehámozni magamról William egy üvegcsét húzott elő mellénye bal zsebéből. Amennyire láttam, egyszerű víz lehetett. Sem más állaga, sem szaga nem volt. Közelebb lépett a férfihoz, leszedte róla a nyomókötést, majd a vízből pár cseppet a sebre csepegtetett. A férfi felszisszent, majd ismét elájult. A nő hisztériás rohamot kapott, William közben megragadta a karomat és kivonszolt a házból. Kirántottam a kezemet a szorításából, de ismét megragadott.
- Kisasszony mennünk kell! Nem biztonságos itt lennünk!
- És ezeknek a szerencsétleneknek talán az? - kérdeztem ingerülten, közben az iménti házra emeltem a tekintetemet.
William mélyen a szemembe nézett, arca nyugtalanságot árasztott.
- Itt van! Érzem!
- Ki van itt? Mabel?
- Charles Lockwood! Mutassa magát, maga nyomorult!- kiabálta végtelen gyűlölettel a hangjában. - Ha van magában egy szemernyi bátorság, megmutatja magát!
Értetlenül néztem hol rá, hol a rettegő falusiakra. Mindannyian a faluház felé fordították a tekintetüket. Ekkor félelmetes, sátáni nevetést hallottam. A hang irányába fordultam de nem láttam senkit.
A falu elcsendesült, csak a parázs ropogását lehetett hallani. Ismét felhangzott a nevetés, és már magát az embert is láttam. Szőke haját kék masnival fogta össze. Tetőtől talpig selyembe volt öltözve, bőre sápadtabb volt a Hold fényénél is.
Egy karzatról tekintett le ránk, s közben gonosz vigyor trónolt az arcán. Tekintetét Williamnek szegezte. Félelmetes volt az egész.
- Drága Sir Roden! Október havában láttam utoljára! Hogy szolgál kedves egészsége?
- Eddig remekül szolgált!- vetette oda neki, majd kezét ökölbe szorítva folytatta- Elárulná méltósága, mire volt jó mindez?
- Semmi közöm a történtekhez! Jómagam Thomas kérésére érkeztem a faluba. Segédkezet nyújtottam a bajbajutottaknak!
- Ezer hála érte Sir Lockwood!- kiáltotta egy asszony a tömegből- Megmentette a gyermekeimet! Az Isten áldja meg érte!
Charles lassan elindult lefelé, de egy pillanatra sem vette le a szemét Williamről. Néhány perc múlva Charles Lockwood és William Roden szemtől szembe álltak egymással. Ahogy jobban szemügyre vettem Charles-t nem láttam olyan megátalkodottnak, mint amilyennek William lefestette. Világoszöld szemeiben nem láttam gonoszságot. A két férfi rezzenéstelen arccal bámulták egymást. Éreztem, hogy elég egy parányi szikra, és robbanni fog közöttük az a bizonyos bomba.
Sejtésem bebizonyosodott, és ezek ketten felajzott bikák módjára egymásnak feszültek. Megrántottam William karját és kettőjük közé álltam.
Charles hátrahőkölt, majd nyájas mosoly kíséretében meghajolt előttem.
- Tiszteletem a bájos hölgynek! Kit tisztelhetek Kegyében?
- A nevem Lucy!- válaszoltam dühösen - Lucy Berger!

Ötödik Fejezet

1.

   A lefejezett mezei nyúl úgy feküdt előttem, mintha csak valami szőnyeg volna. Vérfagyasztó látványt nyújtott ez a szelíd teremtmény, aminek egyetlen bűne az volt, hogy rossz helyen járt rossz időben. Összerázkódtam, hiszen magamra is illett e leírás. Rossz helyen, rossz időben.

Kiszedegettem a hajamból a beleszóródott falevelek és gallyak százait, leporoltam a ruhámat és idegesen nézegettem a fákat. Tudtam, hogy valamelyik fa mögött még mindig ott van az a valaki, aki az imént ránk lőtt. William kétségbeesetten nézett a megbokrosodott ló után, aki már régen lelépett a látókörünkből. Mikor a vállára tettem a kezem összerezzent, majd mikor rájött, hogy én vagyok csak zavartan mosolygott egyet.

- Ki az a Charles Lockwood?- kérdeztem, mikor elindultunk a birtok felé. William azonban nem nagyon akart válaszolni, vagy jó alaposan átgondolta mit is mondjon. Hosszú szünet után szólalt csak meg.

- Egy borzasztóan gonosz ember! Megátalkodottsága mindenen túltesz!- mondta, majd hátra nézett a válla fölött. - Talán nem is a Kisasszony fülének való ez a história!

- Azért tegyünk egy próbát!- mondtam mosolyogva. Ha tudná, milyen filmeket nézek otthon, ki se ejtette volna ezt a mondatot a száján.

William mély levegőt vett és ismételten hátrapillantott. Ha lehet, most még tovább firtatta magában a dolgokat, de végül hozzákezdett a mondanivalójának.

- Charles Lockwood egy nemes úr, akárcsak Jómagam vagy Anthony barátom. Legalább is ezt a látszatot kívánja fenntartani. A história akkor kezdődik, amikor tizennyolc esztendős lettem. Apám vásárolta a birtokot ajándék gyanánt. A szomszédos birtokok azonban már lakottak voltak; jobb oldalt Anthony, míg bal oldalt Charles birtoka. Ezek az idősebb nemes urak bizalmukba vettek és barátként gondoltak rám. - itt megállt és felsóhajtott. Gondoltam most kezd majd érdekessé válni a történet. - Teltek az esztendők és apám egyik napról a másikra megváltozott. Nemsoká el is tűnt, nyomtalanul. Kutattam utána, sajnálatosan hiába. Nem került elő a hónapok múlásával sem.

- Nagyon sajnálom William!- mondtam tömören és elhajoltam egy kilógó ág elöl. William csak rám nézett és folytatta tovább a történetet.

- Egy nap, mikor Anthony és Charles vadászatra invitált a közeli erdőbe, megtaláltam apám egyik puskáját. Felettébb megdöbbentő és elkeserítő felfedezés volt ez, s tudtam, hogy édesapám bizonyára már halott. - elhallgatott és láttam rajta, hogy azt fontolgatja, tovább mondja a történteket vagy zárja le ezzel az egészet. Végigsimította arcát, nagy levegőt vett, de nem folytatta a történetet.

Szóltam is volna, meg nem is. Ezért ismételten csak csendben sétáltam mellette, de majd' megölt a kíváncsiság. Morfondíroztam egy keveset, aztán fogtam magam és neki szegeztem a kérdést.

- Úgy hiszed, hogy ez a Lockwood gyilkolta meg édesapádat?- kérdeztem bizonytalanul.

- Nem csak hiszem, megbizonyosodtam róla. - mondta, és ezzel a kijelentésével megijesztett. Ha tudja, hogy ő a gyilkos miért nem tesz ellene semmit? Megvakargattam a homlokom és megcsóváltam a fejem, Ő pedig válaszolt ki nem mondott kérdésemre.

- Tudja Lucy Kisasszony, Charles és jómagam valóban baráti viszonyt ápoltunk, s gyakran kerestük fel egymást. Egyik ilyen látogatásom során kaptam bizonyságot Charles Lockwood ezen szörnyű cselekedetéről. Miközben beszélgettünk, figyelmemet elvonta egy, a szekrényfiókból kilógó ruhadarab. Ismert darabja volt édesapám viseletének. Mikor erre felhívtam a figyelmét és követeltem a válaszokat végtelen haragra gerjedt és kitessékelt a házából. Attól a naptól bizonyos számomra, hogy édesapám haláláért Ő felel.

- És a lefejezett nyulak? - kérdeztem, mivel erre a cselekedetére ez nem magyarázat.

- Figyelmeztet. - nyögte  ki az egyszavas válaszát, amire azért már én is rájöttem.

Rám nézett, majd a mellénye zsebéből elővette azt a sálat, amit alig egy órája dobtam el mérgemben. - Ezt mindenképp őrizze meg a Kisasszony, nem lehet tudni mikor, szorulunk Anthony barátom segítségére. - fogta a sálat és a kezembe nyomta.

- Azt hittem, ezek után leszerepeltem Anthonynál, vagyis, hogy nem fog segíteni nekünk.

Válasz helyett csak elmosolyodott, megállt majd jobb kezével a hatalmas vaskapu felé mutatott.

- Hazaértünk. A Kisasszonynak nyugodalmas álmokat kívánok s megkérem, a nap további részében tartózkodjon a szobájában. Elég kalandos volt ez az éjszaka.

Rámosolyogtam és elindultam a ház felé. Nem tudom, miért segít azok ellenére is, hogy eddigi itt tartózkodásom alatt csak a bajt hoztam rá. Pár lépést tettem előre, majd minden gondolkodás nélkül visszamentem hozzá és egy puszit nyomtam az arcára.

- Köszönöm, hogy segítesz! Nélküled nem mennék semmire!- Egészítettem ki a puszit, majd bementem a házba.

  Amint megmosakodtam, egyből bevetődtem az ágyba és azon gondolkoztam, vajon mit csinál William.

Aztán megráztam a fejem és próbáltam elterelni ezeket a gondolatokat. Még csak az kellene, hogy beleszeressek!

2.

    William kérésére ki sem dugtam az orrom a szobából. Átaludtam az egész napot csak akkor ébredtem fel, mikor már sötétedett. Akkor is csak azért, mert a gyomrom olyan hangosan korgott, mint egy megvadult medve. Kelletlenül másztam ki az ágyból és indultam el az ajtóhoz, mikor hangos veszekedést hallottam odakintről. Elindultam hát az ablakhoz, és kinéztem rajta. William-et és Anthony-t láttam a félhomályban. William indulatosan gesztikulált és az ablakom felé mutogatott, majd két kezével a fejéhez kapott. Biztos voltam benne, hogy rólam van szó. Ki másról is lehetett volna?

  Közelebb húzódtam az ablakhoz, hogy halljak valamit, de közben nagyon ügyeltem rá, hogy észre ne vegyenek. Fejemet oldalra fordítva füleltem, de csak szófoszlányokat hallottam. Még közelebb mentem, s mivel az óvatosság nem nagy erényem, fejem nagyot koppant az ablaküvegen. A hangra persze William és "kedves barátja" is felfigyeltek és egyből meredten bámultak fel rám, én meg csak mosolyogva integettem. Eljöttem az ablaktól és elindultam valami ennivalót keresni. Még jóformán ki se léptem a szobából, megjelent mellettem Anthony és William.

- Szép napot Kisasszony!- köszönt mosolyogva William- Remélem kellemesen pihent!

- Még szép, végigaludtam az egész napot! Most meg mindjárt éhen halok!- mondtam és megpróbáltam nem tudomást venni a mellettem fintorgó Anthony-ról.

- Azt hiszem, az étkezés még várhat egy keveset. - mondta mogorván Anthony, miközben beletúrt hosszú hajába. Amint ránéztem elkapta rólam a tekintetét. 

- Teszek a véleményedre William "kedves barátja"!- vetettem oda neki, majd elindultam az étkező felé. A két férfi még ott maradt egy kicsit, majd sugdolózva elindultak utánam - Ha nem tudnák az urak, nem illik sugdolózni egy hölgy társaságában.

Nem szóltak egy szót sem, csak jöttek utánam. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Azonban megfogadtam magamban, hogy többet nem szólok be Anthony-nak. Leültem az asztalhoz és almát kezdtem majszolni. Már a második felénél tartottam, mikor William megszólalt.

- Beszélnünk kell a Kisasszonnyal, egy életbevágóan fontos ügyben!- mondta izgatottan, majd jelentőségteljesen Anthony-ra pillantott, aki átvette a szót.

- Gyilkosság történt innen nem messze. A falusiak pedig egy olyan asszonyt véltek látni, akinek haja tűzből volt. - mondta nagyon gonosz arckifejezéssel az arcán- Nem kíván megnyilvánulni ez ügyben?

- Most mit mondjak? Mit kezdjek ezzel az információval? Nagyon sajnálom azt a szerencsétlent, de nem értem miért mondjátok ezt el nekem!

- Kisasszony!- kezdte William- Az emberek egy lángvörös hajú asszonyt láttak a holtest mellett. Tudnia kell, nem fordul elő ilyen színű hajzat ebben a században.

- Csak nem gondoljátok, hogy én megöltem volna bárkit is? William, ugye nem hiszel ebben a marhaságban?

- A dolgok egybevágnak!- csattant fel Anthony és William vállára csapott. - Megmondtam, hogy jól gondolja meg, mit óhajt az órától...

William elkapta Anthony csuklóját, majd szemmel láthatóan megszorította. Én viszont még nem tértem vissza az első sokkból, hogy engem gyanúsítanak a gyilkossággal, szóval fel sem fogtam Anthony utolsó szavait. Az asztalra könyököltem, és arcomat beletemettem a tenyerembe. Sem sírni, sem pedig nevetni nem tudtam. Csak ültem ott és azon kezdtem gondolkozni, mihez kezdek ezután. Végül úgy döntöttem elegem van ebből a helyzetből és elmegyek akárhova, csak ne találkozzak senkivel. Elbújok az erdőben és megvárom, amíg szépen lassan éhen halok. Felálltam az asztaltól és elindultam a kijárati ajtó felé, de William elkapta a karom.

- Engedj el Will! Elegem van belőletek! Tudod nagyon jól, hogy sehol nem voltam nélküled! Mégis mikor tehettem volna? 

Kirántottam a karom a szorításából majd feltéptem a nyitott ajtót és kisétáltam a kertbe. William szorosan a nyomomban volt és egyfolytában a nevemen szólongatott. Megálltam a halastó partján és bevártam Williamet.

- Kisasszony, mégis mi ütött magába?- kérdezte zihálva s közben egész testében remegett.

- Belém mi ütött? Most gyanúsítottatok meg egy gyilkossággal! Elmegyek innen a fenébe és megvárom, még megzabálnak a farkasok, vagy mit tudom én!- ordítottam és nem törődve vele, hogy időközben a cinikus vigyorú Anthony is megérkezett a körünkbe. - Nem érted meg, hogy nem áll szándékomban embereket gyilkolászni! Én csak haza akarok jutni 2015-be!

- Mikor árulja már el nekünk az igazságot!- mondta gonoszan Anthony- Azt hiszi, átverhet minket, holmi dajkamesével?

Kutatni kezdtem a kis válltáskámba, amit mindig magamnál tartok és elővettem belőle a mobilomat. Bekapcsolt ugyan, de nemsokára jelezni kezdte, hogy egy százalékon van az aksi. Megmutattam ennek a két jómadárnak az okos telefonom, majd visszaraktam a lemerült készüléket

- Most már elhiszed a dajkamesémet, te önelégült barom!- ordítottam bele az arcába alig húsz centiről. Mikor azonban elindultam volna, elállták az utamat és nem engedtek elmenni. Anthony ekkor elmosolyodott, közelebb lépett hozzám, és a nyakamba tekerte azt az istenverte sálat, amit fogalmam sincs honnan szedett elő.

- Sikeresen kiállta a Kisasszony a bizalom próbáját, így jutalmul állok rendelkezésére, mindenben, amiben kellhet.

William is nevetett és ez a kis köcsög is, csak valahogy nekem nem volt kedvem nevetgélni. Legszívesebben pofán vágtam volna mind a kettőt. 

- Most akkor igazat mondtatok, vagy sem?- néztem rájuk értetlenül, majd Anthony elindult hazafelé. Búcsúzóul csak ennyit mondott.

- Tudja Kisasszony, nem szép dolog más beszélgetését kihallgatni.

Vörös fejjel, dühösen léptem utána, de William megfogta a kezem és rám nézett.

- Ne vegye magára, amit mond. Hiszen ezt már említettem a Kisasszonynak. Bárdolatlan tréfa volt csupán.

- Will...iam! Te is ugyanúgy részt vettél ebben a tréfában! De valahol azért megérdemeltem! - mondtam szomorkásan. William pedig még mindig fogta a kezem, és nem hiszem, hogy szándékában állt elengedni. Helyette kacsintott egyet és mintha mi sem történt volna ennyit mondott.

- Jöjjön, költsük el együtt az estebédünket.

Szótlanul bólintottam és csak reménykedni tudtam, hogy most legalább ehető lesz az étel amit kapok. 

Tévedtem...

3.

   Másnap reggel rettenetes rémálom ugrasztott ki az ágyamból. Utálom a rossz álmokat, de mindezek ellenére folyamatosan előjönnek. Álmomban Anthony és Mabel folyamatosan gúnyolódtak rajtam, majd válogatott kínzásokat bevetve akartak vallomást kicsikarni belőlem. Mikor a legnagyobb fájdalmat éreztem volna, akkor ébredtem fel.

  Lementem az étkezőbe és egy kis cetlit pillantottam meg az asztalon. Barnás rostlapra írták tussal. Minden bizonnyal William kézírása volt.

" Kisasszony, kérem, jöjjön a tóhoz, és költse el velem reggeliét! Alázattal: William."

Én pedig úgy voltam vele, ha már alázattal kérte, elmegyek vele reggelizni. Elindultam hát a tóhoz, közben pedig egyre az álmom járt a fejemben. Egyszerűen nem tudtam elfelejteni, és sajnos nagyon is el tudtam képzelni ezt a helyzetet. 

William ugyanazon a kockás pokrócon üldögélt, mint mikor megismertem. Tekintetét a tó tükrére szegezte és még akkor sem nézett fel, mikor meglátott.

- Szemet gyönyörködtető látvány, nem igaz?

- De igen. Meseszép!- mondtam és odatelepedtem mellé.

Örömmel konstatáltam, hogy végre nem vadhús a menü. Sajtot ettünk valami kenyérrel és gyümölcsöt. Már én éreztem magam kínosan annyit zabáltam, de William-et egyáltalán nem foglalkoztatta. Én meg csak tömtem be magamba a finom ételt. 

Mikor befejeztem a végtelennek tűnő táplálkozást, William nekem szegezte a kérdést.

- Haragszik a Kisasszony a minapi viselkedésem végett?

- Haragudnom kellene, de nem tudok. Azt hiszem, most kvittek vagyunk. - mondtam kényszeredett mosoly kíséretében. 

- Volna kedve sétálni egyet a közeli erdőben? Örömömre szolgálna, ha csatlakozna hozzám.

- Jó, legyen. - próbáltam lelkesedni, de valahogy nem sikerült. Felpattantam a pokrócról, megvártam még William is feltápászkodik, aztán belekaroltam és elindultunk az erdő felé. Mint általában, most is szótlanul ballagtunk egymás mellett, és csak néha néztünk egymásra.

Másfél óra séta után William megszorította a kezemet, mutatóujját a szájához emelte, majd a közeli fa mögé mutatott. Azt hittem Mabelt látta meg, és meg is ijedtem egy pillanatra. Ijedtségem azonban hiábavalónak tűnt, a fa mögül egy hatalmas szarvasbika lépkedett elő. Hatalmas agancsai koronaként ültek a fején és hogy megmondjam őszintén, így jobban tetszett, mint megsütve a tányéromon. Láttunk még nyulakat, fácánokat és szebbnél szebb virágok százait. Minden irreálisan tökéletesnek tűnt. William mindent elmagyarázott egy-egy állatról, vagy növényről, amit csak el lehetett. Igaz, én is tisztában voltam velük, de szívesen végighallgattam, amit mond.

- Kisasszony? - kezdte elcsukló hangon – Nem tudom, illik-e ilyet kérdezni egy hölgytől, de nem tudom mire vélni a múltkori csókját!

- Milyen csókomat? – kérdeztem megdöbbenve, hiszen én soha nem csókoltam meg, ha jól emlékszem. –Semmiféle csókra nem emlékszem!

- Amit Ön adott, amikor visszaértünk Anthony birtokáról.

- Jaj, az csak egy puszi volt. A jövőben így fejezzük ki a köszönetünket.

Elmosolyodott, majd közelebb hajolt hozzám és puszit nyomott az arcomra. Tetőtől talpig elpirultam, majd értetlenkedve néztem Williamre.

- Köszönöm, hogy megbocsátja bárdolatlanságomat!

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülünket. A hátunk mögül jött, és egy pillanatra láttunk is egy elsuhanó alakot.

- Szerinted ki lehet az?- kapaszkodtam bele William karjába- Lockwood?

Nem válaszolt, hanem elindult az árnyalak felé. Vissza akartam tartani, de hajthatatlan volt. Mikor eltűnt a látóteremből, rossz érzés fogott el. Összefontam karjaimat a mellkasomon és idegesen tekingettem körbe.  

Mikor visszanéztem, Mabel állt előttem. Iszonyatosan megrémültem. Szeme gyűlölettől égett és egész lényéből sugárzott a gonoszság. Felemelt a földről egy vaskos ágat, majd teljes erejéből oldalba vágott vele. A földre görnyedtem és hányni kezdtem. Szörnyű nagy volt az ütés, de legjobban a belső vérzéstől féltem. Itt biztosan nem kaphatnék szakszerű segítséget. Mabel felém hajolt és hangosan felnevetett.

- A szavaim akár a halál, olyan biztosak. Itt az ideje, hogy eltakarodjék William közeléből, hiszen nem lesz következő alkalom. Amíg az élete megvan, vegye fontolóra a szavaimat.

- Kínok között fogsz megdögleni! – vetettem oda neki, majd megtapogattam sajgó oldalamat.

Undorral a szemében egészen addig figyelte a szenvedésem, amíg William vissza nem tért. Még rá is vetett egy megvető pillantást, majd sietősen távozott.

- Minden rendben van! – nyögtem William felé, majd felálltam.

- Üzenni fogok a doktorért! És persze Anthonyért is.

Mondjuk, ha csak orvost hív, annak valahogy jobban örültem volna.

                                                                                   

Negyedik Fejezet

1.

    Fáradtan, fájdalmak között vetődtem be az ágyba. Megpróbáltam elaludni, de amint lehunytam a szemem Mabel gonosz tekintete jelent meg előttem. Folyamatosan az a jelenet ismétlődött bennem, mikor Lumière megvadulva vágtatott velem a fák között. Egy óra szenvedés után úgy döntöttem, hanyagolom az alvás dolgot. Elhatároztam magamban, hogy leosonok az istállóhoz és megnézem Lumiére-t. Tervem az volt, hogy mint egy nindzsa, a falhoz lapulva végigosonok a folyosón a kis petróleumlámpámmal, kinyitom a nagy ajtót és már kint is vagyok. Remekül hangzott az biztos, így a tettek mezejére léptem. Enyhébb fényűre tekertem a lámpásomat és kimentem a folyosóra. Az ajtót csendben csuktam be, szinte hangtalanul. Magam elé tartottam a lámást és a falhoz lapulva kommandóztam a bejárat felé. Közben vadul forgattam a fejem nem jön-e valaki mögöttem. Lesétáltam a lépcsőn, át a hallon egészen a szélfogóig. Behunytam a szemem és lenyomtam a hideg rézkilincset, ám az meg sem mozdult. Próbáltam erősebben nyomni, sőt húzni is, de nem mentem vele semmire. "Be van zárva"a-állapítottam meg magamban és elkezdtem keresgélni a kulcsot. Találtam régi könyveket, kalapokat még egy egeret is láttam elszaladni, de amit kerestem, azt nem. Még egyszer lenyomtam a kilincset, de ugyanúgy zárva volt. Beleharaptam alsó ajkamba és mérgesen fújtam egyet, aminek egyenes következménye az lett, hogy elfújtam a tüzet ami a fényt biztosította. Így a vak sötétben kellett visszabotorkálnom a szobámig úgy, hogy lehetőleg ne lásson meg senki. Összeszedtem szétesett gondolataimat és elindultam a hall felé. Alig tehettem meg pár lépést, mikor valaki a vállamra tette a kezét.

Ijedtemben eldobtam a kialudt lámpást, mi nagy csörömpöléssel adta meg magát a kemény padlónak s közben éreztem a kiömlő petróleum semmihez nem hasonlítható, szúrós szagát. Alighanem sikolthattam is, mert láthatatlan barátom hirtelen elengedte a vállam.

- Sétára indultunk, kedves Kisasszony?- hallottam meg William cinikus hangját.

- Will, az fene egyen meg! Megijesztettél!

- A Kisasszony szerint mit éreztem Én, mikor léptek neszére riadtam az éjszaka közepén?

- Én csak Lumière-t szerettem volna látni! Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle!- mondtam bűnbánó hangon, holott egy szemernyit sem éreztem az említett dologból.

- Jöjjön velem, meglátogatjuk Lumière-t!- mondta és megfogta a karomat.

Kivette a zsebéből a bejárati ajtó hatalmas, rézből készült cirádás kulcsát, kinyitotta az ajtót és kisétáltunk az éjszakába.

     Némán kullogtam mellette és csak néha pillantottam rá. Egyrészt mert szégyelltem magam, másrészről pedig nem volt mit mondanom neki. Gyalogolhattunk már vagy negyed órája, mikor feltűnt, hogy nem egészen jó irányba haladunk. Az istálló a háztól alig két perce volt. Végül csak meg kellett törnöm a kínos csendet.

- Elmondanád hová megyünk?- kérdeztem halkan, de azért úgy, hogy Ő is hallja.

Válasz azonban nem érkezett, csak ment tovább előre. Én pedig elkönyvelhettem, hogy visszavisz oda, ahol talált és ott is fog hagyni. Könnyek szöktek a szemembe, mivel most már azt a parányi esélyemet is elvesztettem a hazajutásra, ami eddig volt. Beletörődve kilátástalan helyzetembe ballagtam mellette tovább. Ha ennyi volt, hát ennyi volt.

Folytattuk az utunkat és már arra is rájöttem, hogy régen kiértünk a birtokról. Nagyot sóhajtottam, de nem szóltam semmit. Még vagy öt perc telt el így, mikor újból megszólítottam.

- Ne haragudj rám, kérlek! Nem akartam bajt okozni Neked!- próbálkoztam, de válaszolni még mindig nem volt hajlandó. Csak rám nézett teljesen kifejezéstelen arccal. Itt már biztos voltam a vesztemben.

Nem tudom hol vagyok és egyáltalán mikor, ahogy azt sem hogy kerültem ide. Ezért csak mentem William után, mint valami hűséges kiskutya. Egy perc múlva elszakadt bennem a cérna. A földre rogytam és hangos zokogás tört fel belőlem. Arcomat a tenyerembe temettem, testem minden porcikája remegett, és ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni. William mint egy őrült rohant vissza hozzám, átkarolta a vállam.

- Lucy Kisasszony, mi történt?

- Nem akarom, hogy itt hagyj a semmi közepén! Nem akartam ártani sem neked, sem a lovadnak! Én csak... én csak haza akarok jutni! Kérlek Will, ne hagyj itt engem egyedül!- zokogtam, miközben teljesen értetlen képet vágott.

- Miről beszél? Miért akarnám itt hagyni?

- De hiszen már nem is vagyunk... úgy értem...- hebegtem és ismét rám tört egy megállíthatatlan sírógörcs. William végig simította hosszú haját, alsó ajkába harapva mosolygott rám, miközben erőteljesen csóválta a fejét. Felsegített a földről, mutatóujjából kis kampót formálva az állam alá nyúlt és felemelte vele a fejemet. Ránéztem, kitöröltem a könnyet a szememből, majd el is kaptam róla a pillantásom. William azonban nem hagyta, hogy másfelé tekingessek, folyamatosan a szemkontaktus kereste. Végig simította az arcomat, majd lágy hangon megszólalt.

- Valamit félreért Kisasszony! Sétálni óhajtott, így sétálni indultunk! Egy kedves barátomat keressük fel és elmeséljük neki a minap történteket. - magyarázta kedvesen. - Biztosan a segítségünkre lesz!

- Az éjszaka közepén? - kérdeztem szipogva - Nem lesz majd túl lelkes, hogy ilyen későn zavartjuk!

- Higgyen nekem Kisasszony, Ő csak ilyenkor fogadja a vendégeit. - mondta sejtelmes mosoly kíséretében. Én pedig nem tudtam hova tenni ezt az információt. Ki az, aki az éjszaka kellős közepén fogadja a vendégeit? Nos, ezt csak később tudtam meg. Sokkal később!

2.

    Folytattuk az utunkat, de William ragaszkodott hozzá, hogy karoljak belé. Én pedig belé karoltam, és mint egy igazi párocska sétáltunk a sötét éjszakában. Valamivel hajnali kettő után értünk el a titokzatos barát birtokához. Hatalmas vaskapu előtt álltunk meg, majd William kérte, hogy addig ne menjek be, amíg vissza nem jön. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, hiszen ez nem volt valami biztató kérés. Attól féltem, hogy még egyedül vagyok, egy vadállat nekem ront, vagy éppen egy vadember. Vagy egész egyszerűen a házigazda rám lő az egyik bokor mögül. Belekapaszkodtam a kapu rácsaiba és az égre néztem. Sötét éjszaka volt, a Hold meg a csillagok mégis ezüstös fényt szórtak le rám odafentről. Soha nem láttam még ennyi csillagot, láttam az összes csillagképet és a Hold fényét sem láttam még ennyire szépnek. A huszonegyedik század már nem ad nagy jelentőséget ezeknek az égi csodáknak, a fényszennyezettség miatt szinte csillagokat sem lehet látni. Elengedtem a vasrácsot, és leültem a hűvös fűbe. El is felejtettem egy pillanatra minden gondomat és megbabonázva néztem hol az eget, hol a tájat.

Hirtelen léptek zaja törte meg a csendet és egy pillanat alatt visszatértem a valóságba. Felpattantam a földről és egy közeli fa mögé bújtam. Mikor megláttam a léptek gazdáját megnyugodtam. William sétált felém, kezében egy selyemsálat tartva. Ijedten nézett körbe, mikor látta, hogy eltűntem. Mielőtt még jobban kétségbeesett volna kiléptem a fa mögül és szóltam neki, hogy itt vagyok. Megcsóválta a fejét, immáron sokadszor, és a sálat a kezembe adta.

- Kedves barátom szívesen fogad minket, csupán arra kéri a Kisasszonyt, hogy ezt a sálat viselje magán.

- Utálom a sálakat! - csúszott ki a számon, de minden ellenkezés nélkül magamra tekertem. William elégedetten nézett végig rajtam, majd karját felém nyújtotta, hogy ismét karoljak belé.

Elindultunk a ház felé, ami szemmel láthatóan nagyobb volt Williaménél. Remegni kezdtem az idegességtől, de szerencsére William beszélni kezdett, így elterelte a figyelmemet.

- A barátom roppant érdekes ember. - kezdte a hosszú monológját. - Nem szíveli a számára idegen embereket, de a Kisasszonnyal kivételt kíván tenni. A sálat semmi esetre se vegye le, mivel ezzel az ajándékkal biztosította a bizalmáról. Ne beszéljen, csak ha kérdést intéz Önhöz, és bármit sértésnek kíván venni ne hozza a tudomására! - magyarul egy maradi gyökér, aki szerint a nő nem számít teljes jogú embernek, ezért én fogjam be a számat. De mivel nem volt más választásom, hangtalanul bólintottam egyet.

    Amint az ajtóhoz értünk, William bekopogott az ajtón és egy magas, ősz hajú úr nyitotta ki. Besétáltunk az ajtón, a férfi bezárta mögöttünk az ajtót, majd leült egy kis székre. Kérdően néztem Williamre, aki csak kacsintott egyet és betessékelt a belsőbb helyiségbe.

Csodálatos ház volt ez is. Soha nem láttam még ennyi gyönyörűséget betuszkolva egy helyre. Antik könyvek és festmények százai, bútoros és szőnyegek tucatjai sorakoztak fel előttem. Biztos Ő is valamiféle nemes lehet, állapítottam meg magamban, mert egy hangot sem mertem kipréselni a fogaim között. William mutatta, hogy menjek vele az étkezőbe, mivel barátja ott kíván fogadni bennünket.

    William barátja az asztalfőnél ült, tekintetét a kezében lévő gyertyára meresztve s közben pár szőlőszemet is morzsolgatott.

Nagyon hosszú haja volt és hihetetlenül fehér bőre. Amikor meglátott minket elvigyorodott, majd felállt és hellyel kínált minket. Kérdőn néztem Williamre, aki alig észrevehetően bólintott, hogy leülhetek. A két barát pedig beszélgetni kezdett. Mintha egy történelemóra kellős közepébe csöppentem volna.

- Drága barátom! - üdvözölte az ismeretlen Williamet. - Hetek teltek el mióta nem láttam! Örömömre szolgál, hogy újra látom!

- Anthony! Számomra az öröm! Fejlemények a hadi fronton?

- Az átkozott Bonaparte nem hagy békét a népnek! Megint hadjáratot indított az a kutya!

- A rossz nyavalya törné azt az átkozottat!- Csapott az asztalra William - Mégis merre garázdálkodik az az Istenverte?

- A belga határhoz közelednek, azt mondják, ott kerül sor az ütközetre! De az ördög tudja mikor érnek el oda!

Szívem szerint elmondtam volna, amit tudok, de akkor megkavarnám a történelmet eléggé. Elmondhattam volna, hogy a csatára 1815. június 18.-án kerül sor alig három hónap múlva Waterloonál. Azt is, hogy ez lesz az utolsó dobása a jó öreg Napóleonnak, mielőtt elmegy Szent Ilona szigetére vakációzni.

Most már értettem miért mondta William, hogy hallgassak.

Volt még szó politikáról, sőt még sportról is, aztán végül rám terelődött a szó.

- A Kisasszonyban kit tisztelhetek? - kérdezte Anthoy pökhendi, lekezelő hangsúllyal.

- Lucy Berger vagyok, Uram! - válaszoltam, a körülményekhez képest alázatosan. Szívem szerint azonban úgy pofán vágtam volna, hogy a szemei helyet cserélnek a szőlőszemekkel.

- A Kisasszony ismeretséget kötött Lady Mabellel, aminek súlyos következményei lettek. - vette át a szót William.

Anthony felnevetett, majd ismét belemélyült a szőlői macerálásába. Felemelte a fejét, majd rám nézett s közben Williamnek beszélt.

- Vele meggyűlt a bajunk mindkettőnknek, nemde bár? Azt hiszem Lady Mabel egy megátalkodott boszorkány, kár is érte az időnket vesztegetni...

Nálam ezen a ponton szakadt el a cérna. Mi az, hogy kár vesztegetni rá az időt. Elvégre, kis híján megölt.

- Szerintem az a nő egy közveszélyes őrült! Az ilyet be kellene zárni egy ketrecbe és megvárni, amíg önmagától elpusztul! És ha most megbocsájtanak, az urak távozom!- mondtam dühösen majd felálltam az asztaltól és kimentem az udvarra. Hagyjanak engem békén ezek a múlt századi barmok!

3.

  Elindultam visszafelé azon az úton, amelyiken jöttünk. Letekertem azt az undorító sálat a nyakamból és eldobtam a francba. Karba tettem a kezemet és duzzogva vonultam végig a fák mellett. Már nem érdekeltek sem a vadállatok sem a vademberek, de még a békésen ragyogó csillagok sem. Valahonnan vadállat üvöltését hozta felém a szél és egy vágtázó ló hangját. Már csak egy átkozott ló hiányzik a boldogságomhoz alapon felvettem a földről egy vaskos ágat és azzal mentem tovább. Féltem, fáztam, dühös voltam és végtelenül csalódott is.

   Néhány méter megtétele után a lópatkó dobogása már veszélyesen közelről hallatszott. William lovagolt utánam, undok barátja egyik lován. Mikor meglátott lefékezte a lovat és leszállt róla. Szólongatott, de nem érdekelt. Csak mentem a fejem után, és eszem ágában sem volt megállni. William futásnak eredt, így én is. Bíztam benne, hogy nem ér utol, de ismételten csalódnom kellett. Nemcsak, hogy utolért, de meg is szorította a karom és magához rántott. Szemei vérben forogtak, arca eltorzult és kiabálni kezdett velem:

- Nem ebben állapodtunk meg Berger Kisasszony!- kezdte- Most vérig sértette a barátomat a viselkedésével! Mégis mit gondolt?

- Ne kiabálj velem Will! Először is, azt mondtad elmeséljük neki a történteket. Másodszor pedig azt, hogy segíteni fog nekünk!

- Segített is volna, ha nem vesz mindent magára! Csalódtam a Kisasszonyba mélységesen!

Szemeimbe könnyek szöktek, és legszívesebben visszacsináltam volna az egészet. De már nem tudtam mit tenni, nem tudom visszapörgetni az időt. Vagy mégis?

- Sajnálom Will, Nagyon sajnálom!- mondtam szipogva és tényleg nagyon sajnáltam a dolgot.

- A nevem William! Mint azt már kértem, szólítson így!- mondta hidegen, és ekkor törtem össze a legjobban.

William elindult előre a lovat vezetve, Én pedig csak percek múlva mentem utána. Tudtam, hogy ezek után már nem számíthatok a segítségére. 

Szomorúan kullogtam mögötte, majd egy megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Szívem erőteljesebben kezdett verni és a fejemben is megszólalt egy furcsa, földöntúli hang: "Ne hagyd elmenni, tegyél valamit!" Ismételgette folyamatosan. Gyorsvonati sebességgel cikáztak a gondolatok a fejemben és azon gondolkoztam miképpen is állíthatnám meg. Végül odafutottam hozzá, ugyanúgy elkaptam a karját, mint az előbb ő az enyémet és magamhoz húztam. Döbbent arckifejezést vágott, de nem volt ellenére a dolog. Mikor szemben állt velem megfogtam mindkét kezét és mélyen a szemébe néztem.

-William! Őszintén sajnálom, ami történt, és megígérem, hogy ezentúl mindenben hallgatok rád!- kezdtem, de William behunyta a szemeit és elfordította a fejét. A hang a fejemben egyre csak arra biztatott, hogy ne adjam fel, így tovább folytattam-William? Segíts nekem kérlek! Csak haza szeretnék menni! Hidd el, könnyebb lesz mindkettőnknek!

Elengedte a kezemet és megsimogatta az arcomat és rám mosolygott. Az éjszakai szellő megtáncoltatta vörös fürtjeimet, William ekkor átfogta a derekam s egész lényem beleremegett az érintésébe. Közelebb léptem hozzá. Arcom már érezte az arca melegét és tudtam mi fog következni. Behunytam a szemem és hagytam, hogy magától történjen minden. 

  Várakozásommal ellentétben William ellökött magától és Ő is a földre feküdt. Egy tizedmásodperccel később lövés dördült, ami széttépte a körülöttünk lévő bokrok és fák ágait. Nemsokára még egy lövés dördült, majd még egy. Ott feküdtünk mindketten a földön és vártuk, hogy vége legyen a lövéseknek. Először William tápászkodott fel a földről, majd felsegített engem is. Bevetette magát a bokrok közé és nemsokára elő is mászott egy lefejezett nyúllal a kezében. Ledobta a szerencsétlen állatot a földre és dühösen nézett körbe.

- Szerinted Mabel keze van a dologban? 

- Nem!- mondta határozottan- Sokkal gonoszabb, még az ördögnél is megátalkodottabb!

- Ki az?

- Charles Lockwood! A Sátán ivadéka!